A holdat nézd, fölült a háztetőre,

S arany testét szikrázó gombolyagba

Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma,

Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, -

Fáradt szegény, pihenni volna kedve:

Érzed? most rádnéz, s elszántan, vakon

Hozzádvetné magát az ablakon,

S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve.

S a félsötét szobában nézz körül, -

Érzed? reszketnek a bús bútorok ma,

Rejtelmesen mind hozzád tántorogna,

S mint halk, borús raj, körbe tömörül:

Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek,

Leomlanának, s édes ujjaid

Lágy simítását kérni bújna mind,

Hogy érezzék zsongító, enyhe tested.

S nézd: ím, az árnyban két szemem hogy ég,

Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer,

Ó, millió sok éve már - emlékszel? -

Égtek s fájtak, - nem volt még föld, se ég,

Simítsa őket is kezed hüs ujja:

Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok

Lététől létem csendesen eloldod,

S a végtelenben ringatózom újra!

1915

képforrás:viharutan.blogter.hu