Éppen virágzottak a cseresznyefák, a város mint a rózsavíz gőzében, úgy úszott a párás, illatos, szerelmes tavaszi éjszakában. Marzio kivezette hölgyét a város végén lévő tornatér tisztására. Ambrosia szorosan összefonta nyaka körül arab selyemsálját, és magas sarkú cipőjében, amelynek hegyes orra elöl hetykén felkunkorodott, kényesen csoszogott a márványkockákon. Az ars magna doktora bő barna köpenye alatt varázsszereket, füstölőt, tömjént és hosszú botot rejtegetett.

- Don Marzio, én félek, hogy te régi pergamenek és hazug mágusok után indulsz, és nem tudod az örök élet titkát megfejteni.

Galeotto magához vonta a kételkedőt:

- Ismered Raymondus Lullus és Ambrosia történetét?

- Ki az az Ambrosia? - szisszent föl az udvarhölgy.

- A minden titkok királyának imádott szerelme.

- Őt is Ambrosiának hívták?

- Éppen mint téged, barátnőm.

- Ez sokat mondó jel.

- Az örökkévaló asszonyt Ambrosiának hívják.

- Mi történt Lullus kedvesével?

- Ahogy a bűvös italt megitta, egy év múlva meghalt.

Ambrosia megborzongott.

- Látod, Marzio! Te is megölöd hölgyedet.

- Én nem! - kiáltott fel a lovag lelkesülten, és két ujját eskü gyanánt az ég felé emelte. - Raymondus Lullus önző volt, és előbb önmagán próbálta ki az elixír hatását.

- És ő is meghalt?

- De csak Isten különös könyörületéből. Ahogy szerelmét elvesztette...

- Miért kellett meghalni Ambrosiának?

- Mert a szellemi hatalmasságok úgy rendelték, hogy az örök élet elixírjét mindig csak egyet¬len ember kaphassa Istár királyné tulajdon kezéből. Emberkéz hiába adja azt embertársának.

- Hogy érted ezt, Marzio?

- Úgy, hogy a Hold hatalmas szelleme megtermékenyíti az elixírt, és az első ember, aki használja, halhatatlanságot nyer tőle. Ha a szellemet kegyelmes kedvében találom, megkapom tőle az ötödik elemet, az örök élet folyadékát, mellyel képes vagyok az anyagot átváltoztatni, embereket, állatokat és tárgyakat láthatatlanná tenni, ólmot, higanyt és rezet arannyá neme¬síteni, kiszáradt fákat újból virágzásra fiatalítani, sziklából forrást fakasztani, égi harmatot borrá változtatni, szelet, esőt, meleget varázsolni, emberi testet halhatatlanítani...

- Ó, de gyönyörű - suttogta Ambrosia. - Hogy kell használni az elixírt, magister?

- Az elixírt hét napig kell ülepedni hagyni a Torcella hegyfok legmagasabb csúcsán, hogy hétfőn a Hold, kedden a Mars, szerdán Merkúr, csütörtökön Jupiter, pénteken Venus, szom¬baton Saturnus, vasárnap végre a Nap szelleme áldja meg bűvös erejével. Aztán az elixírt két hét alatt kell kenés és belélegzés útján magába fogadnia annak, aki az örök életet szomjúhozza. Ez a tizenkét állatjegy miatt szükséges, mert ők uralkodnak az ég pitvarában, és ők irányítják az emberi test egyes tagjainak fejlődését.

Ambrosia szenvedélyesen felkiáltott:

- Ó, ezt én is tudom. Ebben igazad van, Marzio. A Kos jegye a fejen uralkodik, mert a kosnak ebben van az egész ereje.

- Úgy van - helyeselt Marzio.

- A Bika a nyakon és a tarkón, mert a bika ezekben a tagokban erős különösképpen.

- Ó, a te fehér elefántcsontból való gyönyörű nyakad!

- A karok és kezek az Ikrek alá tartoznak, mert ezek az ölelés jegyei.

- Isteni Ambrosia, elájulok a vágytól és szomjúságtól!...

- A Rák a mellre és az ehhez szomszédos szervekre van hatással...

- Ambrosia, égi pír suhan át szemérmes arcodon...

- Az Oroszlán a szív, száj, tüdő és máj felett uralkodik, a Szűz jegye az ember gerincén fut keresztül.

- Ambrosia!

- A Mérleg a bőrnek, veséknek, a Skorpió a csípőknek...

- Ó, meghalok érted, édes, édes, édes...

- A Bak a térdeknek... a Vízöntő a lábaknak...

- Ó, Ambrosia, neked van a legszebb lábad Aragóniában...

- A Halak a lábfejnek urai. Jól tudom az anatómiát? - kacagott kacéran a szép Ambrosia.

Galeotto letérdelt az udvarhölgy előtt, és a ruhája szegélyét csókolgatta.

