Jól tesszük, ha visszavonulunk a saját legbensőbb énünk elíziumi berkeibe. Napjaink rideg és konkrét nyelvén ez azt jelenti, hogy kollektív anyagi és erkölcsi gondjaink elől meneküljünk el az irodalmi világszemlélet enyhe szféráiba, a Gondolat és Írás esztétikai örömei közé. De vajon ez most, a gépek zúgása és a tömegek vészt jósló morajlása közben lehetséges-e? Vajon az egzakt és pozitív életszemlélet nem ítélte-e halálra a szépirodalmat s az író nem lett-e maga is útszélen felejtett énekes koldussá az ő szent és együgyű mesterségével?
Korunk jelleméhez hozzátartozik, hogy ma kevesebb embernek van irodalmi életszemlélete, mint a XIX. század humanista légkörében. Ma száz ember közül kilencvenkilencen az életből nem látnak egyebet, mint anyagi gondot, a megélhetés nehézségeit, a kenyér drágaságát, a családi élet terhét, "a kor gúnycsapásait, zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, utált szerelme kínját, pörhalasztást, a hivatalnok packázásait s mind a rúgást, amellyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet," - s világszemléletük az élet hétköznapi, piszkos terheinek vérmérsékletükön támadt reakciójából áll, vagyis pillanatról-pillanatra váltakozó hangulatokból, duhajkodásból, elkeseredett lázongásból és csüggedésekből, mogorván visszautasítván minden magasabb eszmét, amely nekik a körülöttük hullámzó káoszban valamiféle utat, vagy irányt jelölhetne. Ki beszél ilyenkor irodalmi világszemléletről?
A XIX. század embere alig ismer rá az európai civilizációban élő világra, akkorát haladt az technikában és mechanikában. Az emberi lélek rávetette magát a természettudományokra és ezzel a mindenhatóságnak akkora mértékére tett szert, aminővel a görögök soha sem merték isteneiket felruházni. Icarus és Daedalus lezuhantak és Dionysios füle csak a siracusai börtön pincéit tudta kihallgatni; ma Friedrichshafenből Tokióba repülni gyerekjáték és rádiógépemen csak egy csavart kell megfordítanom, hogy New York hangversenytermeit kihallgassam.
Carlyle 1840-ben felolvasást tartott arról, amit ő hősimádásnak és hősiesnek tartott az emberi dolgokban. És beszélt a hősről, mint istenségről, mint prófétáról, mint költőről, mint papról, mint íróról, mint királyról. Emerson könyvet írt az emberi szellem képviselőiről s a nagy emberek hasznáról és beszélt Platonról a bölcsészről, Swedenborgról, a misztikusról, Montaigne-ről a szkeptikusról, Shakespeare-ről, a költőről, Napóleonról a világ emberéről és Goetheről, az íróról. Ma ki merné a hősöket és az emberi szellem képviselőit ilyen egyoldalú és szűk körre szorítani? Ki merné kihagyni a technikust, mint hőst s a feltalálót, a kémikust, az orvost és az elektromérnököt, amikor a nagy emberek hasznáról van szó? Manapság, ha rájuk bíznók a hősök osztályozását, ugyancsak más névsort kapnánk fiainktól és öcséinktől.
Ha hősimádatról ma egyáltalán lehetne beszélni, Carlyle vagy Emerson emberei ugyancsak mostoha elbánásban részesülnének a testi erő, a pénz és a gép hősei mellett. Ám ne gondoljuk azt, hogy korunk hőse a filmbohóc, a sofőr, a gazdag vagy az erős és szép ember. Nem. Hanem a legtökéletesebb filmbohóc, a gépkocsi-rekorder és a világbajnok és aki legrövidebb idő alatt a legnagyobb nyomorból felemelkedve, a legtöbb pénzt harácsolta össze, vagyis az, aki a maga nemében az első. Tulajdonképpen ez sem jelent egyebet, mint a minőség kultuszát, kultuszát a legkülönbnek. Nem ostoba dolog. Végre is ez a haladás legérthetőbb grafikonja, amelyet minden cipészinas és zsákhordó megért. A Nobel-díj nyerteseiről csak néhány tucat ember beszél, a boxbajnokok, vagy géprekorderek neveitől visszhangzik az egész civilizált világ.
De a hősök között is a legnagyobb a levegő embere. Akit tegnap még Lindberghnek hívtak. Szép erős, huszonötéves legény, svéd származású, de igazi yankee, kereskedelmi alkalmazott, légi fuvaros, naponta száz és száz kilométernyi utakon hordta a csomagokat, üzleti ügyekben kedves, jó fiú. Szereti a pénzt, óh, a pénzt nagyon szereti, keresett is szépen dollárokat, mert fürge és elszánt légi speditőr volt, gyors és megbízható munkás a chicago-saintlouisi vonalon. A kereskedelmi pilóta meghallotta, hogy konkurens cégek, akik Európába akartak repülni, összevesztek a vállalkozás pénzügyi részletein, hirtelen kiugrott, mint ügyes és élelmes outsider és összebeszélt néhány gyárossal, hogy egy olcsó kis gépen reklámcélok szolgálatában, huszonötezer, meg hatvanezer, meg nem tudom hány ezer dollár díjért nekivág az útnak.
