Egy este, augusztus vége felé, elmentünk hozzá. Anyja, a szelíd, bús úri asszony, sírva nyitott ajtót és a fiú ágyához vezetett. Türelmetlenül hentergett ott sok-sok dagadó párnán, rongyosra gyűrt paplanok között és sápadt fejét, jól emlékszem, égővörös kendő szorította össze. Az éjjeli szekrényen csak egy képeskönyv volt, amit a csillagász fia gyermekkorától fogva nagyon szeretett. Csupa színes japán kép. Piros és kékruhás mandarinok, buja ligetek, sárga folyók és óriási porcelántornyok. Ezen az estén nagyon soká nézte a képeket. Azután idegeskedve kiáltott fel:

- Nyissátok ki az ablakokat!

A búcsúzó, csillaghullajtó augusztusi ég benézett a szobába. Tódor felült és előremeredt.

- Nem látok semmit. Pedig sok csillag hullhat az égről... Ma tizennyolcadika van...

Az égboltot csakugyan vékony tüzes pászmák szelték át. Halkan cikázott végig egy-egy ív, akár a kénes gyufa gyengéden sziporkázó tűzcsikja.

Tódor hátradűlt az ágyban. A fogai közül sziszegte:

- Az apám mesterségét befejeztem. Értitek-e, miért éltem? Ő mérte az égboltot. Én meg néztem.

Azután mintha fogát csikorgatta volna, durva, káromkodó hangon nyögött fel többször egymásután:

- Csak ne emlékezném!

Az apja kutyája szomorú, folyós szemeivel szánakozva nézett rá. Vén kandúrok doromboltak a paplanán.

- Eszembe jut, hogy egyszer délután leányok zongoráztak a régi házunkban s én kimentem a városerdőbe, hogy kisírjam magamat. Buta, bolond, szerelmes este volt... Sáros és harmatos lett az arcom...

Azután újra felnyögött:

- És eszembe jut a nagyanyám nevenapja. Minden eszembe jut. A családi lakoma decemberben csikorgó fagyban, a bíbor rumosüveg, az óriási ezüst petróleumlámpa és a cigányzene. - A fánkok vaníliás illatát érzem...

A csillagász fia száját a párnára tapasztotta és vadul harapta:

- Ez az élet. Jó, hogy elmúlik.

Egy óráig tarthatott ez így, aztán elcsendesedett. Előkotorta ruháit és lassan öltözködni kezdett. Teát ivott. Meleg sállal kötötte körül a nyakát s összekereste műszereit. Örült, hogy mindnyájan összejöttünk. A kapu előtt hosszú, sötét alakok várakoztak. Néha még egy-egy baráti árny bukkant fel az éjszakából. Halkan lopózkodtunk a csillagász fia mellé és nem is kérdeztük, hová megyünk. A fekete takaró újra nála volt. Gyufákkal világítottunk utána. Görögtüzet gyújtottunk.

Félénken énekelni kezdtünk, de a dal szánkra fagyott. A csillagász fia egyedül ment mindig gyorsabban, úgy hogy a kis csapat egészen elmaradt mögötte. Szelíden kanyargó nyárfasorban, fülledt, jázminos dűlőkön suhantunk egyre könnyebben és derűsebben, egyre magasabbra, egyre bátrabban. Az allé végén aztán kitárult az ég, mint egy nagy képeskönyv s a csillagász fia már csak homályos pontként derengett. Egy fekete lobogót láttunk, meg egy embert, aki bizonytalanul lebeg előre, mintha már a csillagos magasságokban gázolna. Cipői az éji harmattól ezüstlöttek. Mi pedig sápadtan imbolyogtunk a fehér éjben, árnyak egy árnyék nyomában és nekem még mindig úgy tetszik, mintha ebben a virradni nem akaró fehérségben, ott a felfelé sóhajtó országúton mennék lassan, nagyon lassan, fájóan tétovázva, egy dalt dalolva, a csillagász fia után.