Trapezunttól Erzerumig

A trapezunti kikötőből ágyúdörgés, zeneszó és örömkiáltások hangzottak felénk, midőn hajónk a parthoz közeledett. Csakhogy ez az ünnepies fogadás nem engem illetett, a leendő dervist, aki koldusbottal a kezemben indultam el, hogy a klasszikus Ázsia nagy részét bebarangoljam. A hódolat Emin Muhlisz pasának szólt, Trapezunt újonnan kinevezett kormányzójának, aki útitársunk volt Konstantinápolytól egész idáig. Nyilván tőle is, mint számtalan elődjétől, boldogabb állapotokat, megváltást remélt a nép. Azóta hihetőleg éppúgy csalatkozott benne is, mint valamennyi elődében.

Trapezunt, Mithridates hajdani székvárosa, a tengerről nézve igen barátságos színt mutat. Belseje is sokkal szebb, mint akárhány más török tengerparti városé. Muhlisz pasa, akivel még Konstantinápolyban megismerkedtem volt, felajánlotta vendégszeretetét ittlétem egész idejére. A parton készen tartott paripák egyikére ültem, kíséretéhez szegődtem s az ünnepies menettel együtt haladtam a kormányzó palotája felé. Csapatunk zsibongó, örvendező néptömeg közt haladt el. A pasa apró ezüstpénzt szóratott a nép közé. Volt is aztán érte tolakodás, veszekedés és hangos hálálkodás.

Három napig tartózkodtam Trapezuntban. Ezt a rövid időt arra használtam, hogy a szükséges útravalókat megvegyem, lovat béreljek, egy szóval, hogy ellássam magam mindavval, amit Törökországon és Perzsián át teendő vándorlásomra szükségesnek tartottam. Úgy tökéltem el magam, hogy az efendi szerepet megőrzöm egész Teheránig. De csak kiatib (író), szegény kiatib kívántam lenni, ki a hatóságok vendégszeretetéhez folyamodik. Összes úti poggyászom egy khurdzsin (tarsolyzsák) volt, benne egypár ing, könyv, holmi apróságok, két szőnyeg, az egyik takarónak, a másik derékaljnak, egy kis üst, teaedény és csésze. Mindezt felrakták a bérelt paripára. A pasa váltig ajánlgatott két kavaszt kíséretül, nem annyira biztosság, mint az itt szokásos fényűzés szempontjából. De én megköszöntem a szíves ajánlatot és másodmagammal, egy örmény szürüdzsivel (lótulajdonos és hajcsár) indultam el a török tengerparti városból május 21-én, a keleten elvonuló hegység felé vévén utamat.

A nap már jó magasan állott. Lassan léptetve haladtam a csinált úton, amely mintegy órajárásnyira elnyúlik, aztán egy mély völgytorkolatban vész el. Hadzsator, örmény kísérőm, figyelmeztetett, hogy oda érvén, elvesztjük a tengert szemünk elől. A magaslat ormán meg is állottam egy kicsit, hogy búcsútekintetet vessek a tengerre, mely noha különben erősen háborog, ezidőtájt csendes és nyugodt volt, akár a tó. A rám várakozó bajok és veszedelmek felől még csak sejtelem élt a lelkemben, sejtelem csupán, s már ez is elég volt, hogy a legmélyebben megillessen, midőn az Euxinus végtelenbe terjedő sötét hullámain merengett szemem. Trapezunt ott terült el lábaimnál. Világosan láttam az egész kikötőt, és midőn annak az osztrák hajónak, amelyen jöttem volt, az árboca csúcsán a zászlót láttam felém lebegni, mély búbánat fogta el egész valómat.

Az nap hat álló óráig lovagoltam egyfolytában. Keserves hat óra volt. A természet minden bűbája mellett is nagy bágyadtságot éreztem tagjaimban. Lovon utazni, kivált eleinte, nehéz; de még sokkal nehezebb, ha az ember szürüdzsitől kénytelen paripát bérelni. Ezek az emberek rendesen málhaszállításra használják állataikat s azért olyan döcögősök, hogy a lovast egészen összetörik s amellett olyan lomhák, hogy ugyancsak van dolga a kéznek, lábnak a hajtásban.

