Dacolni: egyetlen gyönyör.

Vérem örökké dacra tör.

Lázadni és lázítani,

Mindennel szemközt állani.

 

Dacolni magas kéj nekem,

Átvágni bátran mindenen,

Túltenni magam a levőn

Tekintet nélkül, vakmerőn...

 

Szabadon fönn csapongani,

Hol nincsen durva anyagi;

Levetve rög bilincseit,

Inni magasság élveit.

 

A sötét test korlátain

Kitörnek tenger vágyaim.

Dacos hitem magasba von:

Érzem, az éghez van jogom.

 

A meglevő, az állati

Lekötve nem tud tartani;

Szokás, rend bosszúság nekem:

Tulajdonom a végtelen.

 

Lelkemnek e sárlét kevés,

E porvilág átokverés;

A kéjt is daccal dobja el,

Mely alacsony arcot visel,

 

Nem nyugszik meg a földiben,

Nincs táj, amelyen megpihen,

Nincs forrás, melyből szomjat olt,

A Földnek minden vize holt.

 

Nincsen lugas, mely árnyat ad,

Nem üdít eszmeszomjasat;

Itt minden bosszant, sért, gyötör:

Lelkem a lehetetlenre tör.

 

Ízleltem az élet vizét,

S vágyom mindent széttépni, szét...

Láncaimat szétszaggatom,

Nem ismer féket haragom.

 

S bár minden rámtör, rámrohan,

Nem fog hajolni derekam.

S nem lankadok egy percre sem,

Bár, tudom, el kell vérzenem.

 

Ha meg kell halni, hát legyen!

A zord csapás férfit talál.

Nem ejthet csorbát lelkemen,

Habár ledönt is a halál.

 

A véres, roncsolt test fölött

A Lélek, a meg nem törött,

Megáll majd büszkén, dacosan,

S új létre új daccal rohan.