Erzerumtól a perzsa határig

Május hó 28-án érkeztem Erzerumba. Alig lép az ember ebbe a városba, máris megérti, hogy Ázsia belsejébe jutott. Itt már keleti módon vannak a házak építve, sárból vagy kőből emelt girbe-görbe, ügyetlen falak, inkább az udvarra, semmint az utcára néző ablakok, rejtett bejáratok s a mi egyéb még jellemzi a keleti házakat.

Erzerumban Cserkesz Huszein Daim basánál, a város térparancsnokánál, voltam szállva, aki még konstantinápolyi ismerősöm volt. Ott a fiát francia nyelvre és más európai tudományokra tanítottam. Mikor most elbeszéltem neki bokharai tervemet, nagyon meg volt lepve, s eleinte le akart beszélni, később azonban megigérte, hogy a turkesztán főváros nehány előkelő seik-jéhez ajánlólevelekkel fog ellátni. Erzerum egyéb hivatalnokai közt is voltak sztambuli ismerőseim, kiket hivatalaikban fel is kerestem. A török tartományi hivatal Erzerumban felejthetetlen marad előttem. Már mindjárt az ajtó eltorlaszolva cipők, botok, fegyverek, szerteszét fekvő kutyák egész falkája által. Ennek megfelelnek aztán a belső helyiségek is. Egynehány rongyos, szennyes diványon ül egypár tisztviselő. Amott egy csoport asszony veszekedik, egy másik sarokban valami tréfálózó mulattatja a hivatalnokokat, egy másikban valaki hangosan káromkodva mondja el panaszait. Erzerumban az ember minden lépten-nyomon meggyőződik a nép szegénységéről. A szenny, a szemét, a föld alatti lakások kiállhatatlanok. Különösen undorító az ételek szaga, melyeket tezek (marhaganéj) mellett főznek. Szinte megőrültem, mikor örmény útitársammal május 29-én alkonyat táján elhagytuk a várost. 

Körülbelül éjfél lehetett, midőn ebek hangos csaholása jelentette, hogy emberlakta helynek közelébe jutottunk. Én vágtattam előre árkon-bokron keresztül, egy-egy házból előpislogó világosság irányában. A helységben már mindenki aludt; de az általam használt effendi nyelvnek megvolt az a hatása, hogy nekem és útitársamnak sikerült lakást szereznem. A falut Kurudzsuknak hívták s a hajlék, ahová bennünket a véletlen vetett, az ottani kizil vagy bíró háza volt. A lakások egyetlen egy hajlékból szoktak állani s ezekben együtt tartózkodik ember és állat. A jószág a tágas szoba két oldalán végig futó jászolhoz van kötve, az emberek pedig egy szakunak nevezett emelvényen vannak. Méltán mondhatni tehát, hogy az emberek itt istállókban laknak. Képzelhetni, mily kellemes dolog az éjszakát 40-50 bivaly, egypár borjú és lovak társaságában tölteni. Emellett ennek a pajtának egyetlen egy ablaka sem volt. Szegényesebb, nyomorultabb lakások, mint Erzerum környékén, talán egész Ázsiában nincsenek. Könnyű tehát elgondolni, mily örömest cseréli fel az utazó éjjeli szállásának dögleletes bűzét a tavaszi reggel illatos levegőjével.

3-4 órai lovaglás után a hegyfokon fekvő Haszankaléba értünk. E helység a vidéken lakó rabló kurdok támadásai ellen meg van erősítve. Mostanság ugyan nem merik már a községeket háborgatni, de kisebb karavánokkal vagy magános utasokkal még most is éreztetik rablási dühüket. Biztosság okáért mi is vittünk magunkkal két kavaszt. Nekem ugyan nem igen kellett tartanom a megtámadástól; de örmény útitársaim drága ékszereket hoztak magukkal Európából, s az ő érdekükben felhasználtam azt a fermánt, amelyet nekem, mint efendinek, az erzerumi kormányzó adott.

Az Araxes folyón átkelvén, elértünk nemsokára a tulajdonképeni Kurdisztán határához, melynek lakosai már Hérodotosz korában is a leggonoszabb tolvajok és rablók hírében állottak. Az úton egy meredek sziklaorom tűnt szemünkbe s egyik vezetőnk elbeszélte, hogy annak a tetejében lakott hajdanta a híres Köroglu. Ez a mohamedán népköltés leghíresebb kalandora, kinek csodaszerű hőstetteit dalokban regélik ünnepeken és csatákon az Oxus-parti törökök éppúgy, mint az anatóliaiak a Földközi-tenger mellett, valamint a ruméliak a Duna habjainál. Midőn egy keskeny hegyszoroson átvonultunk, örmény útitársaim megtöltötték fegyvereiket s így szóltak: »E helytől kezdve oszmanlival már nem igen találkozunk, itt csak kurdok és örmények laknak. A kurdokat csak úgy lehet féken tartani, ha az ember kérelem és ajánló levelek helyett jó fajta fegyverrel lép eléjük.«