Köpri mellett egy khánba (vendégfogadó) szállottam. Nomád módra a földön kellett hálnom, de a nagy fáradság miatt kerülte szememet az álom. Az egész fogadó csak úgy hemzsegett a lovaktól és öszvérhajcsároktól, akik közül az egyik állatait tisztogatta, a másik főzött, a harmadik énekelt, a negyedik csevegett. Nekem úgy tetszett, mintha ezt az egész zajt csak azért csapnák, hogy az én álmomat elzavarják. Felemelkedtem fekvő helyemen és mély elborulással gondoltam a majd csak ezután következő fáradalmakra.

Rövidke alvás után örményem felkeltett. »Bey Efendi - szólt - úgy gondolom, kipihented már a tegnapi út fáradalmait. A mai út még sokkal rosszabb lesz. A trapezunti hegyeken nem lehet az embernek nyugton a nyeregben ülni; azért jobb lesz, ha addig, míg az idő fel nem melegszik, szép lassan felgyalogolsz amarra a magaslatra.« Fel is szöktem nyomban fekvőhelyemről és neki indultam a meredek hegyi ösvénynek. Nem győztem eleget csodálkozni, hogy tudnak a nagy teherrel megrakott barmok ide felkapaszkodni, ahová a gyalogszerrel járónak is keserves fáradságába kerül a feljutás. És mégis egész hosszú sorával találkoztam a megszakadásig terhelt öszvéreknek, melyek a perzsa hajcsárok éktelen kiáltásai közben jöttek lefelé. Valóban ritkítja a párját, mily ügyességgel haladnak az alig két arasznyi széles, síkos sziklaösvényen, amely mellett feneketlen mélység tátong. És mégis a ritkaságok közé tartozik - s az is csak télnek idején esik meg - hogy valamelyik öszvér a mélységbe zuhan. Legnagyobb különben a veszedelem olyankor, ha két menet szembe találkozik egymással. Ennek elkerülésére szolgálnak a nagy kolompok, amelyeknek szava messze elhallatszik és kitérésre inti a szembe jövőket.

A szakadatlanul meredek hegyi út négy óránál tovább tartott. Alig van rosszabb egész Ázsiában, s mégis ez az a kereskedelmi út, amely összeköti Örményországot, Perzsiát, sőt Közép-Ázsiát a Nyugattal. A barmok százezrei vonulnak át ezen az úton nyári időben, jövet megrakva Ázsia terményeivel, menet Európa gyártmányaival.

Efendi címemnek köszönhettem, hogy a második állomáson a meglehetősen megtelt khánban nyugalmas éji szállásra tudtam szert tenni. Mielőtt nyugodni tértem, Hadzsator tanácsára sósvízben áztatott ruhával borogattam a lovaglástól feltört testrészeket. Ennek ugyan erősen csípő hatása volt eleinte, de másnap a lovaglás mégsem vált már annyira terhemre.

Midőn május 23-án a harmadik állomásra jutottam, két örmény csatlakozott hozzám. Az egyik előbb franciául, aztán angolul kezdett velem beszélni. Tebrizi kerekedő volt, aki üzleti ügyekben több évet töltött vala Angolországban és most szülővárosába tért vissza. Nemsokára bizalmasak lettünk egymással, és társasága igen kellemes volt reám nézve, már csak azért is, mivel ő az utat, amelyen jó sokáig együtt kellett haladnunk, nagyon jól ismerte.

Harmadnapra azután, hogy elhagytuk a Khosab-Bunár hegységet, egy hegyről lementünkben egy sirázi karavánnal találkoztunk. Feltűnt az embereknek csúcsba nyúló magas süvegük. Vidáman lépdeltek szülőföldjük terményeivel megrakott öszvéreik mellett, és valóban nagy gyönyörűségemre szolgált hallani, hogy a karaván-vezető Hafiz dalait énekli, amelyeknek egyes szakaszait karban utána énekelte az őt követő fiatalság. Ezek voltak az első iráni (perzsa) szavak, amelyeket bennszülöttek ajkairól hallottam. Beszédbe akartam velük elegyedni, de ők nem feleltek. Dalolva vonultak felfelé a nehéz úton, mert - amint vezetőm felvilágosított - énekszó mellett haladnak legörömestebb a barmok.

- folytatjuk -