Galeotto szép kis ezüstkulacsban nyújtotta át Ambrosiának a mindenható elixírt. Ideje is volt, mert úgy hírlett, hogy a hadsereg két hét múlva hajóra száll, és Nápoly felé vonul. Ambrosia szívdobogva vette át a drága ajándékot. Alig várta, hogy eljöjjön az éj, és az apród homlokára ő maga kenje fel az első cseppeket. Lassan múlt az idő. Ambrosia befeküdt a kelet-ázsiai szőnyegekkel leterített ágyára, és szerelméről ábrándozott. Egyszer csak ijedten felugrott.

- De mi lesz, ha Alfonso az ő halhatatlan ifjúságában hűtelen lesz hozzám?

Eszébe jutott, hogy a férfiak szerelme amúgy sem állandó. Erről az öregebb udvarhölgyek hajmeresztő történeteket tudtak mesélni virrasztások alatt. Mármost Alfonso halhatatlan lesz, ő maga pedig mindennap öregebb és csúnyább. Nos?

Ez leírhatatlan izgalomba ejtette Ambrosiát.

- Meg fog csalni, ez lesz a köszönet! - kiáltotta önkéntelenül, és foga összevacogott a félelem¬től.

- De hisz te is megcsaltad öt! - súgta neki egy gonosz hang, talán a lelkiismeret ádáz, gúnyos szava.

- Az más - riadt fel a hölgy -, de én azért szeretem. És többé nem is csalom meg soha.

Ezzel megnyugtatta magát, és újra azt az eshetőséget méregette, hogy Alfonso egyszer elhagyja őt, akiért lemond az örök élet gyönyörűségeiről.

- Ez rettenetes volna - gondolta felháborodva. - És az egész világ kigúnyolna érte. Íme megvan a halhatatlanság záloga, csak követnem kell Marzio mester utasítását, és örökkön örökké élek és uralkodom a férfiszívek felett. Királyok és hercegek, bíborosok és püspökök omlanak le lábaim elé, és én kész volnék itt hagyni ezt a gyönyörű örökkévalóságot, hogy megmentsem magamnak Alfonso ideig-óráig tartó, bizonytalan szerelmét?

Aztán arra gondolt, hogy mily szép volna, ha az idők végtelenségéig szemmel tarthatná az emberek viselt dolgait, népek sorsát, uralkodók nagy tetteit, ég és föld változásait, pápák sorát, városok keletkezését és romba dőlését... ó, gyönyörű lehet örökké élni, és mindent tudni, látni, soha nem rettegni a haláltól, és egyenrangúvá lenni a halhatatlan istenekkel. E pillanatban némi lelkiismeret-furdalást érzett. Úgy gondolta, hogy ezeket a gonosz gondolatokat az ördög sugalmazza neki. Ő teszi kíváncsivá a dolgok örökkévaló titkaira, a kíván¬csiság bűnével csábítja őt a sátán, mint egykor Évát a paradicsomban.

- Mi lenne, ha én venném be az örök életet adó elixírt, és Alfonsót az ég kegyelmére bíznám? - súgta neki a sátán, de ettől a gondolattól nyomban visszaborzadt Ambrosia.

- Ez szörnyű önzés volna, és hálátlanság Alfonsóval szemben.

- Hát Galeotto? - sziszegte gúnyosan a sátán.

- Mi köze az egészhez Galeottónak? - kérdezte megütközve a hölgy.

- A derék öreg tudós habozás nélkül lemond a kedvedért a halhatatlanságról...

- Ez igaz - szeppent meg Ambrosia, és úgy érezte, hogy nem szabad Marzio önfeláldozását ily rútul kigúnyolni. Meghatottan és elérzékenyedve gondolt a vén tudós szerelmére, és elborzadt arra a gondolatra, hogy megcsalja őt. És majdnem elhatározta már, hogy az elixírt ő maga használja fel Marzio iránt való hálából és gyengédségből.

De e pillanatban látogatót kapott. A bölcs és szent életű Ximenes atya kopogtatott be hozzá, és izenetet hozott a királytól. A király találkát kért tőle. Ambrosia összerázkódott. Egy negyedórával előbb fogadta meg, hogy többé nem fogja megcsalni Alfonsót. És íme! Most nem tudja visszautasítani a királyt.

- Hát jól van, történjék meg, ha a király úgy kívánja - gondolta magában -, de ezzel szemben legyen Alfonsóé az örök élet ajándéka. Ezzel expiálom őt.

És büszke boldogsággal ünnepelte magát, hogy a szerelméért ily emberfeletti áldozatra képes. Kicsit azonban még elbeszélgetett a szent életű történetíróval.

- Ismeri atyaságod Raymondus Lullus történetét? - kérdezte tőle vidáman.

Az atya összeráncolta homlokát.