Lindbergh az első halandó, aki Amerika szárazföldjéről Európába jutott, anélkül, hogy igénybe vette volna a hullámokat, amelyek Kolumbusz Kristóf óta annyi ezer és ezer hajót ringattak át az óceánon. Lindbergh átrepülte az utat, elsőnek repülte át a földi lények közül, mert jobban tud repülni, mint a fecskék, a gólyák, a galambok, a sirályok és a sasok. Lindbergh biztos volt a dolgában; ételt sem vitt magával, gumicsónakot sem, nem is hidroplánon utazott, hanem egy könnyű, olcsó kis szárazföldi gépen és harmincnégy óra alatt megtette az utat. Lindberghek azóta már sokan átrepülték az óceánt és új ember, repülő ember, az északi sarkot és az óceánt legyőző, óránként kétszáz kilométert automobilozó, víz alatt hajózó új embertípus támadt, aki belefúrja a maga testi mivoltát is a világegyetembe, a csillagok közé, a föld gyomrába, egy kozmikus emberfajta, akinek képzetei, érzékletei, eszméi és érzései merőben különböznek a régitől, akit nevezzünk klasszikus embernek s aki filozófián, zenén, költészeten, valláson, szerelmen és egyéb ilyen infantilis naivitásokon kérődzött még a XIX. század utolsó éveiben is.
És holnap?
Holnap már száz és száz, ezer és ezer Lindbergh fuvarozza a leveleket, csekkeket és utasokat Párizsból New Yorkba vagy Londonból Melbourne-be, vagy Berlinből Pekingbe. A Lindberghek holnap már taxaméteres légipostások lesznek, akik szakszervezetbe tömörülnek, hogy megvédjék érdekeiket a konkurencia, vagy a New York-Párizs vonal légszállító részvénytársaságok kapitalista kizsákmányolása ellenében. Holnap a Lindberghek egyszerű, szürke, létminimumos csomagszállítási alkalmazottak lesznek, csak nem Chicago és St. Louis és nem Párizs és New York között, hanem a föld körül, keresztül-kasul, egyik saroktól a másikig, vagy az egyenlítő vonalán, ahogy a tőke, a pénz, a kereskedelem, a katonai szempontok, vagy a nászutasok kedvtelése, egy szerelmes asszony, vagy egy unatkozó nagyúr követeli.
Hát nem olyan nagy dolog az óceán átrepülése?
De igen. A világtörténelem egyik legnagyobb eseménye. Az emberiség egyik legszebb ünnepnapja. Égbekiáltó bizonyítéka annak, hogy az ember úrrá lett a föld felett és szívdobogtató záloga, hogy egykor talán úrrá lesz az egész világegyetem felett is. Óriási dolog, nagyszerű, diadalmas dátum, minden ujjongó örömre okot adó, fenséges győzelem, csak éppen nem a Lindberghek érdeme és nem a sofőrtípus diadala. Mert Lindbergh repüléséhez gép kellett s a géphez egy Santos Dumont, Ottó Lilienthal, Wilbur és Orwille Wright, Bleriot, Farman, Voisin kellett, sőt ezeknek is a motortechnika, az aerosztatika, a szerkesztéstan elméleti tudósaira volt szükségük ahhoz, hogy a repülőgépet megkonstruálhassák.
És róluk ma senki sem beszél. Pedig az óceánt nem a Lindberghek repülik át, hanem a gép, amelyet Santos Dumont, Wright és Farman szerkesztettek, akik viszont a nagy természettudósoktól tanultak statikát, dinamikát, matematikát s akik - a tudományos fejlődés végtelen vonalán - Arisztotelésztől és Platóntól tanultak gondolkodni.
Igen. Itt kell kezdeni a dolgot. Az óceánt nem egy huszonöt éves fiatal kereskedelmi pilóta, hanem az emberi lángelme repülte keresztül, amely gépet adott egy ügyes és elszánt fiú alá.
Adassék minden elismerés és jutalom, bér és tisztelet e derék ifjaknak, de ne mondja őket senki a levegő meghódítóinak. A Lindberghek élelmes üzleti alkalmazottak, ambiciózus sportemberek, halált megvető bátor férfiak, imponáló idegzetű, elszánt rekorderek, ma még nagyszerű artisták - hasonlók ezer és ezer artistához, akik rendes havi bérért, életbiztosítási kötvénnyel zsebükben, minden este kiteszik magukat a szörnyhalálnak, de holnap már szürke mechanikusai egy egyszerű gépnek, amelyet a lángész, a gondolkodó tudós és a szerencsés feltaláló közösen ajándékoztak az emberiségnek. A levegőt a Gondolat hódította meg.
Mert minden, ami ma gép, feltalálás, teljesítmény és rekord, az tegnap még természettudományos elgondolás, vagy éppen csak ábránd és utópia volt, tegnapelőtt pedig egyszerűen csak irodalom. Minden így kezdődik. Minden élő vizek ott fakadnak az irodalom elíziumi mezején abból az ősforrásból, amelynek neve költészet.
(folytatjuk)