A korai szürrealista trilógia: három pofon a filmművészetnek  /1929-1932/

Luis Buñuel 1900-ban született Calandában, Spanyolországban, 500 km-re nyugatra Madridtól. Zord és terméketlen sziklák közötti szülővárosát nem szerette, mégis halhatatlanná tette a nagyhéti dobolás filmes feldolgozásaival. Jómódú földbirtokos család elsőszülötteként a jezsuitáknál tanulhatott Zaragozában, ahol apjának tekintélyes háza volt, míg a forró nyarakat Calandában töltötte a család.

Hatéves korától tizenöt éves koráig jezsuita iskolában tanult, XVIII. századi szigorú rend szerint. Ennek a nevelésnek a hatására lett egy életre a vallási konvenciók ellen lázadó eretnek. 17 évesen költözött Madridba, ahol a híres Residencia de Estudiantes tanulója volt nyolc esztendeig. A különleges oktatási és szociális létesítmény Francisco Giner de los Ríos ötlete nyomán létesült, hogy a legjobb spanyol és európai kreatív gondolkodó, művész és tudós tehetségű fiatalokat hozza össze egy kulturális olvasztótégelyben.

Buñuel ekkoriban verseket, színdarabokat írt, és adott elő, valamint ügyesen boxolt, bár időnként apácának öltözött, talán még vak embereket is inzultált és néha utcai pofozkodásokat provokált... Kedvenc városában megalapította a Toledói Lovagrendet, aminek tagja lehetett, aki imádta a várost, céltalanul csavargott az utcáin és egész éjszaka ivott. Ha az olvasó taposta valaha Toledó girbe-gurba utcácskáinak bogárhátú köveit, akkor legalábbis az első két feltétellel messzemenően egyetért.

Buñuel kemény ellenfél volt az egyetemváros ifjú titánjai között zajló vitákban: először szellemes mondatokkal, majd ha ez nem használt, kézzel-lábbal érvelt: csattantak a pofonok és az ütések a fafejű opponenseken – a tehetséges amatőr bokszoló a végén általában győzött. Itt, a Residenciában ismerkedett meg Federico García Lorcával és Salvador Dalíval. Ezek a barátságok nagyban befolyásolták életét és művészi pályáját, de egy évtized után keserű véget értek.

Miután 1925 januárjában Louis Aragon aszisztense volt egy residenciabéli konferencián, Buñuel Párizs felé vette az irányt. Egy másik, még nemzetközibb művészkatlan felé, ahol leginkább a szürrealisták (Aragon holdudvara) vonzották a 25 éves ifjú útkereső művészt. Imádta a komikus némafilmeket, Harold Lloyd és Buster Keaton voltak a kedvencei már a Residenciában is, de csak Párizsban jutott eszébe, hogy filmrendező legyen, miután látta Az éjféli vándor c. Fritz Lang filmet.

1926-ban találkozott a Jean Epsteinnel, és az aszisztense lett. Sikerült elsajátítania a filmrendezés alapjait, azonban amikor Epstein mestere, Abel Gance mellett kellett volna dolgoznia, ő anyagcsere-végtermékhez hasonlította a mester filmjeit, így azonnal repült. A filmiparban rossz hírnevet szerzett és ezért szerződést sehol sem kapó ifjú filmesnek végül az édesanyja ajánlotta fel az örökségét az első művéhez, 1929-ben.

A még ma is sokkoló, mindössze 16 perc hosszú Andalúziai kutya azóta minden idők legtöbbet elemzett filmje lett. (A címet egyik residenciabéli tanáruk „emlékére” adták.) Az Andalúziai kutyát huszas évek francia avantgardjának stílusához képest is felfokozott tempó, merészen ellenpontozó vágás, erősen szürreális képek és alakok halmozása jellemzi. A hol tangóritmus, hol Wagner opera szerint pulzáló történetben egy férfi próbál elszántan megszerezni egy nőt, de ez soha sem sikerül neki. A nő ellenállásán túl, a határozottabb, keményebb férfiénnek le kell győznie a kedves, gyengéd, nőies énjét, majd éppen az ellenkezőjére lenne szükség, de a nő mindig kisiklik a kezei(k) közül… A nőnek is meg kell birkóznia a Csipkeverő klasszikus, visszafogott és szorgalmas hercegváró-hölgy-képével és a ketrecbe zárt hörcsögként otthon robotoló konyhatündér démonával is. Hősnőnk végül – mivel a híres „szemfelnyitó” álom nem volt éber életére hatással – egy másik, sikeresebb férfit választ, aki azonban mindig az óráját nézi, így soha nem veszi észre a nő által fontosnak tartott dolgokat sem. Az állandóan valahová siető pár immunis a tavaszra is, egyszerűen belekövül az időbe…

