Féltem, valósággal féltem! S ez a félelem arra bírt, hogy megváltoztassam utam irányát és kikerüljek minden olyan helyet, a hol egyik vagy másik ismerősömmel a véletlen esetleg összehozhatott volna. Triesztbe mentem. Megérkezésem után rögtön a kikötőt kerestem föl, s midőn megtudtam, hogy egy francia gőzös egy óra múlva Tripoliszba indul, örömömben táncolni szerettem volna. Tripolisz! ujjongtam elragadtatva, a vad, a távoli, a kopár Afrika! Milyen boldogság! Egyedül leszek. Ott nincs ismerős. Nem fogja tudni senki, hogy mit csinálok. Föl hát Tripoliszba! Az lesz az én számomra az ígéret földje és minden isteni szabadságával a paradicsom. - Nos hát, kedves barátom, nem túloztam és nem csalódtam, mert az is lett. Egy örmény kereskedőtől megvettem ezt a házat, a melyben most vagyunk, felfogadtam szolgálatomra Alit, ugyanazt a kemény szerecsen fickót, aki most is nálam van és hozzáfogtam nyomorult testem átgyúrásához. Soha se felejtem, milyen szemekkel nézegette ez a szerecsen sovány tagjaimat, midőn a fürdőszobában először megpillantott. Tisztelettel engedélyt kért, hogy megtapinthasson, azután biztatva mormogta, hogy csont van, izom azonban nincs.

- Mister nem szerette a napot, dörmögte rosszalló fejcsóválással.

- Hogy érted ezt, Ali?

- Mister nem szerette a vizet, folytatta a meggyőződés hangján.

Megparancsoltam neki, hogy dörzsöljön meg jól és legyen rajta, hogy nőies puhaságomat, bőrömnek beteges fehérségét elveszítsem.

- Yes, Mister!

S attól a naptól kezdve szörnyű dolgokat követtem el. Finom, meleg ingeimet, pokrócaimat, harisnyáimat, ruháimat, cipőimet mind, mind száműzetésbe küldtem! Mezitláb jártam, vasdorongokat kezdtem emelgetni, fürödtem, s minden fürdés után nedvesen kifeküdtem ide a teraszra, hadd égesse össze bőrömet az afrikai nap s tágítsa ki tüdőmet a fűszeres, meleg levegő. Kitűnő munka volt; négy napi erőlködés után ágyba kerültem tőle és majdnem elrepültem. Ali hűségesen gondozott. Becsületes, jószívű fiúra akadtam benne, a ki örülni tudott annak, hogy nem hagytam itt. Felépültem. Afrika ujjá akart teremteni és nem engedte, hogy csalfasággal vádolhassam a másvilágon. Én pedig így gondolkoztam: a fizikai fordulat beállt, el is múlt, most már ember lesz belőlem.

És az is lett. Enni kezdtem, mint két ember. Nem holmi ínycsiklandó, drága ételeket, óh, nem! Rizst, kedves barátom, főtt rizst, egy kis hússal, zsír nélkül; azután halat hagymával, kukoricalisztből gyúrt lepényt, főzeléket, - mindent, a mit Tripolisz szegény arabjai esznek, s ezen a nyomorúságos koszton lassankint csodálatos változáson mentem keresztül. Megerősödtem, testben, lélekben egyaránt és beleszerettem ebbe az egyszerű életbe, mely egykori lényegemből egészen kiforgatott. Szeretem az életet magáért és van erőm, hogy szerethessem. Jókedvű, elégedett, boldog vagyok; ambíció nem bánt, csalódás nem keserít. Olvasok, halászok, vadászni járok, átengedem magam fantáziáim szeszélyes, de mindig szelíd játékának, bámulom a tengert, élvezem édes melegét a napnak, jótékony kegyét a víznek, hisz elvégre oly kevés ez a mi parányi időnk itt a földön, s azok a csonka piramisok amott túl Egyiptom sárga homokján, oly ékesen beszélnek az ő fenséges némaságukban, hogy a ki nem így él, mint én, az sajnálatraméltó és szerencsétlen, a kit önhittségéért csak szánni tudok.