- Lullus mester agyafúrt, szédelgő, lapos erszényű szájhős, szemérmetlen szoknyavadász és arabok, boszorkányok, latrok, csepűrágók, kötéltáncosok, útonállók, sőt zsidók cimborája volt, de annyi bizonyos, hogy birtokában volt az örök élet titkának.

- Igazán? - kiáltott fel ujjongva a hölgy -, ezt bizonyosan tudja?

- Ez történeti tény - jelentette ki zordonan az atya. - De nem az Isten, hanem az ördög segítette ehhez.

- Az mindegy - szaladt ki a szó Ambrosia száján, de szerencsére ezt nem hallotta Ximenes, minthogy nagymértékben süket volt szegény.

- Be is bizonyította ezt... - folytatta az atya.

- Önnönmagán, ugye?

- Önnönmagán is, és egy udvarhölgyön...

- És az udvarhölgy belehalt...

A történetíró gúnyosan mosolygott.

- Honnan tudja ezt?

- Galeotto mondta.

- Galeotto szamár - jelentette ki Ximenes fensőséges nyugalommal. - Hallott valamit haran¬gozni Lullus és Ambrosia történetéről, de az igazságot képtelen kihámozni az egymásnak ellentmondó verziók közül.

- Mi hát az igazság?

- Az igazság - kezdte Ximenes haragos és vitatkozó hangon -, hogy ő is, Ambrosia is éltek a csodatevő elixírrel.

- Hát két ember is használhatja azt?

- Az elixír egy és oszthatatlan.

- Nohát?

- Vagyis akárhány részre osztjuk azt, a lényege és csodatevő hatása érintetlen, egész és tökéletes.

- Biztos ez, tisztelendő atyám?

- Bebizonyosodott. Raymondus Lullus először önmagát, aztán Ambrosiát ruházta fel az örök élet ajándékával. Aztán elment nagy zarándokútra.

- Miért?

- Ifjúkori bűneiért kellett vezekelnie.

- Mit követett el?

- Elhagyta nejét és gyermekeit. És felesége, donna Iviza belehalt fájdalmába. Ezért kellett előbb Lullusnak megtisztulnia. Először kolostorba vonult, hat hónapig böjtölt és imádkozott. Aztán harminc évig bolyongott a földön. Végre megnyílt előtte a kegyelem. Egy északi hegyfokon bevette a csodaszert. Aztán kipróbálta. Két hónapig nem evett, nem ivott, elszenvedte az égető nap, a csontokat átjáró misztrál, a vihar, a jéghideg zápor, az álmatlanság és fáradalmak összes kínjait. Kihívta maga ellen a dögvész és láz szellemét. Még emlékezett a kaldeusok tanításaiból, hogy az ember feje ellen fordítja a mérgét az átkozott Idpa, élete ellen a kegyetlen Namtar, nyaka ellen a gyalázatos Utugu, melle ellen a vészt hozó Alal, belei ellen a gonosz Gigim, keze ellen a szörnyű Telal; sorjába mindezeket felingerelte, magára idézte, s azonkívül még a gnómokat és a manókat, amelyek az ember közelében tanyáznak, az éjszakai erőszaktevőket, amelyek ölelésének sem férfi, sem nő nem tud ellenállni, a mocsarak lidércét, a kárhozatos nemtőket, az egek megzavaróit, az ingoványok magzatait, a pokol bűbájosait, a boszorkányokat, az incubusokat és a succubusokat... de azok nem vehetének rajta erőt, habár meggyötörték őt, de temérdek kínokat szenvedtetének vele. Meghalni azonban nem tudott.

A tudós történetíró lélegzete elakadt, nyeldeklője kiszikkadt, mint kánikulában a kút. Ez volt az oka, hogy lihegve, krákogva és fulladozva abbahagyta előadását. Büszkén és diadallal figyelte áldozatát.

Ambrosia szédült.

- És mi történt hölgyével? - kérdezte halálos, remegő izgatottsággal.

- Azt is én tudom hitelesen. Ezek a Marzio-féle történetírók...

- Mi történt a hölggyel? - sürgette lihegve Ambrosia.

- Öreg anyóka lett az isteni Ambrosiából. Amikor Raymondus Lullus visszatért Barcelonába, egy kút mellett találta őt, ahogy fiatal lovagokat csábítgatott magához sikertelenül.

- Elég, elég! - kiáltott magánkívül a hercegnő. - Ne rágalmazd a szerencsétlen hölgy emlékét.

- Eszem ágában sincs. De egykori okmányok bizonyítják. Raymondus Lullus megbánta, hogy örök életet adott az isteni Ambrosiának. Eltitkolta magát.

- Nem halt meg a hölgy?

- Csak száz esztendő múlva, isten irgalmasságából.

- És Lullus?

- Az is az ég különös kegyelméből, bűnbánatának és vértanúságának jutalma gyanánt. A pálmai egyházban temették el, az Úrnak 1325. esztendejében.