Hogy a szív még a szexusban is képes legyen lüktetni, azt így, egyedül Catherine Corsini volt képes megmutatni. Aki fülét ráhajtva a szenvedélyre, merte kihallani az ölelkezés ritmikus örvényein keresztül, annak a helynek dobogását, amit Iván és Suzanne, az első emberpárra emlékeztető szerelme megidézett, s ahová, ha valaki olyan, mint ők, visszatérhet, de maradnia többé nem lehet. Az itt álló rom jelzi, lakatlan már ez az épület, s bár maradnánk az ideában így is –kiűzettünk- s vissza kell térnünk valami másba, a realitásba. Mert a rendőrségi sziréna a bűnnek szól, amit Suzanne elkövetett, s ez a hely a lelkünkből emiatt, egyszer már számunkra is elveszett. 

Elfeledtük.

Ám akadhat az örömnek olyan ősi, bűntelen állapota, mely emlékszik és – ahogyan itt is – mosolyog sokáig a meggondolatlan mozdulatokban, míg végül megijed egy méhecskétől és elneveti magát, anélkül, hogy az asszony, aki ebben van, meg tudná mondani az okát. Lekapott ruháját gyorsan visszahúzva, neveti ő is a bolondságot, arcán látszik, oda került, ahol a léleknek az otthona van és nem is érti igazán, hogy ettől érzi magát boldognak. 

Ó, a boldogságba belépni, a férfi bordái közé visszabújni, ott ismét nőnek lenni, a test neme számára tehetetlen és telhetetlen akadály. De az egymásba olvadni akarás, a vágynak azon a hőfokán, ami itt naivul paradicsomi, az intim animalitás vad játékával kell, hogy megtörténjen, megmutatva milyen éretlen ártatlansággal voltunk kiszolgáltatva a létrontás – ebben a szerelemben Samuel képviselte – hipokratikus ellenerőinek. Amelyek a Paradicsom árnyékán élve okozzák a bajt, kedvet kapva arra, hogy belebújva a boldogságba elkezdjék utánozni azt, úgy teremtve tele a nem bánt lett Ürességet magukkal, ahogyan Samuel is teszi: korruptan. Az elfeledett Hely emléke helyett, hosszú éveken át hűlt házasságok reális terévé téve a kapcsolatokat. Tele hordva énnel és gazdagsággal, énnel és feleséggel, énnel és két gyermekkel azt. Hogy azokban végig annak tudatát lehessen élvezni, amely szó háromszor szerepelt az előző mondatban.

S idővel az érzések nem fognak ellenállni, hogy ebben tükörré ne legyenek, amik mikor a másikért lesznek, s őérte tesznek, abban csupán a látvány legyen mindig fontosabb, hogy nézve a másikat –benne- jó orvosként, jó férjként, jó apaként érezhessem jól magamat. Mert érthetővé ez teszi a tényt, miként vált e két évtized során, Suzanne, egyre inkább férjének énjében enyémmé. Aki most hirtelen, valami másnak a tudatában meri realizálni Samuel tükörvilágával szemben azt a szót, hogy nem. S ami ettől egy pillanatra megreped, de az összetörés helyett inkább egész tükörképével a Valódiba beletagad, hogy húsz évként ismét húsz évet akarva a nőt visszakényszerítse a pszeudoszba.

Íme, ez az a magatartás mely büntethetetlen, mivel az a hüllő híg hazugság, amely úgy tesz, mintha minden rendben lenne, miután valakinek az életét megemésztette, a rossznak nem olyan fajtája, amire a törvénykönyvekben paragrafust lehetne találni. Mivel a kellemes jelentéktelenség akaratos szívósságával kényszeríteni a másikat vissza az esti vacsorákba, az ágyba és a megszokásba, ez olyan valami, ami egzisztenciális értelemben: az undorító. Börtönbüntetést nem érdemel, ha a hiúság megsértődése ilyen langyos-rózsaszín rosszindulattal viseltetik valaki másnak a Szabadsága iránt, annál ez jóval jóvátehetetlenebb. A könnyű megfoghatatlanság pszichológiájába húzva ezzel a film vonalat, hogy e vonal mentén haladva érzékelni lehessen a hamisat, ami a bűnnél jóval homályosabb, mert koszosabb.

Corsini írónőként rámutat arra, hogy az igazi szerelmek útja mindig, először vissza, abba az állapotba, amit még Kant is úgy határoz meg, hogy „csak egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert”. Csakhogy valami ezt az egységet megbontotta, s ha az ember eredendően teremtve lett, úgy a Paradicsomba lett teremtve, ahol azonban a bűneset történt s, hogy ez a kettő összefügg, helyünk és bűnünk, azt ez a rendezőnő úgy tűnik, nagyon jól tudja. Hisz ennek a szerelemnek is olyan sorsot ad, ami a szenvedésbe kényszerülve azt érti meg, amire a Teremtésben senki sem számíthatott, s amire Hamvas Béla talált szavakat, leírva ezt mondva:

 „… az eredeti teremtésben a gyom és a féreg nem szerepelt. Ezeknek a lényeknek egészen más eredetük van. Az aszat… a tetű és a poloska és a baktérium a paradicsomi teremtésben nem volt található… Mindez nem természet, hanem annak az erőnek fertőzési kísérlete, ami a romlás. Az ördög nem tudta megölni, csak bemocskolni. De ez aztán sikerült. Ebből nincs kiút, mert nem bűn, nem áll törvény alatt és nem megbánható és nem büntethető. Ez a szégyen. A szellem és a természet mellett ez a harmadik, a démoni kezdet…”