Az első utazás. Konstantinápolyban.

Serdűltebb koromban megint magántanító lettem, most már nagyobb készültséggel, mint első ízben. Szabad időm minden percét ezután is önmagam kiképzésére fordítottam. Minden megtakarított fillér a könyvárushoz vándorolt a híres ázsiai utazók egy-egy művéért. Minden egyes könyv, amelyet nagy mohón, nappallá tevén az éjjelt, elolvastam, jobban megérlelte lelkemben azt az elhatározást, hogy követem híres hazámfiának, Kőrösi Csoma Sándornak a példáját, bejárom Ázsia ismeretlen országait és megismerkedem népeivel.

Végre hőn táplált vágyam valósításához fogtam. Elmentem Pestre s néhány ajánlattal báró Eötvös József elé léptem. Előadtam neki tervemet és kértem pártfogását. Eötvös, ki minden igazi tehetségnek, minden komoly, nagyra irányzott törekvésnek lelkes barátja volt, szívesen támogatott mindennel, ami tőle, magánembertől kitelt. Ellátott ruhával, egy kis pénzösszeggel és útijeggyel egy dunai gőzhajón egész a Fekete-tengerig. Így felszerelve nemsokára útra keltem.

Az Al-Duna jobb partja akkor még Törökország főuralma alatt állott. Ez kötötte le különösen figyelmemet. Minden turbános utas, aki hajónkra szállott, tanulmányom tárgya lett. Ha az igazhivő moszlim napnyugtakor arccal kelet felé fordulva letérdepelt, hogy ájtatosságát végezze, én lázas érdeklődéssel követtem minden mozdulatát; s ha aztán abban a világtól különvált helyzetében, amilyenbe csak mohamedán ember képes jutni, egy-egy arabs szót rebegett ajka, egész lelkem a fülembe gyűlt, hogy minden igéjét felkapjam. A mohamedán utasok figyelmét ki nem kerülte, hogy én mekkora érdeklődéssel viseltetem irántuk. Ez az ötvenes évek végén volt, s akkortájt nagy volt a rokonszenv a török nemzetben a gyűlölt oroszoktól legyőzött magyarok iránt, akikről egyébként is az a hiedelem volt köztük elterjedve, hogy Mohammedet vallják fő-fő prófétájuknak. Amint tehát, nem tudom, kitől, a török utasok megtudták, hogy én magyar vagyok, legott szóba álltak velem s számtalan tanújelét adták jóindulatuknak. Így történt, hogy az Al-Dunán utaztamban leginkább néhány derék moszlimmal érintkeztem, társalogtam s rövid időn annyira birtokomba ejtettem a török szót, hogy Galacba érvén, már egy hazámfiának tolmácsul szolgáltam e nyelvben.

A szulinai hegyektől vagy egy órányira volt, amint legelőször megpillantottam a tengert. Végtelen örömében csak úgy repesett a lelkem. A Fekete-tengeren hajónk utazó társasága már legnagyobb részt mohamedánokból állott. Volt köztük vagy húsz kegyes zarándok, akik Mekkába igyekeztek; ezek közt forgolódtam minduntalan. Végre néhány napi, fölötte élvezetes tengeri utazás után feltárult ámuló szemeim előtt a Boszporusz bűvös-bájos szépségében, igéző fénypompájában.

Huszonöt esztendős voltam, mikor 1860-ban a Török-birodalom fővárosába érkeztem, föld idegen emberek közé. Még csak annyi pénzem volt, amennyiért a kikötőből a partra szállítottak. Azt se tudtam, hová hajtsam le első éjszaka a fejem. De a fiatal kor gondtalanságával és bízva szerencsémben, belevegyültem Konstantinápoly emberárjába, hónom alatt hordozván csekély cókmókomat. Szerencsémre, amint egyik utcán ácsorogva a török cégértáblákat olvasgattam, pörge kalapomról s az arról lelógó szalagról megismert magyarnak egy Konstantinápolyban lakó, Püspöki nevű magyar ember. Elébb olasz nyelven szólított meg, kérdezvén tőlem, hogy miféle nemzethez tartozom? Midőn megmondtam neki, hogy ki vagyok, örömében a nyakamba borult, össze-vissza csókolt és elvitt magával lakásába.

Püspöki itthon, Magyarországon mesterember volt. 1848-ban részt vett a szabadságharcban, és ennek lezajlása után menekülnie kellett hazulról. Törökországban elébb egy hadihajón vett szolgálatot, később a krimiai hadjáratban markotányos volt, és mikor én vele találkoztam, a szakács mesterséget űzte. Szegény ember létére egy földszinti szűk szobácskában lakott, amelynek egész bútorzata egy matrac volt. Ezt híven megosztotta velem, Püspöki nemsokára megismertetett több magyar bujdosóval, akik bevezettek az akkor már virágzó Magyar Egyesületbe, ahol szállást is kaptam. Ágyneműről ott természetesen szó sem volt, s midőn egy éjszaka a hidegtől dideregve az egyesület titkárától valami takarófélét kértem, ez egy nemzeti zászlót adott, melyet a bujdosók magukkal hoztak volt mint drága ereklyetárgyat. Ezzel betakaróztam és jóízűt aludtam alatta.

Első keresetem Konstantinápolyban az volt, hogy a dán királyi követség első titkárát tanítottam dán nyelvre. Később tanítója lettem egy fiatal bejnek (úr), ki váratlanul nagy örökségbe jutott s most hamarosan meg akarta szerezni mindazt, amiről a gazdag sztambuli ifjakat meg lehet ismerni, egyebek közt a francia nyelvet is. De a tulajdonképpeni keleti élet kellő közepébe csak akkor jutottam, midőn Huszein Daim pasa házába kerültem mint nevelő.

