Marzio közel járt a hetvenhez, kövér volt és fogatlan. Sűrű hajsörénye piszkosszürkén lobogott a szélben, mint egy kifoszlott, öreg, félárbocra engedett vitorla. Rengett alatta a föld, s melle zihált és sípolt, mint egy lyukas fújtató. De nagy volt a híre, és azt beszélték róla, hogy az alvilági hatalmakkal cimborál. Izabella udvarhölgyei tehát érdekes embernek találták, és szerették volna, ha megismerteti őket az ördöggel. A tudós azonban zárkózott volt és megközelíthetetlen. Különösen azóta, amióta megpillan¬totta a királyné első udvarhölgyét: Ambrosia di Castellót. Ambrosia magas volt és karcsú. Villogó fekete haja dús koronában omlott alacsony homlo¬kára, amely alatt sűrű szemöldökei egészen összeértek, jeléül annak, hogy e hölgyben igéző erők, démoni hatalmak és forró szerelmi indulatok égnek. Galeotto Marzio nyomban lángra gyúlt, és megvallotta szerelmét Ambrosiának. A hölgy összehúzta démoni szemöldökét:

- Lovag úr, ön téved. Én erényes nő vagyok, és nem csalom meg férjemet, aki e pillanatban Tangerben hadakozik a kalifa seregével.

Galeotto átszellemülten rajongott:

- Donna Ambrosia, ön erényes és hű. Éppen ez az, ami lángra gyújtotta az én képzeletemet.

- Azonkívül ön kissé korosnak is látszik - védekezett a hölgy.

Galeotto szeme felcsillant:

- De birtokában vagyok ám az ars magna összes titkainak. Én alkimista vagyok - suttogta az udvarhölgy fülébe -, és minden fémből aranyat csinálok a nagy Hermész segítségével.

- Don Marzio, komolyan mondja ezt?

- Az életemre esküszöm.

- Ön igazán ért az aranycsináláshoz?

Az asztrológus titokzatosan suttogta:

- Hát mit gondol, donna Ambrosia, őfelsége, a király miből győzi az évtizedes háború költségeit?

Az udvarhölgynek elakadt a lélegzete. Sokat beszéltek az udvarnál arról, hogy Ferdinánd alkimistákkal csináltatja a katonák zsoldját. Végignézett az öreg tudóson, és rokonszenvesnek találta magas homlokát, egyenes, energikus orrát és szépen rajzolt, még mindig piros és duzzadt ajkát. Ez becsületes ember, áldozatkész lovag, és atyai barátom lesz, ha szíves leszek hozzá. Eszébe jutott a fiatal Alfonso di Millorca, a kortez legfiatalabb tagja, aki gyönyörű, mint egy kerub, halálosan szereti őt, de szegény, mint a sevillai templom egere. Gyorsan határozott:

- Lovag úr, ön gáláns ajánlatot tett nekem?

- Imádom.

- Mivel bizonyítja be?

Galeotto szédülni kezdett a boldogságtól. Magas, lágy tenorhangja úgy csengett, mint húsz¬éves korában.

- Soha még asszonyt így nem imádott senki.

- Mivel tudná bizonyítani?

- Istennőm, jöjj, és izzó karjaim között végy bizonyítékot szerelmem határtalanságáról - kiáltott felcsillanó szemmel.

- Ismerem ezt a dalt - mosolygott a hölgy -, ti, férfiak így szoktátok lépre csalni hiszékeny és ostoba áldozataitokat.

- De madonna, én az ars magna doktora vagyok. Elhalmozlak arannyal és drágakővel...

Ambrosia gúnyosan felbiggyesztette bíborszínű ajkát.

- Aranyaiddal kérkedel? Ha akarnám, másoktól is kapnék. Többet, mint amennyit a király kincstárában rejtegetnek. Azt kérdezem tőled, tudsz-e nekem az antik istenekéhez hasonló egészséget adni?

- Olyant, mint amilyen a mennyek lakóié.

- Hosszú életet?

A tudós átszellemült arccal tekintett az égre:

- Asszonyom, elárulom neked, hogy a kabalisztikus világ legmélyebb rejtelmét fedeztem fel egy hosszú élet verejtékes munkája nyomán.

Ambrosia maga is eksztázisba esett.

- Mondd meg nekem, Marzio...

- De csak akkor, ha ígéred...

- Ígérem!

- Esküdj!

- Esküszöm!

