Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,

melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.

Ki mondja, hogy rövid az élet? Hosszú az, nagyon hosszú,

ki-nem-várható utazás, egyik helyről a másra,

hánykódás a zavarban, melynek nincs soha vége.

Elhagynak, akiket szerettünk, elhagyjuk, a kik szerettek,

elhagynak a barátok, elhagynak a remények,

csak mi maradunk itten, a tenger időben,

ébredve, elaludva, munkálkodó szivünkkel,

gondolkodó velőnkkel, folytatva robotunkat.

Miénk az izmok acélja, a pénz, az egészség,

csak az élet múlt el, mert már sokat éltünk

s ismétlés az egész, ismétlés lomha unalma.

Lélektelen kézzel kanalazzuk az ételt,

hörpintjük poharunkat. Ismerjük az ízek özönjét,

a nők szájait is, kik fényes selyemingben,

mint gyors, tétova lángok lobognak a homályban

és sírnak megkoszorúzva karjukkal az ágyat,

hogy hajnalban keserves válásra üt az óra.

Ismerjük ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ,

tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását

s azt a pillanatot, hogy koradélutánon

végigfut a köruton az ősz és tépi a ponyvát

s gyászbaborul a zúgó kávéház körülöttünk.

Máskor ilyenkor vártuk, kavarva feketénket,

a szent, ritka vadat, a sorsot, a nagyszerű sorsot.

Ám most nincs csoda már. Csak a régi van, csak a régvolt,

csak a bánat van s az higgadtan, de keményen

fújja goromba dalát. Dicsérd azt a parancsot

mely idején golyót küld ifjú szivedbe

s átkozd, százszor-ezerszer, átkozd meg a sebészkést,

mely elránt a haláltól s itthagy hosszan a földön,

lábbadva, halaványon, hegesedő reménnyel.

Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,

melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.

/kép:Szemerjay K. Dénes/