A Nap isten tüzes szekere lángsugarat szórva, sistergő morajjal zúdult be az okeanoszba. Héliosz fáradt paripái már a hűs habokat szelték, mikor a sárgás-vörösre izzadt kerekek visszfénye még mindig ott táncolt az ég alján heverésző felhőkön s rózsaszínű vérrel frecskelte be a szent liget százados tölgyeinek lombkoszorúját. Esteledett, az utak homályba borultak. Halk sóhajtás rezdült át az erdőn, a gallyak között, panaszos, vagy megkönnyült nyögéshez hasonló, az éjszakára készülődő természet hangja, mely ezerféle elülni készülő, apró mozgás neszéből verődött össze.
A rózsaszínű szürkület hanyatló világánál kiterjesztett, harmatos szárnyakkal szótlan csendességben szállott alá az éj. A liget szélén őrtálló ciprusok csillogó meze lassú átmenettel koromszínűre vált, a fenyők sudara megnyúlt s a tölgyek lombjaiban — mint csigabiga szarvai — visszahúzódtak a gallyak és levelek, az ágbogas koronák elvesztették gömbölyűségüket, széles, szabálytalan, fekete foltba lapultak.
Egy darabig mély hallgatással pihent az erdő. De a sötétség és a csend sokkal várakozóbb volt, semhogy meg ne szülje a maga külön életét. Csak még korán volt. Még várni kellett. Hadd pihenjen kissé az élet a nappal után. Hadd érjen az éjszaka, hadd sűrűsödjék a homály, feketüljön a sötétség, teljék, erősödjék a csillagok fénye. Csönd, csönd, álmos nyugalom, pihentető hallgatás. Egy bagoly rebbent ki hirtelen odvából. Suhogó szárnyakkal keringélt körül, majd újra eltűnt a lombok között. Mintha csak megadta volna a jelt. Dúgó bogarak, denevérek, a fák üregeiben rejtőzött éjjeli madarak vágódtak a kipihent csöndbe, zegzugos kanyarulatokban szeldesték a langyos levegőt. S egyszerre halkan, finom, zizegő muzsikába kezdett a tücskök kórusa, a zene mind jobban, jobban erősödött, hullámozva terjedt a harmatos füvek és vadvirágok fölött, melyek nyitott szájjal hallgatózva kilehelték gyöngéd illatú lélegzetüket. A tücsökcirpelés egyre nőtt, hullámzott, a harmat és a virágillat szállott, mint hosszú, hosszú sóhajtása a boldog szerelemnek; a hunyorgó csillagok káprázó gyönyörrel hintették fényüket a lombokra, melyek hirtelen újra megteltek, nekigömbölyödtek.
S egy karcsú ciprus oldala mellől kikandikált a Hold. A Hold! Kíváncsian és némileg türelmetlenül: vajon rendben van-e már minden? Szelíd szeretet és derűs jóság sugárzott széles mosolyában, amint szemlét tartott az ő világán. Meghallgatta a tücsökzenét (ó, hogy rákezdtek egyszerre ezek a buzgó kis muzsikusok!), beszívta az erdőnek harmattól terhes illatát, elgyönyörködött régi barátai pompás lombkoronájában s elégült örömében csillogó ezüstöt öntött a ciprusok vértjére. Mindent teljesen rendben talált, mindenki helyén volt. Előbujt tehát ő is ciprusa háta mögül, ledobta könnyű felhőfátyolát s méltósággal, lassan, teljes ragyogásban indult fölfelé, helyére az égen. Mint egy királynő.
Az éjszaka képe most teljesedett ki. Csodálatos, szelíd összhangban indult meg újra az élet. A zajtalan hangok, testetlen mozgások, fények és árnyékok egymásba folytak, az élet ezernyi éjjeli jele nagyszerű mozgalmas hallgatásba olvadt. Minden készen volt. Mint vesztett boldogság fájó panasza hangzott föl ekkor az erdő mélyén egy gyönge síphang. Szava hosszan, fájdalmas remegéssel szólt. Annyi nyugtalanító keserv zokogott elnyújtott dalában, hogy a fészkeikben alvó madarak is megborzongtak álmukban, fejüket jobban szárnyuk alá dugták s közelebb bújtak egymáshoz.
- folyatatjuk -