Galeotto Marzio félt, hogy az udvar henye és profán légkörében nem kapja meg a túlvilági hatalmasságok támogatását, Raymondus Lullus elixírjének összeállításához. Ezért otthagyta az udvart, elvonult a Baleári-szigetek egyikére, Mallorcára, amelynek eper- és szőlőbokrai között hat napig sanyargatta érzéki örömökben elpuhult testét. Ezalatt megtisztult. Lesoványodott, haja, szakálla megnőtt, és körmei kezéről, lábáról letöredeztek, tüske, csalán és hegyes kavicsok szaggatták meg meztelen talpát, ahogy az mágushoz és csodatevő anachorétához illik. Csak fügével, mandulával, naranccsal táplálkozott, és forrásvízzel oltotta szomját. Naponta tizenhat órát imádkozott; a Torella hegycsúcson didergett a harmatos éjszakákon; azután leszállt az artai cseppkőbarlangba, patkányok, siklók és mérges bogarak közé; vadvizek iszapjában fetrengett, és cserepesre süttette a bőrét, ha nyugtalan gondolatai támadtak, és visszavágyott a saragossai udvar puha párnái közé. Szóval szerelmes volt, és élvezte az égi szerelem kellemes mártíromságát.

Mikor így megtisztult és erősnek érezte magát a mennyei titkok befogadására, görcsös botot ragadott, és fölmászott a sziget közepén végighúzódó Porfir-hegylánc csúcsára, amely keleten mint egy bástyafal, függőlegesen szakadt a tenger partjára. Nagyszerű hely volt ez, közel a Naphoz, lebegve a sós víz fölött, mint egy sasmadár vagy héja, aki belenéz a Napba, és meg sem rezzen a szempillája. A tenger eszeveszetten hánykolódott. Felhő nem mutatkozott az égen; északi szél vagdalt bele mégis a zöldesfehér víztömegekbe. Nagy hullámok csapódtak a tenger színe fölé, toronymagas, vékony kúpok emelkedtek föl a habokból, s a hullámokon karcsú vízimadarak repültek keresztül a kilőtt nyíl sebességével. Ezek ily játékosan fürdetik acélos idegekkel áthálózott tollpárnás testecskéjüket. Galeotto ott állott a hegyfokon, bozontos hajába belemarkolt a szél, s megrázta üstökét, mintha sikoltozva kérdezné a rajongótól:

- Szereted?

- Imádom - nyögött a félmeztelen férfi, és e pillanatban kéjes vágyakozás nyilallt át a szívén - mint a felhullámzó habokon keresztül a vízisirály -, hogy legjobb volna levetnie magát a sistergő vizek mélységébe.

- Hiszel az örökkévaló szerelemben?

- Hiszek - sóhajtott Marzio, és úgy érezte, hogy megnyílt előtte az ég, s a csillagok birodalmának titkai bontogatni kezdik szeme előtt titokzatos keblük szemérmes mélységeit.

Megrészegedett az örömtől, és a jó reménység meleg cirógatását érezte a szívén.

- Megtalálom az örök élet titkát.

Körülnézett. Ég, víz, levegő egybeolvadt, egymást ölelgette, csókolgatta, és megtermékenyítette körös-körül. A föld, amelyen állott, belezuhanni látszott a tengerbe. Eggyé vált vele, mint ősanyjával, akiből lélegzett az idők végtelen kezdetén. Az egész természet együtt lélegzett, és úgy dobogott heves, vérmes, lázas, szerelmes lüktetésben, ahogy halántékán dobogott a szívéből feláramló vér. Eggyé vált a csillagokkal, a levegővel, a tengerrel és földdel, amely fölött úgy lebegett, mint az eszme, a lélek, a megnyilatkozott ige.

- Egy vagyok az Alkotóval - ujjongott égi elragadtatásban, és érezte, hogy uralkodik és parancsol, teremt és rombol, ahogy jókedvének tetszik, és felforgatja a természet törvényeit, megállítja az időt, elűzi a földről a Halál hatalmát, és megrázza a világegyetem pilléreit. Csak ki kell ejtenie az isteni Ambrosia nevét.

- Ambrosia. Szeretlek.

...És ott, a Torella-csúcson elkészítette az Ars Magna Lulli receptje szerint való elixírt, amely Ambrosiát megóvja a Halál ölelésétől.

Aztán leszállt a Pálma-hegység teraszos lejtőjén, és egy ferences rendi kolostorban kipihente hatnapos fáradalmait.

Tiszta patak mellett leheveredett, és ráhajolt a vízre, hogy szomját enyhítse a csobogó hullámokban. A víz tükrében meglátta püffedt, öreg, kócos szakálltól begyöpösödött arcát.

- Pfuj! Ilyen arccal nem léphetek Ambrosia szeme elé - dadogott elrémülve, és borotválókészülékét keresgélte tarisznyájában. - Micsoda öreg, kócos szakállú, pergamenbőrű, ráncos nyakú öszvér lesz az emberből, ha egy hétig nem viseli gondját a külsejének!

Aztán gyanakodni kezdett, hogy talán nem is a saját képét látja ott a kis patak tükrében. Hátranézett, hogy nincs-e mögötte valami öreg zarándok, csavargó keresztes lovag, éhenkórász lantos avagy menekülő zsidó. Ám egyedül volt a víz partján, fülemilék, fecskék és csókolódzó galambok társaságában.

- Én vagyok hát ez a kiaszott kolduló barát, ez a kék bőrű, fonnyadt tavalyi füge, ez az aszú szőlőfürt? - gúnyolódott keserűen magával, mialatt lassan megborotválkozott.

Amikor rendbe hozta magát, kissé megvigasztalódott.

- Hogy öreg vagyok, és fakó? Nem tesz semmit. Aragóniai lovagnak nincsen kora. Az arab háremhölgyek rózsapirossá és ifjúságtól illatossá teszik a legöregebb szultánokat is. A szívem fiatal, és vágyaim, mint a csókolódzó galambok, a párját hívó fülemile és a fészekrakó fecske.

Így vigasztalódott Galeotto, szerelmes öregurak módjára, és még hozzáfűzte:

- Ami bennem szépségből és deliségből hiányzik, azt pótolja Ambrosia halhatatlan ifjúsága.

Aztán betért a franciskánusokhoz, és hatalmas ebéddel csillapította éhségét.

- folytatjuk -