Ambrosia a királyi vár délnyugati szárnyán lakott. Egyedül álló pavilon volt ez, márvány¬oszlopocskák loggiája futotta körül a kicsiny, arab stílű épületet. Éjszaka volt. A bokrok között a fülemüle sírt, a loggia eresze alatt galambok turbékoltak. Ambrosia virrasztott. Nem volt egyedül!

- Vége a granadai háborúnak - súgta a fülébe egy fájdalmas férfihang.

- Szent isten - sikoltott Ambrosia.

- Férjed megverte a kalifa seregét.

- Ó, Jézus, ne hagyj el!

- Úgy jön vissza, mint a cézárok Rómába.

- Uram, irgalmazz nekem.

- A király és királyné országos ünnepélyre készül, hercegi rangra emeli a győztes hadvezért. Imádott úrnőm, te hercegnő leszel.

- A te alázatos, hűséges, szerelmes kis cseléded maradok.

Egymás nyakába borultak, és sírtak. Künn a galambok búgtak, és sírt a fülemüle a mogyoró¬bokrok alján.

- Mikor érkezik a sereg? - kérdezte Ambrosia.

- A követek azt jelentik, hogy a fővezér egy hét múlva bevonul Barcelonába.

- Hét napunk van csak...

- Csókolj meg.

- Szeretlek.

De az ölelés alatt a hölgy egész teste remegett.

Hajnaltájban a lovag búcsúzkodni kezdett.

- Maradj még.

- Nem merek. Az őrök már harsányan kiáltoznak a vár tornyában, hajnal vagyon, úrnőm, az udvar most vonul keresztül a téren, hogy a kápolnában misét hallgasson... Sietek.

Összeölelkeztek, hosszú csókban köszönték meg egymásnak az éjszaka szerelmes örömeit. A lovag kiosont a hölgy szobájából, és a derengő világosságban lebotorkált a lépcsőn. A pavilon főkapujában egy álmos öreg mallorcai vitéz szunnyadozott. A lovag kardja hegyével bökte a kapust.

- Nyiss kaput, öreg.

Az álmos fegyvernök némán tisztelgett. A kulcsot a kapu zárjába illesztette. A rozsdás vasak keservesen nyikorogtak.

- Siess, siess, apó, az udvar ébredezik.

A fegyvernök nekifeküdt a zárnak. Beledugta a kulcsot, kihúzta, megforgatta, újra bele¬illesztette, feszítette, nyomta, lökdöste, hiába. A kulcs nem fogta a zárat.

- Add ide a kulcsot.

Most a lovag maga próbálkozott. Óvatosan beleillesztette a kétfontos kulcsot. Lassan, lassan, ravaszul, gyengéden, szinte könyörögve. Semmi eredmény, a kulcs nem fordult, a zár minden ostromnak ellenállt. A lovag homlokán kiütött a verejték. Az udvar népesedni kezdett. A kápolna tornyában megszólalt a harang.

- Szent Jakab, segíts - fohászkodott a lovag, és megfogadta, hogy aranyból készült kulcsot tesz a szent sírjára, ha meghallgatja.

Hasztalan.

- Be vagyunk zárva, uram - nyöszörgött az öreg fegyvernök. - Innen csak a jó Isten csodája szabadít ki, uram.

- Mit tegyek? - kérdezte halálos rémülettel a lovag.

- Eredj fel a torony ablakába, és ereszkedjél le kötélen.