Galeotto Marzio XXIII.

Ferdinánd király maga is elfáradt. Éjjel-nappal kínozta a kíváncsiság, hogy vajon kicsoda bírja a halhatatlanság isteni adományát a föld lakói közül. A pápa? Miksa császár vagy Károly, a franciák királya? Vagy talán éppen a nápolyi király? Vagy Beatrix, Mátyás özvegye, akiről hallotta, hogy nemcsak hatalmas és lángeszű, de ragyogóan szép asszony is, és nem lehetetlen, hogy szerelmével babonázta meg a kéjvágyó Galeotto Marziót?

Miután tudósaival, papjaival és bíráival hasztalan tanácskozott, kimerült, elkábult, kétségbeesett, és vigasztalás után áhítozott. Magához kérette Ambrosiát, hogy az ő karjai között pihenje ki magát.

Megbízta Ximenest, hogy szóljon a hercegnőnek. Az öreg történetíró szomorúan ingatta fejét.

- Uram, felséges úr, te méltatlan személyre pazarlod királyi gyengeségedet.

- Mit beszélsz, Ximenes?

- Ambrosia asszony megcsal téged is, ifjú lovagokkal szerelmeskedik.

- Hazudsz! - förmedt a tudósra Ferdinánd, s szíve vadul dobogott a féltékenységtől. - Ambrosiát irigyli az udvar, a vén udvarhölgyek kígyót-békát kiáltanak rá, és te, vén öszvér hitelt adsz a rágalom szavának. Ambrosia szent.

Ximenes meghajtotta magát.

- Ximenes, jöjj vissza - kiáltott a király. - Mondd meg őszintén, te nem hiszel Ambrosia tisztaságában?

- Az udvarnál beszélik...

- Eh, beszélik... locsogás, irigység...

- Alfonsót, az apródot emlegetik.

- Az régen volt... tudom... megtévedt szegényke... megbánta... én megbocsátottam.

Az öreg krónikás reszketve hajlongott.

- Az más... meg tudsz bocsátani nekem is, legalázatosabb rabszolgádnak, felség?

A király megkönnyebbült. Hát csak Alfonsóról van szó. Akkor minden jól van. A szíve kissé fájt, de oly erősen s vágyakozott Ambrosia után, hogy minden más érzést elnyomott a gyönyörű pásztoróra előérzete.

A király sohasem találta ily szépnek és kívánatosnak az ibolyakék szemű, fekete hajú señorát. Ambrosia szemei túlvilági fényben ragyogott, és a szava úgy zengett, mint citerák és hárfák zenéje. Szájából leírhatatlanul édes, mámorító és illatos lehelet áradt. Testének is valami égi illata volt, és ahogy a király hálótermébe belépett, mintha lábai nem is érintették volna a kis-ázsiai szőnyegeket. Szinte lebegett és úszott és imbolygott a kéjben, mint egy magas, karcsú, könnyű virág.

Ferdinánd maga is égi elragadtatásban úszott. Úgy érezte, hogy magáért ezért az asszonyért is érdemes volna örökké élni és örökké ifjúnak maradni. Igen ám, de Ambrosia megöregszik... Eh, majd jön utána más! Az Ambrosiák a földből bújnak ki, mint az ibolya az első tavaszi istenáldás után. Az asszonyok megvénülnek, de mindig új generáció lép az elfonnyadt helyébe. A teli rózsák szirma lepereg, de az ágacskákon új bimbók fakadnak. Sokszor elnézi az udvarhölgyeket, akik egyszer csak lemondanak a szerelemről, sötét ruhát öltenek, szemér¬mesen eltakarják kiaszott keblüket, és az udvar elé vezetik fölserdült leányaikat. Ez így megy évről évre, s valószínűleg így lesz évtizedek és évszázadok múlva is. Mennyi új szépség, mennyi eljövendő asszony? És az ember elöregszik, a meg-megújuló generációk pedig örök fiatalságban váltogatják egymást. Nem borzasztó ez, hogy szakadatlan sora jön még az Ambrosiáknak akkor is, amikor mi már nem tudjuk követni az ő szerelmi röptüket?

Nézte, nézte Ambrosiát, és mind jobban megerősödött lelkében a meggyőződés: meg kell vásárolnia Galeottótól az örök élet titkát. Csak férfi és király az, aki a halhatatlanságnak hasznát tudná venni. Az asszony amúgy is örökkévaló az ő folytonos változatosságában és megújulásában. Csak a férfi hal meg az ő ifjúságának múlandóságában.

Magához ölelte Ambrosiát. Az asszony teste hűvös volt, és szeméből diadalmas gőg lángja csapott ki.

- Ambrosia, nem szeretsz már engem? - fakadt ki a király.

Az udvarhölgy gúnyosan kacagott.

A király meghökkenve bámult az asszony arcába. Ez az Ambrosia, aki hűséges kis cselédkéjének mondta magát azelőtt, és ki nem fogyott az alázatos és találékony szerelem gyengédségeiből, most rideg és unott egykedvűséggel fogadja az ő királyi hódolatát.

- Mi történt veled, becstelen személy?

A hölgy kacérság nélkül, kegyetlen közönnyel felelt:

- Felség, neked mindig léha szerelmeskedésen jár az eszed, én pedig... unatkozom...

- Unatkozol? - hebegett a király - ...unatkozol a karjaim között?

Ambrosia ásítozott, és kinyújtóztatta fehér, ruganyos, hűvös, illatos párductestét.

- Ambrosia, te mást szeretsz? - hördült fel a megbántott fejedelem. - Az apródot szereted?

- Nem szeretek senkit.

A király megragadta Ambrosia kezét.

- Megőrültél, asszony? Szeretőd van? Hűtlen lettél hozzám? Hát igaz az, hogy te Alfonsót szereted?

- Nem tehetek róla.

- Nem szeretsz?

- Nem.

- Nem félsz tőlem, vakmerő cseléd?

Ambrosia kiegyenesedett. Egy fejjel látszott magasabbnak a királynál. Ajkát felbiggyesztette, és felhúzta dús fekete szemöldökét. És mélyen zengő, lassú szavaival megszólalt:

- Nem félek semmitől.

- Nyomorult bestia! - üvöltött a király. - Éretlen gyerkőc, hitvány zsoldos szeretője, céda, buja némber, katonák cafrája, nem félted rongyos életedet?

- Nem.

- A szeretődét sem?

- Azét sem.

A király magánkívül őrjöngött dühében.

- Mi történt veled, becstelen személy?

- Én nem félek senkitől és semmitől.

- A haláltól sem?

- Attól legkevésbé. Engem nem lehet megölni.

- Nem lehet megölni?

- Nem! És Alfonsót sem lehet.

- Ugyan?

- Mert mi halhatatlanok vagyunk - csattant fel az asszony, és pillantása végigvillámlott a király elképedt, falfehér, megmeredt arcán.