írta Janus Pannonius visszatérőben Rómából,

1458. június 9-én

 

 

„Üdvöz légy, szent forrás anyja, Feronia itt, hol

    Gyógyvizedért hálás Narnia városa áll.

Majdnem a Rák karjáig hajlott félre a Nap már,

    S Nagykutya lángjától szinte parázslik a föld.

Mint ahogy egykor a vad görögöknek Langia, oltsd el

    Bensőm-szikkasztó szomjamat, oltsd hamar el!

Úgy tápláljon anyád, a dicső, örökös vizerekkel,

    S úgy ne fogyatkozzék áradatod soha meg!

(...)

Hát az a fáradság, hogy e csúcsra nehéz kerülőkkel

    fölmásztam, nem volt mégse hiábavaló.

Megbámulhatom innen a tornyokkal teli várat,

    Itt nyúlnak föl a szent kút peremén falai,

S elhallgathatom azt a zenét, mit a völgyben a kénes

     Csermely tajtékzó hab-zuhogása okoz.

Végigpásztázhatja szemem sorjában az ékes

    hegykoszorút, amelyet balzsamos ég simogat.

Addig nem töltött el e látvány semmi örömmel,

    Míg a dühödt hőség marta tüzével a szám.

(...)

„Áldott légy, Latium nimfái között a legelső,

     Vedd kegyesen hálás tiszteletem jeleit.

Könnyű enyhületet bűvölsz a szegény kimerültbe,

    S meggyógyítod a láz-törte nehéz beteget.

S nemcsak az ember adósod – a lég birodalma is éppúgy:

    Fénylő csillagait föl-fölüdíti habod.

Ezt a nedűt teszi nektárjába az isteni gyermek,

    Mars is e vízből mer, hogy borogassa sebét.

Évenként megadom néked fogadalmam ezentúl,

    Míg csak csontjaimat fűti az életerő.

Nem becsülöm Kasztália habját többre tiédnél,

    Múzsa helyett múzsám lesz ezután a vized.”

Istennők, kik mindent tudtok, ugyan milyen ír az,

    mondjátok, mely a tört emberi testbe hatol?

Evander Herilustól háromszor veszi lelkét,

    S kérleli anyja, szegény, a rideg isteneket.

Megsajnálja a síró nőt Jupiter, letekintve,

    És e kicsiny viz alá rejteti a tetemet.

Ám nem akarja, hogy egy legyen annyi közül csak e csermely,

    S égi nagyok rangját adja örökre neki.

Innen a könnyűsége, betegség elleni haszna,

    S végig Olaszhon ezért ismeri, áldja nevét.”