Galeotto Marzio meg sem állott a torellai kolostor kapujáig. Marzio nem volt gyáva ember, de ismerte a hadvezéreket, akik háború előtt felette ingerlékenyek és meggondolatlanok. Tudta a történelemből, hogy ilyenkor kényes helyzetbe kerülnek a haruspexek, akiknek lelket kell verni katonákba, szenátusba, hadviselő népekbe, királyokba és vezérekbe; de még nagyobb bajba jut ilyenkor a mágus és asztrológus, akitől a nagyurak mindenféle lehetetlenséget követelnek. Az nem okozott Marziónak gondot, hogy a nápolyi hadjárat kimenetelére nézve a legragyogóbb auspiciumokkal kecsegtesse Gonsalvót. Tudta, hogy az itáliai népek szinte sóvárogják a hódítót, s ha Matthias Corvinust nem ragadja el a hirtelen halál, a Hunyadi-ház lobogóját már a Castello Nuovón suhogtatja a nápolyi déli szél. Diadal, zsákmány, könnyű hódítás: ezt már régen megjósolta a királynak, de megrémült, ha arra gondolt, hogy az udvarban híre ment a Raymondus Lullus-féle örök életet adó elixír titkának.

Ez rettentő veszedelem. Minden hadba induló vitéz követelni fogja tőle a csodaszert, s ő szörnyű dilemma elé kerül. Vagy engedelmeskedik, s akkor mindenkinek elkészíti a Mercurius csodakenőcsét, vagy mindenkitől megtagadja azt. Szentséges isten, az első esetben már a háború elején kitudódik, hogy az elixír csak egyetlen embernek hoz áldást, a többinek pedig gyors és kikerülhetetlen halált; tehát éppen azok pusztulnak el legelébb, akik...

Galeotto szeme itt felcsillant. Az ördög borzasztó gondolatot súgott a fülébe.

- Igenis, készítsd el a szert Gonsalvo számára... Ez a legbiztosabb bosszú! Ambrosia akkor függetlenné lesz és...

A tudós csüggedten horgasztotta le gondterhelt fejét.

- Nem, Ambrosiában bízni nem lehet. Ambrosia gyönyörű, édes, kívánatos és összehasonlít¬hatatlan; de asszony; hiú és állhatatlan; nagyravágyó és fiatal. És ha özveggyé lesz, új házasság után néz. És férjéül nem egy öreg, szegény, csavargó humanistát választ, hanem valakit a rang és mód fejedelmei közül... Ez nagyon valószínű. Gonsalvót tehát nem ésszerű dolog eltenni láb alól.

Galeotto többé nem gondolt erre a sátán sugalmazta gonoszságra...

Gonsalvo csak éljen, és vigyázzon Ambrosia asszony tisztaságára - gondolta magában sok és érthető önzéssel. - De az is kétségtelen, hogy a kritikus napokban nem lesz tanácsos emberek szeme elé kerülnöm. A király türelmetlen. Nem sok időbe kerül, és a csapat elindul Itália felé. Addig tehát elrejtőzöm itt a torellai barátok között.

Bölcs és hasznos meggondolás volt ez, és Galeotto becsengetett a zárda kapuján. Szívesen fogadták, és cellát adtak neki. Bőséges lakomák, jó mallorcai bor, temérdek régi könyv és pergamen állott a vendég rendelkezésére, és Galeotto gondolta, hogyha Ambrosia nem volna a világon, kedve kerekednék élete alkonyát Szent Ferenc jámbor gyermekei között, a kolostor hűs árkádjai alatt olvasgatással és könyveinek irogatásával eltölteni.

A kolostor lakói kedvesek voltak és vidám természetűek; a régi kút kávájára piros vadrózsák indája kúszott fel, és hattyúk úszkáltak a sekély medencében; a bokrok alján fülemüle csattogott, és a feketerigó torkaszakadtából utánozta az elnyújtott, tiszta, meleg és panaszos hangokat. Galeotto nyomban megállapította, hogy a laikus emberek a fülemüle énekét könnyen összevéthetik a rigó silány erőlködésével. Ez a művészet és az utánzás, a művész és a dilettáns, a tudomány és a szélhámosság örök küzdelme egymással. Az ügyesség megtévesztő módon tudja szimulálni a művészetet - gondolta magában enyhe felháborodással, és elhatá¬rozta, hogy ennek a gondolatnak külön fejezetet szentel készülő könyvében.

- Te alkimista vagy? - szólította meg egy csontos, vörös képű, nagy orrú fráter, aki már régen a léptei nyomán settenkedett.

- Ki vagy te, testvérem? - kérdezte Galeotto.

- Jacopo vagyok, laikus fráter, Szent Ferenc harmadik rendjéből. A marhák és a kecskék gondozója. Én nyírom a birkákat, és én fésülöm a gyapjút. A kertre is én ügyelek, s értek a sajt meg a seprőpálinka készítéséhez.

- Mit akarsz hát az alkímiával?

- Azt beszélik a páterek, hogy te a fekete mágia papja vagy, a sátán cimborája, és a szellemek, ha akarod, úgy tódulnak eléd, mint az én birkáim, ha belefújok hosszú nádsípomba.

- Hazugság és túlzás - védekezett Marzio.

- Pedig egyebet is beszélnek rólad este a dormitóriumban.

- Nos?

- Hogy te vagy Raymondus Lullus, a mallorcai szent.

- Az már két évszázaddal ezelőtt meghalt Afrikában.

Jacopo a vállát vonogatta.

- Nono, ezt könnyű mondani. Raymondus Lullus nagy szélkergető volt, s a gvárdián azt mondja, hogy ma is él még, járja a világot, és nem tud meghalni soha.

- Miért?

- Mert ő megfejtette az örök élet titkát.

Galeotto elrémült. Hát még itt is Raymondus Lullus szelleme üldözi! Szinte megkönnyebbült, amikor Jacopo újra megszólalt:

- No, azért nincs mit félned, uram. Akár te vagy Raymondus Lullus, akár nem. Itt nem lesz bántódásod. Bízd magad rám. De van egy kikötésem.

- Nos?

- Nekem is adsz néhány cseppet az örök élet italából.

Galeotto összecsapta a kezét.

- Örökké akarsz élni, Jacopo?

- Miért ne? - vonogatta vállát a fráter. - Félek a haláltól. És olyan kíváncsi vagyok, hogy mi lesz itt száz vagy ezer esztendő múltával.

Galeotto foga vacogott. Ha már Jacopo, az együgyű marhapásztor is örök életre áhítozik, hova fusson el az emberek elől? E pillanatban érezte, hogy az ő élete mától fogva örök rettegés és üldöztetés közepette telik.

- folytatjuk -