A hadsereg elvonult, az udvar és a főnemesség nyugatra menekült, Barcelonában nem maradt senki más, csak a betegek, a földönfutók, a zavarosban halászó csőcselék, a sírásók, akik a halottakat eltemették, a sekrestyések, akik szakadatlanul kongatták a harangokat, és a papok, akik könyörgéseket mondtak, és az imádság pajzsát tartották az Úr haragja elé. Néhány nap múlva kelet felől nagy tömegek özönlöttek Barcelonába, jajgató, siránkozó, vértől és sártól piszkos próféták, akik durva keresztet emeltek a magasba, vezeklők, akik véresre korbácsolták hátukat, és jajgatva kérték az Isten irgalmát. A város újra benépesedett, s az idegenek összekeveredtek az otthon maradt barcelonaiakkal. Ott megtudták, hogy mindennek a királyné udvarhölgye, a tábornagy felesége, a gőgös és halhatatlanság után áhítozó Ambrosia hercegnő az oka.
Ambrosia elhagyatva, kétségbeesés közepette bújt meg abban a toronyszobában, ahol a király és az apród kalandja lejátszódott. Remegett a rémülettől, és tanácstalanságában hol az Isten, hol az ördög segítségéért rimánkodott. Mit ér most a halhatatlanság, amikor vérszomjas fenevadak ólálkodnak a donjon árkában, ahol egykor a szerelmes Alfonso fetrengett a halálugrás után! Ambrosia érezte, hogy meghurcoltatás, szégyen és kínszenvedés várakozik rá, amelyből csak a halál édes megváltása árán szabadulhat meg. Most látta, hogy a halhatatlanság a legszörnyűbb istencsapása, pokoli átok, szörnyű sors, a leigázott szellemek bosszúja azért, hogy hűtlenül visszaélt Raymondus Lullus örök életet adó italával. Örök élet, örök szenvedéssel: ez az elkárhozott lelkek méltó büntetése, s Ambrosia kimondhatatlanul félt, hogy a büntető Isten az elevenen való elkárhozást szabta ki örökkévaló osztályrészéül.
Lenn, a vártorony körül őrjöngő üvöltéssel kereste őt a csőcselék. Egy részük máglyát rakott, hogy elégessék a boszorkányt, az ördög átkos szeretőjét, s hogy a láng megtisztítsa a bűnnel és betegséggel megfertőzött levegőt. Ambrosia borzadva nézte a szurkos fahasábokat, amelyek lángra kapva az ő reszkető, verejtékező, kínban rángatódzó testét fogják perzselni időtlen időkig!
- Galeotto, segíts! - kiáltotta öntudatlanul, széttárta karjait, és meredt szemmel bámult a csillagos ég felé, mintha onnan akarná leidézni a mindenható mágust.
A torony alatt elnémult a tömeg, hirtelen dermesztő csend váltotta fel a tomboló zsivajt, és Ambrosia ettől a halálos némaságtól még jobban megrettent, mint a fenyegetések, átkok, szidalmak és jajgatások előbb még égbe kiáltó hangversenyétől. Szívdobogva a donjon ablakához lépett, és lekémlelt a tornatérre. A tér közepén mágusok hegyes süvegével, aranycsillagos, hímzett köpenyében, varázsvesszejével, füstölőivel és óriás kabalás könyvekkel kezében, félelmetes arccal, villogó szemmel, ott állt Galeotto, és szózatot intézett a néphez.
- Ó, balga emberek, eszeveszett dühöngők, Isten ellen lázadt baromi csorda, ti bűnt bűnre halmoztok az ég parancsai és a természet törvényei ellen. Megveszett birkák módjára rohantok a biztos halál felé. Nem veszitek észre, hogy így összezsúfolva egymást gyilkoljátok meg dögvészes leheletetekkel? Nem látjátok-e, hogy a csecsemő kifordul anyja karjaiból, és a temetetlen halottak fölé rakásra hull a siratóasszonyok tömege? Menjetek szét, dobjátok el rongyaitokat, tisztálkodjatok meg a tenger hullámaiban, verjetek sátrat az erdőkben, öltözzetek fehér gyolcsba, és ne táplálkozzatok, csak datolyával, fügével, erdei vadak húsával, amelyeket még nem fertőzött meg a pestis áruló szelleme. Hagyjátok el ezt a várost, mert bizony mondom nektek, itt kő kövön nem marad, megnyílik a föld, lángok robbannak ki a mélységből, és a romok alatt leli halálát, aki idejekorán nem tud menekülni.
Galeotto ezután meglóbálta füstölőjét, köpenye alól kihúzta fekete-vörös-arany lángokkal hímzett mágustarisznyáját, belemarkolt, s nagy csomó fehér port hintett a füstölő fölé. Szempillantás alatt vörös, lila és kék lángok lobbantak ki a parázsból, s az emberek rémülten hátráltak a pokoli tűzijáték elől. A mágustarisznyából aztán serpenyőt vett ki Marzio, folyadékot öntött rá, meggyújtotta, s a máglya alá tartotta. A szurkos faágak kigyúltak, kékeslilás lidérclángok csak úgy nyargaltak végig a máglyán, a hasábok recsegtek-ropogtak, lángba borult a sok gyantás fenyő, s az egész tornatér tele lett lélegzetelállító füsttel, hulló sziporkával, égető cseppek szétfröccsenő záporával. Galeotto pedig lapáttal szórta a máglyára a fehér homokot, amelyet indiai bűvészek receptjei szerint kevert össze, a félelmetes tűzijáték céljaira. Robbanások rázták meg a levegőt, a tömeg szétszaladt, és eszeveszett futással menekült Barcelonából. Galeotto pedig úgy állt a lángok előtt, mint a tűz, a pokol istene, a halhatatlan Plutó.
Amikor kitisztult a tér, Galeotto felrohant Ambrosiához, és a remegő hercegnő lábai elé térdelt.
- Ambrosia, jöjj velem, míg a tömeg észre nem tér, és vissza nem özönlik az elhagyott városba.
Ambrosia a tudós karjai közé omlott, ájult tehetetlenségében csüngött Marzio hatalmas, erős mellén, melyben a világ legjobb, legmelegebb és legszerelmesebb szíve dobogott.
...A pestisjárvány megszűnt, az udvar visszatért Barcelonába, Gonsalvo diadalra diadalt aratott a nápolyi vizeken, s a győztes hadvezér feleségét maga Izabella királyné vezette vissza a barcelonai udvar ragyogó fényébe. Ambrosia szebb volt, bűbájosabb és hatalmasabb, mint valaha. Az emberek belenyugodtak az ő halhatatlanságába. A király boldog volt, ha megízlelhette a csodálatos asszony olümposzi csókját. Lovagok, katonák, tudósok és apródok sóhajtozva követték apró lába nyomát. Mindenki félt tőle, és mindenki imádta. Ő pedig isteni szeszéllyel osztogatta kegyeit az alattvalók között. Idővel gyönyörű gyermekeket szült. Leányai örökölték halhatatlanságát, s elszéledtek a világon, fejedelmek, költők, művészek és katonák ezreit boldogítva halálos ölelésükkel. És itt járnak közöttünk diadalmas, gőgös, kárhozatos asszonyi szépségükkel, és a férfiak ma is elhullanak értük, és odaadják halhatatlan lelküket, ha egy napig feleségül bírják az örökkévaló Ambrosiát. És jó cserét csinálnak.
- vége -