Lásd, ezért mondottam az imént, hogy nem tudom, vissza fogok-e térni közétek valaha még? Nem vagyok elvadulva, nem, nem! Ez helytelen kifejezés lenne. Afrika azonban szívembe vette magát és én hálát érzek földje iránt. Ne is kérdezd, hogy el fogom-e hagyni, vagy nem. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem... E pillanatban, a te társaságodban, úgy érzem, igen, - de ha majd ismét egyedül leszek, ha végigszárnyal tekintetem e soha meg nem szokható félbarbár keleti város lapos háztetői fölött s látom a hold bűbájos fehérségében hajóival a tengert, halászbárkáival az öblöt, ha megérzem a hasis izgató, édes illatát és lehajtom fejemet hölgyem ölébe, a ki velem van, szeret és a kinek lelkét - ha van lelke - még máig sem tudtam megismerni, akkor, kedves barátom... akkor úgy érzem, hogy el vagyok veszve a Nyugat számára és nem tenne velem jót az, a ki vissza akarna hódítani a kultúrának.

Barátom elhallgatott.

- Én leszek, Miklós, a legutolsó, - mondottam, kezet nyújtva, - a ki nyugalmadat veszélyeztetni akarja. Fődolog az, hogy boldog vagy és ez elég.

- Az vagyok, barátom, az vagyok! De íme, nézd, itt jő a hölgyem.

Kíváncsian fordultam vissza.

Magas, nyúlánk, fiatal nő állt a terasz szőnyegén. Leányos, szép melléről, a melyből semmit sem leplezett el, finom selyemszövet simult le derekára, fedetlenül hagyva a csípőit és a parányi lábat. Az arab jelleg szemének álmodozó, lomha fényében tükröződött vissza csupán, teste és különösen gömbölyű karjai kifogástalan fehérek voltak.

- Jöjj közelebb, Sulamit, vendégünk van.

A leány közönyös tekintettel nézett reám, leült közénk s kéjelmes lustasággal nyújtóztatta ki tagjait a szőnyegeken. Érthető zavarba jöttem, barátom azonban nevetve igyekezett aggodalmamat eloszlatni.

- A látvány szokatlan, nem szabad azonban elfeledned, hogy Afrikában vagy s ez a leány arab. Két éve, hogy nálam van és még most sem ismerem. Néha itt hagy, de megint visszajön és én nem vagyok féltékeny rá. Nem szeretem, pedig szép, - nézd meg csak jól...

- Köszönöm, igazad van...

- Hja! felelte még vidámabb nevetéssel barátom, Afrikát meg kell szokni. No de most nem gyakorollak ebben a tudományban. Sulamit, parancsolta a leánynak, kelj föl és menj!

A leány felállt, megigazította karjain az arany karperecet, combjain a selyemszövetet és épp oly közönyösen, nyugodtan, álmatag arccal távozott, mint amilyennel jött.

Sok minden megjárta agyamat azalatt a néhány perc alatt is, míg barátom jelt adott az indulásra és karonfogva a városba mentünk. A boldogság elvégre oly különös, érzékeny, szeszélyes virága az emberi szívnek, hogy csak a legritkább esetben lehet eltalálni azokat a viszonyokat, melyeknek szerencsés összetalálkozása nagyra neveli és kifakasztja. Ő eltalálta és nincs-e igaza, ha félti? Ha ragaszkodik ahhoz a földhöz, mely ezzel a ritka virággal megajándékozta?

Nyolc nap múlva ismét a »Capitain« fedélzetén voltam, s megvallom, némi elfogultsággal intettem búcsút barátomnak, a ki el nem mozdult a partról, a míg csak hajónk ki nem futott a nyílt tengerre. Fél óra múlva elnyelte hatalmas, nagy alakját a távolság, - s egy óra múlva eltűntek a város körvonalai is a párázatban.

A boldogság, a boldogság... zsongott valahol a lelkem mélységében egy kedves akkord, - ritka és érzékeny virág, a mit rejtegetni kell...

Ő elrejtette és minden bizonnyal igaza volt.

(vége)