- Jól mondod, madonnám, és a felsorolt tagokat kell egymás után következő éjszakákon gondosan bedörzsölni. A vasárnap arra való, hogy néhány cseppet megigyál belőle, mert ez a léleknek szól, erősítésül az örökkévaló élet elviselésére.

Ambrosia kezét nyújtá a tudósnak, és gyengéden felemelte őt. Aztán ravaszul megkérdezte tőle:

- Hogy fogom használni a bűvös szert, magister? Szükséges ehhez a te segédleted?

Marzio agyát elöntötte a vér.

- Raymondus Lullus maga kenegette be Ambrosia testét.

Ambrosia elkedvetlenedett.

- Akkor nem kell az elixír...

Marzio elsápadt.

- Én nagyon szeretném...

- Mit?

- Hogy a pontosság kedvéért magam adjam neked...

- De én nem engedem...

- Becsukom a szemem...

- Az érintésed...

- Nem szeretsz, madonna? Akik szeretik egymást, azok nem irtóznak egymás simogatásától.

Ambrosia sírva fakadt.

- De én szégyenlem magam.

Galeotto megölelte a remegő asszonyt, és szívéből megsajnálta. Ujjongott a lelke, hogy ily mennyei ártatlanságot adott neki az ég. Megvigasztalta:

- No, drága kis leányom, ez nem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az elixír hatása beálljon.

- Magam is használhatom? - kérdezte feléledő reménykedéssel Ambrosia.

- Az ég és csillagai segítségével...

Ambrosia nyakába borult a tudósnak, és elárasztotta arcát örömkönnyeivel. Aztán hirtelen felkapta fejét.

- Hogyan van az, Marzio, hogy ezt még nem próbáltad ki magadon, vagy nem adtad el valamelyik hatalmas pápának vagy fejedelemnek?

Marzio elkomolyodott.

- Már sokszor kísértésbe jöttem. Legutóbb Bécsben, a magyar király halála előtt. Az isteni Matthias Corvinus betegeskedése alatt sokat vívódtam magamban. Óriási felelősség ám ez, gyönyörű madonnám! Képzeld el, hogy Mátyás királyt fölruházom az istenek halhatatlansá¬gával! Az egész emberiség sorsát megváltoztatom. Országok és népek elvesznek és támadnak, a világ egyetlen ember hatalma alá kerül, s az, az ember lassanként az egész földkerekség minden apraját-nagyját a saját képére formálná...

- Lehetséges ez?

- Ez volna a természetes következménye annak, ha egy ilyen emberfölötti ember, mint Matthias Corvinus örökkévaló életet kapna a Merkúr hatalmából. Sokszor tépelődtem azon, hogy nincs-e itt a pillanat, és az ember, aki király és katona, tudós és nagy férfiú létére alkalmas erre a végzetes szerepre. Hogy nem Isten rendelése-e megragadni azt az alkalmat, és véglegesen elintézni az emberiség sorsát...

- Miért nem tetted meg?

- Féltem, hogy egyszer megbánom... Hogy egyszer eljön majd valaki, egy asszony talán, akit szeretek, és akit nem tudok másként meghódítani...

- És eljött? - kérdezte démoni kacérsággal Ambrosia.

- Az Isten végtelen kegyelméből... - felelte rá áhítattal Marzio.

- Hát annak is juthatott volna a folyadékból? - kíváncsiskodott az udvarhölgy.

- Nem - felelt szilárdan és zordonul a tudós. - Én csak egy embert tudok megvédeni a halál hatalmasságától.

- Miért van ez így? - kérdezte az asszony.

- A túlvilági szellemek ezt bölcsen elrendezték. Ha egyik ember át tudná adni az elixírt a másiknak, a bűvös ital kézről kézre járna, és lassanként az emberiséget halhatatlanná tenné.

- Nos? - kérdezte Ambrosia elégedetlenül.

- Ez az Isten akarata ellen való volna, mert ő szent felsége az embert halandónak teremtette... És hogy néha-néha mégis kivesz egyet a halandók közös sorsa alól, ez az ő legszentebb kegyelmének ritka és kiváltságos megnyilatkozása.

Ambrosia még mindig nyugtalankodott:

- Mondd meg lelkedre, mester Marzio, te még nem használtad az elixírt?

A tudós esküdött:

- Az Ég, a Föld, az Isten és Sátán verjen meg engem és minden gyermekemet, ha ez valaha eszembe is jutott.

- Hogyan van ez, Marzio?

- Önző vagyok, drága királynőm...

- Önző?...

- Igen. Én nem akarok örökké élni, mert nem akarom elveszteni azt, akit szeretek. És azt akarom, hogy te élj örökké, madonnám, és én, ameddig Isten kimérte éltem határát, gyö¬nyörködni tudjak a te szépségedben és szerelmedben.

Ambrosiát egészen meghatotta ez a szerelmi vallomás.

 

- folytatjuk -