Esek-Eliász nevű kurd faluból két kísérőt vettünk magunk mellé és virradatkor útnak indultunk. Borongós, komor reggel volt; a távoli hegyek ormait köd borította. A megrakott állatokat előre küldöttük, mi meg egy hegy aljában a teafőzéshez láttunk. A hideg, nedves reggeli órákban ez az ital különösen jól esik az embernek. Meg is ittunk egypár csészével, azután megint lóra ültünk, hogy teherhordó állatainkat utolérjük. Vagy egy félórai ügetés után meg is pillantottuk, amint a hegyháton csendesen odább vonultak. A nap sugarai szétszakították a ködfátyolt, s midőn a szép hegyvidéken végigtekintve gyönyörködtem, észrevettem, hogy az egyik kurd kísérőnk majd a málhavivőkre, majd meg társára pillantván, különös nyugtalanságot árult el. »Mi az, mi az?« - kérdeztem. De ő felelet helyett abba az irányba mutatott, ahol örmény útitársaim szolgái egypár öszvérhajcsárral együtt haladtak. Oda tekintünk, s íme, jobbról is, balról is fegyveres kurdok törnek elé, részint lóháton, részint gyalog s egyenesen nekirontanak a drága holmikkal megrakott barmoknak. »Rablók, rablók!« kiálták az örmények. Karabégoff, az Európában járt útitársam, gyorsan előrántja revolverét s előre rohan. Utána barátja; én pedig, bármennyire nógattam is paripámat, csak harmadiknak jelenhettem meg a helyszínén. Efendi méltóságom jeléül akkor még érclappal ellátott fezt viseltem. Alig pillantottak meg engem távolról a kurdok, midőn a megrémült csoporttól néhány lépésnyire hirtelen megálltak. »Mit akartok itt?« kérdeztem tőlük dörgő hangon. Egy félszemű aggastyán, ki pajzsot, dárdát, puskát és kardot viselt, lépett elő s így szólt: »Bey efendi, tegnap eltévedtek az ökreink s már egész éjszaka keressük. Nem láttad valahol az úton?« »Hát így felfegyverkezve szokás ökröket keresni? - szóltam. - Szégyelld magad! Azért őszült meg a szakállad, hogy most a rablás és lopás szennyével bemocskold? Ha nem nézném vén korodat, tüstént magammal vinnélek a bajazidi kajmakamhoz, te szemtelen útonálló, te!« Szavaim és kurd kísérőim felvilágosításai eléggé megértették a nyolc főből álló haramiacsapattal, hogy kikkel van dolguk. A perzsáktól és örményektől nem igen szoktak megijedni; de egy efendit, a szultán tisztjét megtámadni, ezt már nem tartják tanácsosnak. Így történt, hogy a rablók csakhamar szerteszét oszoltak, miután fentebbi szavaimat még egypár fenyegetéssel megtoldottam. Mi is odább vonultunk. Az örmények ki nem fogytak a hálálkodásból. Ha én velük nem vagyok - mondák - úgy a Londonból hozott drágaságok mind a kurdok ragadmányaivá lesznek. A jelenet alatt különösen egy pár perzsa kereskedő halványult el, akik előtte való nap csatlakoztak volt hozzánk. Mikor aztán pihenőre tértünk, holmi édességeket hoztak nekem ajándékul. Be kellett látnom, hogy efendi méltóságomnak van valami értéke a kurdok szemében.