Szerelmi vágyról, nemi identitás-zavarokról, a tudattalanról és a társadalom megcsontosodott korlátairól ilyen tömény és szuggesztív film azóta sem készült. Buñuel és Dalí együtt írták, néhány korábbi álmukból kiindulva – kevesebb, mint egy hét alatt. Kitételük szerint a forgatókönyv nem tartalmazhatott semmilyen ötletet vagy képet, aminek racionális, pszichológiai vagy kultúrális magyarázata van. Ez a rövid, de rendkívül tömény film volt Buñuel és Dalí belépője a párizsi szürrealista csapatba. Buñuel a premieren ellenséges fogadtatásra számított, ezért kövekkel a zsebében érkezett a moziba, hogy tudjon „válaszolni a közönségnek”. Az Andalúziai kutyát azonban jól fogadták a nézők, szürrealisták és burzsoák egyformán, ezért a csalódott Buñuel megfogadta, hogy a következő filmje sokkal keményebb lesz, hogy ne ismétlődhessék meg ez a „megalázó eset”.

Az Andalúziai kutya végleges formába öntése előtt Buñuel és Dalí barátsága megbomlott, mindketten maguknak követelték a készülő művet. Buñuel győzött, és a saját képére formálta az addig összehozott anyagot. Dalí ekkor vérig sértődött a közös alkotás ilyen durva kisajátításán, és a következő film félig kész forgatókönyvéből is kiszállt. Ezután egyáltalán nem álltak szóba egymással, így ezt a második filmet, az Aranykort, Buñuel már egyedül forgatta 1930-ban, miközben Dalí Amerikába emigrált...

Az Aranykor (L'Áge d'Or), amelyet Vicomte de Noailles pénzén készített el, végre meghozta a várva várt botrányt. Szélsőjobbos provokátorok törtek be a moziba a bemutatón, leszaggatták a szürrealista festményeket, bombákat dobtak a vászonra, és összetörték a székeket. Egy héttel később Chiappe rendőrfőnök betiltotta a filmet „a közrend nevében”.Ezért hívják Buñuel 33 évvel későbbi filmjében Chiappe-nek a reakciós erők vezetőjét és ezért szerepelnek késői filmjeiben hülyébbnél hülyébb rendőrfőnökök.

Bár Buñuel és de Noailles hamar kedvüket vesztették a szigorú bojkottól, a szürrealisták elemükben voltak, hiszen botrányokozásra és -fokozásra adódott lehetőség. Louis Aragon és Paul Éluard provokatív kérdőívet publikáltak, amit a szétvert mozi fotóival dekoráltak ki. Ekkortájt titulálták Buñuelt és az Aranykort a jobboldali francia sajtóban “judeo-bolsevista ördögimádó szabadkőműves mocsoknak”, amit ő komoly bóknak vett és amint tudott, be is lépett a francia kommunista pártba. (Később sajnos még a spanyolba is.)

A 60 perces, részben hangos Aranykor a 16 perces „néma” Andalúziai kutya továbbgondolása – Wagner Trisztán és Izoldája zenében is összefűzi őket. Ez is az őrült szerelem – az egyetlen szabad tett, amivel lázadni lehet korunk társadalma ellen – akadályait és a legyőzésükre irányuló harcot mutatja be szabad asszociációs módszerrel és határozott történetvezetéssel. Prológusként egy skorpió-patkány harccal végződő rövidke 1912-es természetfilmrészlet szolgál, majd hat, egymással laza kapcsolatban álló rész következik, amikben egy férfi (Gaston Modot) és egy nő (Lya Lys) lehetetlen szerelmét követjük nyomon.

Mámorosan hömpörögnek a sárban egy város alapításakor, amikor felfedezvén a botrányt, szétszakítják őket. Rómában, az ókori pogány és a modern keresztény kultúra fővárosában vagyunk – derül ki – ahol a szétszakított pár frusztráltságát (képzelt) önkielégítési hullámokkal és dühödt agresszióval, illetve hipochondriával és mániás művészetimádattal vezeti le… Amikor végre újra egymás mellé kerülnek, mégsem lehetnek egymáséi, hanem a Buñuel által kedvelt komikus némafilmek stílusában kell elszenvedniük kiábrándító kalandjaikat. Az epilógus egy, a történethez közvetlenül nem illeszkedő mérgező fullánk; Sade márki Sodoma 12 napjának igen rövid paródiája. Buñuel Blangis hercegét Krisztus szerepében tetszelegve mutatja gyermeket gyilkolni… A kapcsolódás leginkább a meg nem született és a megszületett gyermekek meggyilkolása, a filozófiákkal megtámogatott képmutatás örve alatt mások végletes kihasználása és a kereszténység programszerű megcsúfolása terén van.