Daim pasa a török hadseregben neves generális volt; a krimiai hadjáratban fényes jeleit adta nagy bátorságának és hadvezéri tehetségének. A Besiktas szultáni palota közelében volt ritka pompával berendezett háza. Itt láttam és élveztem legelőször az igazi keleti fényt és kényelmet. Fiával, az én növendékemmel együtt, ketten egy külön lakosztályban laktunk. Még egy telivér hátas paripa is állott rendelkezésemre. A pasa háznagya ősz szakállú anatóliai ember volt; ez engem különös kegyébe fogadott. Atyai jóakarattal figyelmeztetett, valahányszor a keleti szokások ellen vétettem. Ő tanított, mint kell keresztbe tett lábakkal ülni, mint kell enni, köszönni, ásítani stb. Daim pasa éppen azidőtájt, mikor én a házában nevelősködtem, titkos összeesküvést szított Abdul Medsid szultán ellen, akit meg akart fosztani trónjától. Ettől várták ő és társai a hanyatlóban lévő ottoman birodalom új életre ébredését. Ennek az úgynevezett Kuleili-összeesküvésnek legfanatikusabb tagja egy bagdadi molla (pap), Achmed efendi (állami és másféle tisztviselők címe) volt. Ez a krimiai hadjáratban mint ghazi (a vallásért viaskodó) harcolt abban a hadtestben, amelyet Daim pasa vezérelt volt. Mindig ott lehetett ezt a szikár, sötét tekintetű férfiút látni, ahol legrémítőbben dúlt a harc vihara, ahol legbővebb aratása volt a halálnak. De később is, mikor én vele megismerkedtem, szüntelenül fegyveresen járt-kelt, karddal az oldalán, lándzsával a kezében, amit csak akkor tett le, ha imádkozott, napjában ötször. Külső megjelenésével éppúgy - mindig mezítláb, hajadon fővel s bokáig érő hosszú kabátban járt - valamint egész magatartásával és szigorú jellemével az iszlám kezdetleges korára emlékeztetett. Ez a félelmetes molla volt Daim pasa legmeghittebb barátja, tanácsadója, lelkiismerete, mindene. Többet időzött a pasa házában, mint azon kívül. Kezdetben, úgy látszott, nem igen bízott bennem; mélyen fekvő, setét szemeit fürkészve járatta végig rajtam, valahányszor találkoztunk. Én meg a félelemnek egy nemét éreztem Ahmed efendi közelében. Lassanként azonban olvadni kezdett a bizalmatlanság jege. Hogy egypárszor beszédbe elegyedett velem, nemcsak hogy végkép eltűnt lelkéből a gyanakodás, hanem még irántam való őszinte barátságnak is helyt adott. Nemsokára megengedte, hogy meglátogassam abban a cellában, amely neki a szomszéd mecsetben lakásul volt rendelve. Itt fogadta és oktatta az ő tanítványait ez a nagy tudományú molla, ki az iszlám könyveit, valamint az arab és perzsa írókat majdnem mind betéve tudta. Örökké emlékezetes marad előttem amaz óráknak az élvezete, melyeket néhány mohamedán ifjú társaságában töltöttem, Ahmed efendi tanításait hallgatván. Oktatásának tartalmával világot derített hallgatói elméjében, előadása lelkes módjával pedig feltüzelte szívük érzelmeit. Én úgy éreztem, mintha varázskulcsot juttatott volna birtokomba, amelynek segítségével megnyílt előttem a Kelet bűvös világa. Csakis Ahmed efendi eszközölte, hogy európai emberből rövid időn ázsiai emberré lettem. Ezt elismerendő, meg hogy iránta való hódolatomnak is kifejezést adjak, megtartottam ázsiai vándorútjaimon mindvégig a Resid (a bátor értelmes) nevet, amellyel ő engem megtisztelt.

Egy másik férfiú, akitől szintén sokat tanultam, Khalmurad molla volt. Lelkesedéssel függtem ajkain, ha az Oxusról és Jaxartesről, Bokharáról és Szamarkandról beszélt. Ez országokat, valamint Arábia szent helyeit ő már mind bejárta volt két ízben is. Ritka elmeél és ravaszság volt e férfiú legfőbb jellemző vonása, mint a sokat utazott ázsiai embereké egyáltalán.

Daim pasa segítségével bejutottam Sztambul legelőkelőbb köreibe és megismerkedtem az Ottomán birodalom befolyásos államférfiaival. Ezek a török kormánytól kieszközöltek számomra ajánló leveleket Ázsia különböző hatalmasságaihoz. Az ajánlatokban csak mint az utazó Resid efendi szerepeltem; európai származásom teljesen el volt hallgatva. Aközben a hazámban sem feledkeztek meg rólam. A Török Szótár-ért, amelyet közre bocsátottam, s az Oszmánok Történeté-ért, amelyet a nyelvünkre lefordítottam, a magyar Tudományos Akadémia megválasztott levelező tagjának; ezen kívül megszavazott számomra ezer forintnyi utazási ösztöndíjat. Birtokában voltam tehát sokat ígérő ajánlatoknak, egy kis pénzösszegnek, s amint hittem, a nagy útra szükséges ismereteknek. 1862. évi május 15-én szálltam egy osztrák hajóra, amely Trapezuntba indult. Barátok és ismerősök nem kísértek el. Midőn gőzösünk az ázsiai part felé vette irányát, szívem összeszorult, szemembe könny tódúlt. Eltűnt az Arany Szarv, Konstantinápoly kikötője, el a páratlan szépségű Boszporusz, s már a távol kéklő köde borította az európai partokat. Én pedig még mindig a hajó fedélzetén állottam, arccal nyugat felé fordulva, egyedül azon gondolatommal: vajon látom-e még valaha Európát s az én szeretett hazámat?