Alfonso halála nyilvánvalóvá tette, hogy a nagy Mercuriussal nem lehet léha játékot űzni. Az örök élet titkát az egekben és föld alatt lakozó szellemek újból elfátyolozták az emberek szeme elől... ameddig nem születik meg új Galeotto Marzio, aki Raymondus Lullus törvényeit újra meg tudván fejteni, hatalma alá igazzá a mágikus erőket.

Maga Marzio is megdöbbent. Őszintén megvallva, egész idáig remélte, hogy talán saját maga is megoszthatja az örökkévalóság kéjét a halhatatlan Ambrosiával. Azért hiába, mégiscsak az volna igazi jutalma az ő határtalan és minden áldozatra kész szerelmének. Egy bölcs, nagy¬szerű, tapasztalt, tudós férfiú, egek és poklok titkaiban mágus, majdnem mindentudó és csaknem isteni bölcsességű aggastyán, egy új Jupiter, az istenek atyja örökkön-örökké, folytonos tavasz napsugarában, a halál megvetésében, az örök élet biztonságában büszke, terebélyes öreg tölgy: ez ő. És egy rózsás arcú, hajlékony, izzó szívű, kacagó, pajkos nimfa, szerelmes, kék szemű, fekete hajú istenlény, aki kimeríthetetlen ifjúságával táplálja az ő szerelmét: ez Ambrosia. Nos, ez a két halhatatlan ember századokon és évezredeken át járja a világot, hol a jeges északot, hol a forró déli zónát, hol a tengert, hol a sivatagot választva lakóhelyéül, átéli az emberiség gyönyörű haladását, a tudományok minden vívmányát, minden népek és vidékek életének szépségét... tulajdonképpen ez volna a szép, ez volna a boldog jutalom.

De hát ezt nem lehet. Íme, a nagy és kegyetlen Mercurius nyomban megbosszulta magát. Kár, hogy Ambrosia adott Alfonsónak is a halhatatlanság kelyhéből. Miért tette ezt? Bizonyosan megszédült szegény. Hiszen olyan fiatal és oly szánakozó lelkű. Alfonso könyörgött és fenyegetőzött és sírt a háború borzalmaitól való érthető rettegésében. Ambrosia szíve meg¬esett. Az asszonyoknak oly könnyen lágyul el a szívük.

Nagyon fájt ez Galeottónak, de mégis megbocsátott az eltévelyedettnek. Szinte már sajnálta a szép, délceg, dalos ajkú, szerelmes szívű ifjút. Bizony kegyetlen gyorsasággal végzett vele a sors. De legalább intő jel, hogy többé ne kívánja meg senki Mercurius életitalát, s békét hagy¬janak neki, a nagy titok papjának. Mintha ezt is az ő kedvéért intézte volna a mindenható ég.

Galeotto elhatározta, hogy nem tesz szemrehányást Ambrosiának. Bizonyára eléggé szenved ő a bánat és lelkiismeret-furdalás szörnyű súlya alatt. És szép disztichont költött a boldog ifjú halálára.

De az egek mágikus erői, úgy látszik, nem elégedtek meg Alfonso feláldozásával. Másnap meghalt egy udvarhölgy, aki az éjszakát a királyné előszobájában töltötte, amely előtt éppen Alfonso viselte az éjjeli díszőrség terhes szolgálatát.

Néhány órával később megbetegedett, és görcsök között kimúlt Alfonso szép arab paripája. Aztán a paripa lovásza. Harmadnap meghalt Ambrosia szolgálóleánya, aki szeretője volt a lovásznak. Meghalt a hercegné papagája s a papagáj mellé rendelt kis szerecsen gyerek is.

Galeotto megborzadt. Hát mindenki elpusztul, aki a két bűnös közelében élt?

Az udvarban páni rettegés tört ki, és az emberek nyakra-főre menekültek. Ximenes, az öreg tudós pestist és döghalált jövendölt. Ferdinánd, hogy elejét vegye a zendülésnek, Gonsalvót a hadsereggel együtt sietve hajókra ültette, és Nápoly felé irányította. Barcelona elnéptelenedett, maga a király és királyné is a tengerpartra menekült, mert a városban maradt csőcselék fellázadt és istenítéletet követelt. Körmenetek járták a várost, és Ambrosiát keresték, hogy máglyára vessék, azzal engeszteljék meg a haragvó egeket.

- folytatjuk -