Kétszer huszonnégy óra elteltével Galeotto a király előtt állott. Ferdinánd úgy fogadta őt, mint ahogy a külföldi követeit vagy tábornokot szokás. Trónszéken ülve felesége, a szent életű és bölcs Izabella is kegyesen mosolygott a tudós felé, akit bíborköpenybe bújtattak, beillatosítottak, aranylánccal ékesítettek, és úgy vezettek az uralkodó pár elé.
Galeotto gőgös nyugalmat erőltetett magára, ám belülről reszketett, és pokolra kívánta az egész ceremóniát. Ahogy végignézett az országnagyok, udvarhölgyek, testőrök, papok, tudó¬sok és cselédek ünneplőbe öltözött lelkes és áhítatos során, mindenki szeméből kiolvasta, hogy benne az örök élet titkának megfejtőjét látják.
- Szörnyű bajba kerültem - gondolta magában kétségbeesett dühvel és elszánt dacossággal. - Ha nem teljesítem kívánságukat, ezek keresztre feszítenek engem, vagy fogukkal tépnek szét, mint a fenevadak.
Érezte, hogy újra kísérti a sátán. Egy pillanatig azon tűnődött, hogy roppant mennyiségben elkészíti a varázsitalt, és szétosztja közöttük. Micsoda kavarodás lesz ebből! Az egész udvar megtébolyodik, az emberek eszeveszett óriás orgiában ünneplik belépésüket a halhatatlanság előcsarnokába. Egy megőrült Olümposz lesz ez, senki sem fél az Istentől, a túlvilági büntetéstől, tettei következményeitől, mindenkiben kialszik a felelősség lámpája, amellyel a test durva ösztönein keresztül világít az istenfélő lélek. Senki sem ad többé törvényre, szokásra, erkölcsre, rendre, a családok felbomlanak, titkos viszonyok napfényre kerülnek, a kapzsiság, bosszú, irigység és gyűlölet minden korlátot ledönt önmaga körül, a részegek szörnyű bacchanáliákat csapnak, a gyermekek kicsúfolják szüleiket, szolgák az uraikat, zsoldosok a vezéreiket, papok az Istent, népek a királyt, mert mindenki sebezhetetlen lévén, megszűnik a földön a büntetéstől való félelem. Ez lesz az első hatása Raymondus Lullus halál ellen való orvosságának: általános zűrzavar, fejetlenség, őrült, részeg, vad tombolás, az emberek egymásnak esnek, mint az éhes fenevadak, és csókban, kéjben, ölelésben, verekedésben és öldöklésben zabolátlan dühvel fetrengenek a véráztatta földön. De a pokoli orgia után nemsokára elkövetkezik a nagy Mercurius bosszúja. Mindannyian elpusztulnak ők, mert avatatlanok voltak, és bitorolták a szent folyadék titkát. Mint a dühöngő vihar, úgy száguld végig a spanyol udvar felett a szellemek haragja. Rakásra hullik a tobzódó tömeg a halál kaszája alatt. Kihal és néptelenné válik Ferdinánd udvara, s az elnémult Barcelona megtelik halottakkal. És aztán? Azután minden kincs, szépség, hatalom az ő ölébe hullik. Ő pedig odarakja azt Ambrosia kicsinyke lába elé. Ambrosia lesz a félsziget királynéja, aki halhatatlan szépségében és ifjúságában úgy uralkodik Kasztília és Aragónia felett, mint ahogy a szent Istár a csillagos ég sötétkék boltjain. Ez volna igazi diadala neki és az örök életet adó kvintesszenciának. És ez egykettőre bekövetkeznék, s ő, az öreg és fáradt mágus, még láthatná az isteni Ambrosiát Ibéria trónján.
Galeotto körülnézett, és megpillantotta a királyné háta mögött a csodálatos asszonyt, aki halhatatlanságának tudatában sugárzott az erőtől, szépségtől és boldogságtól. Ambrosia nyugodtan és fenségesen nézett rá. Ilyen lehetett az Olümposzon uralkodó Juno, vagy az Ida hegyén versengő Pallasz Athéné, a maga derűs és mozdulatlan fenségességében. A többiek mind mosolyogtak, tekintetükkel simogatták, és szemük pillantásával hízelegtek neki. Maga a zord hadvezér, Gonsalvo tengernagy szinte bocsánatkérőleg nézett rá, és az ajkai remegtek. A király magához intette, és nyájasan szólt hozzá:
- Üdvöz légy, nagymester! Hogy szolgál a kedves egészséged? Sokáig nélkülöztelek királyi udvaromban. Pedig az országnak szüksége van rád.
Galeotto szíve felmelegedett. A király oly kedves bensőséggel dadogott, mint egy hízelgő gyermek. Az udvarnokok szeméből tisztelet és csodálat sugárzott. Az asszonyok szerelmes szemmel kacsingattak rá. Az asztrológusok reszkettek.
Marzio megsajnálta őket. Nem, ő nem tudja bántani ezeket a derék gyermekeket. Ő nem veszi lelkére, hogy szép, finom, kedves barátai az ő kegyetlen kezéből kapják a halált hozó mérget. Inkább elszenvedi a mártírok minden megpróbáltatását.
Az ünnepélyes fogadtatás után Galeotto négyszemközt beszélt a királlyal. Megvallotta neki, hogy Merkur csodatevő kvintesszenciáját már elhasználta, kimerítette, visszakérhetetlenül odaadta annak, akit legméltóbbnak tartott a halhatatlanságra.
- Ki volt az a vakmerő, aki el merte fogadni azt, ami egyedül engem illet Isten rendeltetése szerint? - bőszült fel a király.
Galeotto hallgatott. A király rettenetesen indulatra gerjedt. Galeotto hajthatatlan maradt. Hiába kérte, fenyegette, éheztette, gyötörte a király, a tudós nem árulta el féltve őrzött titkát. Bebörtönöztette; sötét, mély cellába dobatta, s álmából minduntalan felverette, hogy a kétségbeesés és őrület nyissa meg a száját. A humanista néma volt és hű az ő halhatatlan szerelmeséhez.
- folytatjuk -