Amíg az Andalúziai kutya a látványt, a vágást és a montázst járja körül, addig az Aranykor a hallást, a verbalitást és a filmhangot vizsgálja a technikai lehetőségek tükrében. Az itt megalkotott akusztikai megközelítését fejlesztette tovább Buñuel későbbi filmjeiben, amihez gyümölcsözőnek bizonyult később az a néhány év, amit szinkronizálással töltött Hollywoodban, Párizsban és Madridban.

1930-ban az Aranykor sikere nyomán MGM Hollywoodba hívta, de nem sikerült megegyezniük a konvencionális filmekre kínált szerződés kapcsán. Az első szünet itt következett be a pályájában: A botrányok és a szerződés-visszautasítás után a kapuk bezárultak előtte. Két év kényszerszünet következett. Miközben hiába várt tehetségéhez méltó munkára, anarchista barátja, Ramón Acín azzal vigasztalta a feketelistára került rendezőt, hogy ha egyszer nyer a lottón, akkor “fizet” Buñuelnek egy filmet.

Úgy lett: nyert és fizetett. A film természetesen ezek után viccesnek indult, de mire elkészült, a humorát rendkívül rossznak ítélte meg a közönség, a kritika és a szakma is. A Föld kenyér nélkül (Las Hurdes, 1933) c. 28 perces “szürrealista dokumentumfilmet” a (szerinte) botrányosan hazug dokumentumfilm műfaj leleplezésének szánta a rendező, de végül szomorú eseményeket okozott. A Las Hurdes a térség állítólagos szegénységének dokumentálása helyett egy abszurd fikció, a dokumentumfilm perverz paródiája, brutális blöff az ember végzetes kiszolgáltatottságának komor témakörében.

Buñuel nem fukarkodott a nyilvánvaló képtelenségekkel: az állítólag a világ legmélyebb szegénységét bemutató filmet a Spanyolország mélyén elterülő kies Las Hurdes vidékén forgatta, ami azelőtt és azután is a természeti szépség és harmónia szimbóluma volt, és ahová ő is nyaralni ment az előző évben. A stáb két hónapig vadászott a lejárató képekre, de így is kénytelenek voltak montázs-trükkökkel és lejáratószöveggel erősen megtámogatni az elvárt negatív kicsengést. Olyan égbekiáltó butaságokat hallunk, hogy az ott élő szegények hetekig csak bogyókat esznek, vagy amikor egy vipera megmarja őket, bár a harapás ritkán végzetes, de gyógyfüvekkel próbálják kezelni, így a seb „elfertőződik”, és ebbe belehalnak…

A legvadabb ötlet azonban a szerencsétlen kecske epizódja. A film úgy próbálja “alátámasztani” az Hurdes vidékén való élet embertelen nehézségét, hogy megmutatja: még a hegyi kecskék sem képesek a helyi ösvényeken végigmenni, és gyakran a mélybe zuhannak. Valójában az egyetlen erre a célra megvett mekegőt a stáb addig akarta hajkurászni, amíg az majd lezuhan. Szegény azonban sehogy sem akart leesni, így Buñuel személyesen lőtte le a mindig nála lévő pisztolyával. A röhögő rendező még a revolverből felszálló füstöt is megmutatta a kép jobb oldalának a közepén, de az inzultált nézők nem voltak hajlandók észrevenni a “poént”. A kecskegyilkosság csak a jéghegy csúcsa volt: szemtanúk szerint a helyiek egy idő után puskákkal zavarták el a “dokumentarista” stábot. A rendezőnek közel két évtizedet kellett várnia, mire sikerült ezeket a komoly szakmai hibákat kijavítani.

A Föld kenyér nélkülben a forradalminak szánt elképzelés azért sem működik, mert a nézőt abba a kényelmetlen szituációba helyezi, ahol ő is cinkosnak érzi magát a kamerával, mert hagyja a szerencsétlen szereplőket szenvedni, sőt meghalni a saját érdekében… A filmet három egymás utáni republikánus kormány tiltotta be, majd végül a hatalomra került Franco is. 1937-ben a francia szürrealista költő, Pierre Unik írt hozzá (a képekkel kontrasztos) angol és francia nyelvű kommentárt az amerikai híradók harsány modorában, hogy baloldali propagandafilm lehessen. Sikerült ugyanrámutatni a dokumentumfilm műfaj óriási valósághamisító erejére, de a kérdés: milyen áron?