Mikor este Molla Szuleiman nevű faluba érkeztünk, amelyet örmények laknak, házigazdánk kurd kisérőink láttára halkan suttogva így szólt nekem: »Szerencsésnek vallhatod magad, efendi, hogy semmi bajod nem történt. Kísérőid a leghírhedtebb rablók, és valakit eddigelé ők kísértek át a Dagar hegyen, azt még mindig veszedelem érte.« Az egész kaland még csak most lett világos előttem. Az a két kurd ember, akit magunk mellé vettünk, cinkostársa volt a rablóknak, és ha barátom revolvere s az én efendi süvegem és beszédem hatást nem tesz, ezt a napot ugyancsak megkeserültük volna. Az ilyen dolgok különben ezen a vidéken nem tartoznak a ritkaságok közé. A nép és a tisztviselők jól tudják a gyakori rablásokat, ismerik is a rablókat, de azért kiki mégis csak a maga bátorságára van utalva. Örmény házigazdánk, ki hitfeleit s engem is nagy előzékenységgel fogadott, pompás vacsorát készíttetett számunkra. A lelkész és a bíró is eljöttek tisztelegni, és nem volt se hossza se vége a kurdokról szóló rablókalandoknak. A múlt ősszel 40 málhahordó állatból és 15 emberből álló karavánt - köztük egy angol is volt - támadott meg egy rablófőnök tizenketted magával. Mihelyst a kurdok szokott »lululú!« kiáltásukkal rájuk törtek, a perzsák és törökök nyomban kereket oldottak s a fosztogatókat szabadon hagyták dúskálni a málhában. Egypár állatot már el is hajtottak, midőn az angol, ki elébb hideg nyugalommal nézte volt a rablók garázdálkodásait, észrevétlenűl revolverével célba veszi a főnököt és szerencsés lövéssel földre teríti. Egy pillanatig a rémület lebilincselve tartja a kurdokat; csakhamar azonban mindannyian az angolnak rohannak. Ez egy percre sem veszíti el lélekjelenlétét, lelövi a másodikat, harmadikat és harsány hangon kiáltja: »Ide ne jöjjetek, mert valamennyien a halál fiai vagytok!« Ez hatott. A kurdok egyenként mind elsompolyogtak. Később a megölt főnök családja panaszt emelt az angol ellen és vérdíjat követelt, azt állítván, hogy a főnök nem rabolni, hanem csak vadászni ment. És a törökök egészen komolyan vették a pert és talán el is ítélik a bátor angolt, ha konzúlja közbe nem veti magát. Ilyen rablóhistóriák elbeszélésével mulattattak bennünket majdnem éjfélig.

Szakadó záporban indultunk ismét másnap tovább és estére körülbelül tíz házból álló örmény faluban kellett meghálnunk, minthogy Diadint, vándorlásunk legközelebbi célját, már el nem érhettük. E falu lakosai valóban sajátságos életet élnek. Ember, barom, eledel, tüzelőszer mind egy fedél alatt van. Míg a lakosság egy része alszik, a másik része felhúzott fegyverekkel őrt áll a házak tetein. Kérdeztem egy pár embertől, miért nem kérnek segítséget az erzerumi kormányzótól? »A kormányzó - feleltek - maga a tolvajok feje. Nekünk csak az Isten s az ő földi helytartója, az orosz cár lehet segítségünkre.« S a szegény embereknek valóban igazuk volt.

Az Eufrátesz folyón átgázolván, nemsokára egy monostorhoz értünk, amelyben örmény barátok laktak. E barátokat az egész környék lakosai, keresztyének úgy, mint mohamedánok, nagyon tisztelik. Feltűnő jellemvonása a keleti népeknek, hogy a barátokat, varázslókat, jövendőmondókat minden valláskülönbség nélkül nagy tiszteletben tartják. A rendkívüli, a rejtelmes hódolatra készteti a keleti embert, s míg a kurdok messze földön csatangolnak és pusztítanak, ezt a magánosan álló telepet mégis megkímélik. Estefelé Diadin határhelységbe értünk. Midőn hosszabb kérdezősködés után a bíró házára akadtunk, hogy ott szállást szerezzünk éjszakára, íme egy csűr szegletében egy amerikai papot látok ülni feleségével, testvérével és gyermekeivel. Urumiában (Perzsiában) tartózkodtak több esztendeig és most Filadelfiába igyekeztek vissza. Urumia és Filadelfia! Mekkora távolság! De a térítő társaság tagjai nem ismernek távolságot. A kurd kiril (bíró) barátságosan fogadott és kérésemre, hogy fogadjon hajlékába az éjjelre, így felelt: »Légy üdvöz, efendi! De számodra szállást nem adhatok, ha csak egy katona-pasával nem akarod megosztani házamnak egyetlen üres osztályát.« »Katona-pasa, vagy bárki a világon - válaszoltam - csak mutasd meg a helyet. Tíz órai lovaglás még az ördögöt is megszelídíti. Különben azt hiszem, jól megférünk mi majd egymással.« A kurd, egy kis mécset tartva kezében, előre ment és egy kamraszerű helyiségbe vezetett. A katona-pasa egyik szögletben gubbaszkodott. Amint oda léptem hozzá, hogy magamat bemutassam, nagy meglepetésemre Kolmann tábornokot, más néven Fejzi basát, legkedvesebb barátomat, ismertem meg. »Ez aztán csodálatos találkozás!« - szólt, midőn ölelkezésünk után a tűz mellett egymással szemben helyet foglaltunk. Kolmann tábornok, a magyar emigráció egyik kiváló tagja, mindig a legmelegebb pártfogásban részesített, valamíg csak Törökországban tartózkodtam. Ismerte utazásom terveit és mód nélkül megörült, hogy itt Törökország határán, hol ő a kormány megbízásából végőrházak építésével foglalkozott, még egy szíves Istenhozzádot mondhatott. Késő éjjelig csevegve töltöttük az időt, s nekem nagyon nehezemre esett másnap reggel megválni mind hazámfiától, mind azon országtól, amelyhez az idő szerint magam is tartoztam.

- folytatjuk -