Egyfolytában harminc napig ünnepelte az udvar a szép Ambrosia férjét. A győztes hadvezért a király hercegi rangra emelte, kinevezte főtengernagynak és hadvezérnek, s megbízta őt, hogy seregével Nápoly alá menjen, s rendet csináljon az aragóniai ház birtokain. Galeottónak elszorult a szíve. Eszébe jutott a szép Aragóniai Beatrix, Mátyás király özvegye, akinek ő a budai és bécsi várban felolvasója volt. A királyné most Budán és Esztergomban várja, hogy Mátyás utóda, Ulászló cseh király, akit a magyarok is uralkodójukká választottak, feleségül vevén őt, visszaültesse a trón bíborába, ahol oly vakító fénnyel ragyogott az ő szőke szépsége.

Ferdinánd király most a franciákkal való szövetségben, Beatrix ősi fészke, a nápolyi Cartello felé nyújtotta a kezét. Galeotto ezen is mélyen sajnálkozott. Nem az aragóniai házat, nem Nápolyt és nem Beatrix királynét féltette, hanem Ambrosiát. Ambrosiától távol lesz a férje. Ez az ő szerelmes szívét borongós aggodalommal töltötte el. Ő egész életében legjobban szerette, ha imádott hölgyére maga a hites férj vigyáz. Ez a legbiztosabb és legolcsóbb őre az asszony erényeinek. Saját érdekeit szerette a férjek kezébe tenni le, s most határozottan nyugtalanította, hogy Ambrosia ismét támasz nélkül marad.

Csekély vigasztalást talált abban, hogy a király Alfonso di Millorcát rendelte a hadvezér mellé fegyverhordozóul. Néhányan csúfosan évődtek is vele:

- No, magister Marzio, ezt aztán egészen kedvére rendelte a felség. Férjet és udvarlót egy csapásra elküldött a gyönyörű hercegasszony mellől. Ördögi szerencséje van illustrissimének. Vagy tán ezt is az ars magna segítségével praktikálta ki doktorságod? - kérdezték tőle az udvar lézengő lovagjai.

Ambrosia ezalatt Alfonsóra és az istenítéletre gondolt. Egész éjszaka alatt azon törte a fejét, hogy miképpen menthetné meg lovagját a haláltól és önmagát a leleplezéstől. Hajnaltájt eszébe jutott neki Marzio. Magához hívatta az asztrológust, és orvosságot kért tőle lidércnyomás és szédülés ellen. De ez csak színlelés és ravaszság volt, hogy felkeltse a tudós szerelmes szánakozását. A lovag a hold hatalmát emlegette, és tanácsolta Ambrosiának, hogy az erődítmények egy félreeső pontján idéznék föl a nyájas égi istenasszony szellemét.

Ambrosia visszautasította. Galeotto erre Venust ajánlotta, a mindenható anyát, aki gyermekeit a szerelem áldásaival gyógyítja. Ambrosia felsóhajtott:

- Mit ér nekem a szerelem minden ajándéka, ha egyszer itt kell hagynom ezt a szép világot?

- Beteg vagy csakugyan, galambocskám, hogy ilyen sötét gondolataid vannak? - kérdezte aggódva a tudós.

- Félek a haláltól.

- Ó, te még gyerek vagy, és olyan egészséges, mint Ida hegyén az istenasszonyok. És én kimondhatatlan szerelemmel őrködöm feletted.

- Szeretsz? - kérdezte kacéran Ambrosia.

- Szeretlek, gyönyörű madonnám, és megvédelek a betegség és halál rontó szellemei ellen - lihegte a lovag.

- Hatalmadban van?

Galeotto gőgösen legyintett:

- Egészség, szépség, erő és életöröm áldását osztom a nagy Mercurius és a csillagok hatalmából. Úr vagyok az élet és halál minden rejtelme felett, isteni madonnám!

- A halál felett is? - suttogta szívdobogva Ambrosia.

- Enyém az örök élet titka - jelentette ki méltósággal a tudós.

Ambrosia szédült.

- Az örök élet titka... Ó, Marzio! Én úgy szeretnék örökké élni...

- Élni fogsz...

- De ha tudod az örök élet titkát, miért nem ajándékozod meg vele az emberiséget?

A tudós fájdalmasan felsóhajtott:

- Mert a hatalmam csak egyetlen, csak egyetlen halandóra szól. Csak egy embert tudok fel¬ruházni az örökké való élet isteni adományával. Csak egy teremtményt tudok megmenteni a halál eredendő átkától.

- És miért nem mented meg magadat?

- Mert téged jobban szeretlek önmagamnál.

Látnivaló, hogy Galeotto Marzio csakugyan beleesett abba az őrületbe, amelyet szerelemnek hívnak a költők és az asszonyok.

- folytatjuk -