- De ne csalj meg! Én az egész világ felett rendelkezem. És én az egész életem értelmét, a lelkem legdrágább kincsét rakom le gyönyörű lábaid elé.

- Beszélj!

- Én birtokában vagyok az örök élet titkának.

- Örök életről beszélsz? Ezt már sok lótó-futó kabalista és asztrológus ígérte fejedelmeknek és szépasszonyoknak egyaránt. De még senki sem váltotta be fellengős ígéreteit.

- Hát Raymondus Lullus?

- Szélhámos volt, és maga is meghalt.

- Nem hiszel az ars magna mindenhatóságában?

- Ti, mágusok és doktorok csupa olyan dolgokat ígérgettek, amelyek meghaladják az emberi képzelet és vágyakozás határait. Örök élet... Nem is kezditek alább. De az apró realitások terén mit sem produkáltok.

Galeotto kénytelen volt magában igazat adni a ravasz udvarhölgynek. A mágusok az illúziók terén mindenhatók voltak, de például egy lat arany előállítása dolgában a végtelenségig húzták-halasztották csodatevő erejük bizonyítását. Ő maga is félt, hogy az apró valóságok mezején csetleni-botlani fog a tudománya. Ő tudta, amit tudott. Az örök élet titkával rendben volt, de ezt a nagyágyút időnek előtte nem akarta elsütni. Érezte, hogy maga iránt a hitet előbb más, apróbb csodatételekkel kell megszilárdítani. Szenvedélyes szerelme azonban szertelenül kitört, és karjait kitárva, szinte ész nélkül felhördült:

- Mindenem a tiéd, imádott señora! A lelkem, a testem, az örök üdvösségem, az életem...

A hölgy bánatosan legyintett:

- A provence-i dalnokok nyelve ez, akik viszont az araboktól tanulták a virágos kifejezéseket.

- De én örökké szeretlek.

- Minden apród azt teszi. Tizenöt éves korukban kezdik, és sohasem hagynak fel e szoká¬sukkal.

- De én meghalok érted.

- Egyéb semmi? Meghalni könnyű valakiért, de valakinek élni... ez, úgy látszik, a legnagyobb feladat nektek, férfiaknak.

- Mit kívánsz, drága señora?

- Először is tudni akarom, hogy csakugyan értesz-e az alkímiához.

Galeotto megrezzent, de felemelt hangon, esküre emelt kézzel válaszolt:

- Aranyat csinálok a csodálatos és hatalmas ars magna segítségével. Az egész világot, a tengert, a hegyeket, a napot, a holdat és a csillagokat arannyá tudnám változtatni, ha elég higanyt és ként tudnék hozzá teremteni.

Ambrosia tiltakozva emelte fel a kezét:

- A csillagokat elengedem. Az udvari lovagok minduntalan le akarják hozni értem a csilla¬gokat, de nem engedem felforgatni miattam a világegyetemet.

Galeotto megértette Ambrosiát. Előszedte féltve őrzött kincsét, Mátyás király ajándékát: száz darab finom körmöci aranyat. Az aranyakat olvasztott szénnátriumba tette. Ilyenformán olyan testet kapott, amelyben látszólag semmi arany sem volt. A preparátumot Ambrosia elé vitte. A hölgy csodálkozva meresztette szemét.

- Mi ez?

- Közönséges vasérc oldata. Szerezhetsz magadnak annyit, amennyit akarsz.

- Nos?

- Ha ehhez egy kevés ezüstöt vegyítek, és felhevítem, az egész vegyület arannyá változik.

- Ó, ha igaz volna!

Galeotto kivitte a hölgyet a város végére, a vesztőhely dombjára. Nyár végi éjszaka volt. Az őrök éjfélt kiabáltak, és a levegő reszketett a leghosszabb nap tikkasztó forróságától. A humanista felöltötte asztrológusköpenyét, és fejére csúcsos, csillagokkal hímzett föveget illesztett. Kört rajzolt maga körül a földre, és segítségül hívta a szellemeket.

- Világegyetem! Halljad hangomat! A föld nyíljék meg előttem! Fák, ne reszkessetek, dicsérni akarom az Urat. Őt, aki minden, és aki egyetlen. A szelek némuljanak el, az egek nyíljanak meg...

- Siess, siess! - unszolta Ambrosia, aki reszketett a félelemtől és kíváncsiságtól.

Galeotto az oldatot tűzre tette, a kénnátrium elpárolgott, és a tégely fenekén ott csillogott az arany.

Ambrosia felsikoltott, és homlokon csókolta a tudóst.