Az első reggeli alatt Gonsalvo herceg, a halhatatlanná lett Ambrosia di Castello férje, ámulva vette észre, hogy az ürüszeletek, a pávahús, az olasz hagyma, a picenumi füge, a sózott halak és a friss gyümölcsök oly óriási mennyiségben fogynak el a felesége aranyozott tányérján, olyan roppant tömegben és oly szédítő gyorsasággal, hogy a gyönyörű fiatalasszony egészségét kezdte félteni.

- Señora, ne felejtsd el, hogy most keltél fel a betegségből, s még vigyáznod kell a gyomrodra - szólt rá apai gyengédséggel.

A hercegné csodálkozva meresztette nagy ibolyakék szemét Gonsalvóra.

- Nem értem, mit beszélsz.

- Túlságosan mohón étkezel.

- Én?

- Csak szeretetből mondom. Nem sajnálom tőled.

- Mit?

- A pávahúst.

- Még meg sem kóstoltam.

- Egy teljesen kifejlődött pávakakas felét már elfogyasztottad. Pedig kemény és rágós ez a hús, öreg páva húsa pedig megrontja a gyomrot, és erős lázt okoz.

A hercegnő nagy adag sajtot vett gyönyörű fehér ujjai közé, és mohón harapdálta.

- Még egyáltalán semmit sem ettem - jelentette ki ártatlanul, és értetlenül vonogatta vállait. Gonsalvo egy ideig szomorúan nézegette az ő feleségét. És eszébe jutott a biblia egy fejezete, amelyben írva van, hogy az asszonyok telhetetlenül fogyasztják a hús zamatos csemegéit, s aztán megtörlik ajkukat, mondván, hogy nem ettek semmit. Ez nemcsak a pávahús és a pármai száraz sajt kapcsán jutott az eszébe. Öreg udvarhölgyek, udvari szerzetesek és Isten tudja, honnan a föld alól előbújt kézből olvasók, jövendőmondók, javasasszonyok mindenféle pletykákat sugdostak fülébe. Kutatva nézett a hercegnő szemébe. A két fényes, derült, tiszta szem oly édes ártatlansággal állta tekintetét, mint a báránykák, őzek és angyalok az olasz festők képein. Mintha bele volna írva a szemek szivárványhártyájába:

- Még nem is ettem semmit.

Ambrosia jóízűen falatozott, s közben arra gondolt, hogy a halhatatlan istenek nektárral és ambróziával éltek. Mi lehetett az? Ezt legközelebb meg fogja kérdezni Galeottótól. Annyi bizonyos, hogy ő nem érez sem éhséget, sem jóllakottságot. De mégsem tudja abbahagyni az evést, mert az étel földöntúli kéjt okozott neki. Testi és lelki kéjt, olyant, aminőhöz hasonlót csak az ölelkezések legmegrázóbb pillanataiban érzett. Megállapította, hogy ez csalhatatlan jele az ő halhatatlanságának. Az olümposzi istenek boldogsága ez, az örök életű és magasabb rendű lények előjoga ahhoz, hogy minden életműködésük tökéletes gyönyörérzetben jelentkezzék. A vére mégis nyugodtan folydogált ereiben, kissé álmos volt és merengő. Mintha álmodnék.

Lopva arra gondolt, hogy ezt nemsokára Alfonso is érzi majd, ha felhasználta az elixír megmaradt részét. Alfonso is halhatatlan lesz. És visszatér a háborúból, és ők ketten úgy élnek majd, mint Jupiter gyermekei. Aztán eszébe jutott, hogy ha már a puszta létezés, a lélegzés, az evés, a gondolkodás ilyen boldogságot ad, milyen mennybe ragadó gyönyört adhat a szerelem a halhatatlanoknak! Reszketett az izgalomtól, s alig várta, hogy a nagy titoknak birtokába jusson.

Ránézett a hercegre. Gonsalvo hatalmas alkatú, délceg, széles vállú, tar fejű, ötvenöt esztendős férfi volt. Arcán az erő és gőg ragyogása. A hangja, mint az oroszlánordítás. Határozottan tetszett Ambrosiának, és csodálkozott, hogy eddig még nem is vette észre.

- Olyan, mint az olümposzi istenek atyja, a villamos Jupiter. Kár, hogy őt nem tehetem a halhatatlanság boldog részesévé - gondolta magában elérzékenyülve.

És néhány pillanatig azon törte a fejét, hogy ezt a derék, öreg hőst, aki oly ártatlan lelkű, és oly hiszékeny, mint egy óriás gyermek, kárpótlásképpen szintén részesíti a mindenható elixír néhány cseppjének áldásában. - Istennő férje ő, hiába - szűrte tovább a gondolatait -, néhány száz esztendőre joga volna neki is, ha már nem futja számára a halhatatlanságból.

És a király?

A király oly nagylelkű és oly jó. És úgy szereti őt! Az egész világ tiszteli, és a pápa, az egy¬ház, a keresztény népek oly sokat várnak az ő hatalmas karjától. Nem volna-e hálátlanság kizárni őt az örök élet isteni adományából? Vagy ha nem is örök élet, de egy évezred vagy egy fél, esetleg háromszáz esztendő minden bizonnyal megilletné őt.

- Ezen még gondolkozom - tette föl magában a hercegné, mert szíve kiáradt, és adakozó kedvében az egész világgal jót akart cselekedni. Igen, mind több és több barátja, szolgája, hódolója és pártfogoltja jutott az eszébe. Öreg dajkája, aki oly rajongással gondozta gyermek¬korában, s aki most oly féltő gonddal őrködik jó hírnevén és biztonságán.

- Ő is kap egy cseppet. És a királyné is kap. Ximenest sem hagyom ki, szegény öreg fickó oly szenvedélyes szerelemmel ragaszkodik régi pergamenjeihez, görög és latin kézirataihoz és bibliáihoz.

Aztán eszébe jutott néhány kedves rokona, nővérének kis hosszú fürtű fiacskája, aki oly édesen kacag. Az udvari apródok között van egy tizenhat esztendős, iruló-piruló, kék szemű és szőke hajú gyermek, Germániából való. A Rajna mellékéről, egy várból ragadták el harcoló katonák csecsemőkorában. Nagy váltságdíjat reméltek érte. De úgy látszik, a kis gróf szülei meghaltak, s a csöppség itt az udvari dámák között nevelkedett fel, mint egy kis rózsaszín malac. A királyné észrevette, megszerette és besorozta az apródok közé. Oly szép, mint egy kerub. És még csak tizenhat esztendős. Mire ő húsz-huszonnégy éves lesz... Ambrosia megrázkódott, és heves vágyat érzett, hogy neki is juttasson egy cseppecskét... Ez a halhatatlanok előrelátása.

Az ablak előtt nagyot sikoltott Ambrosia kedvenc papagája.

- Szent isten, mintha ez az állat megérezte volna, hogy én most az örökkévalóságot osztogatom! És ő is kér néhány rongyos kis évszázadot.

Erről vadászsolyma, hátasparipája és kutyája jutott az eszébe.

- Ó, ezeket nem tudom nélkülözni! Egy cseppet nekik is...

Gonsalvo herceg türelemmel vizsgálta felesége arcvonásait.

- Gyönyörű ez az asszony, s mintha most valami túlvilági fény ragyogna az arcán.

Aztán hirtelen felemelkedett.

- Ambrosia, kedves vendég vár az ajtó előtt. Majd el is feledkeztem róla.

- Ki az? - kérdezte az asszony felvillanó két ibolyakék szeme.

- Galeotto Marzio, az ars magna doktora.

Ambrosia bosszúsan rándított a vállán.

- Ah, az a vén fecsegő. Nem szeretem, ha sokat érintkezel vele.

A hercegnőnek csak most jutott az eszébe, hogy egy Galeotto Marzio nevű ember is van a halandók között. Ez volt az egyetlen, akiről megfeledkezett az örök élet fölött való ábrándozásában.

- folytatjuk -