És az irodalomról,

Márai Sándor alkalmából

Márai Sándorról, akit a közönség már jól ismer és akit sokan, hozzáértők, szeretnek (Párisban is komoly sikere volt a «Zendülők» című regényének), a magam részéről, tudtommal most írok először. Lámpalázat érzek és ezt jó jelnek tartom, mindkettőnk számára. Új feladattal szemben a lámpaláz azt mutatja, hogy a kritikus tudatában van felelősségének és vállalja is, viszont jelentéktelen jelenségekkel szemben nincs felelősség (lásd az «érdekes» fogalmáról írt elemzésem) - ez az író létezik, megszületett, a szó mesterségbeli, szakszerű értelmében beérkezett. A szakszerű szót azért hangsúlyozom, mert a laikus s annak prófétája, az újságíró, a maga kívülről alkalmazott perspektívájával többnyire rosszkor jelzi a beérkezést, hol korán, hol későn, madártávlatból becsüli fel start és célszalag távolságát, vagy meg hagyja téveszteni magát a tribün lármájától, ahol a tétjüket féltő fogadók ordítoznak. Csak a célszalagon belül, a szellem birodalmából látni tisztán és világosan a fontos pillanatot. Ennek a térben kicsiny, mert időtlen, időben óriási, mert tértől független birodalomnak távlattörvényeit nehéz megmagyarázni. A laikusnak el kell hinnie, bármily furcsán hangzik, hogy a célszalag, belülről nézve, néha egy világmegváltó eszme, néha egy új ötlet, néha csak egy helyesen használt jelző, amihez mégis éppen akkora utat kellett megfutni, mint ahhoz, hogy egy hősköltemény-trilógiát jól megkomponáljunk.

*

Szeretettel és nagy örömmel köszöntöm Márai Sándort a Birodalomban, mindannyiunk nevében. S a jóleső, de mégis kényelmetlen formaságokon gyorsan túlesve (magunk közt úgyis csak a pongyolább, de kifejezőbb irodalmi tolvajnyelv számít), máris ágaskodik zsebemben a ceruza, hogy lélekarcának jellegzetes jegyeit néhány vonással összekapjam (minél kevesebb vonás elég, annál jellegzetesebb ez az arc: a közönséges emberről kötetekben beszél ez az író, az író annál különb, minél rövidebben jellemezhető).

*

Első impresszió, az egész figuráról.

Szeret írni. Mohó, mint egy parvenü, pedig született arisztokrata. Mintha véletlenül szabadult volna be tulajdon kastélyába, föl akarja habzsolni az egész készletet. Kéjesen lubickol a képzettársítások tengerében, akár fogalmi, akár formai természetűek: néha a kép a hasonlat lidérce után szalad aggasztó iramban, néha a gondolat állítja meg, túl hosszan topog, vesztegel. Sokszor úgy érzed, locsog, szándékosan higít, hogy a rendelkezésére álló sok folyadékot felhasználja a kevés szilárd anyaghoz (író, nem dichter, sűrítő) - máskor kemény magra bukkansz s kételkedni kezdesz előbbi benyomásodban: talán az oldat nem tökéletes, kristályok képződnek egyhelyütt, másutt csak festett víz? vagy talán az oldófolyadék értékesebb? a szabad csapongás? a többi mellékes?

*

Mert a formanyelve máris legelsőrangú. A kor legjobb mestereinek legjobb iskoláit járta s a megtanulhatatlanhoz mindent megtanult. Egyforma eleganciával végzi a nehéznek látszó belső kapcsolásokat s a valóban nehéz külső ábrázolást: a nézőnek nem szabad erőlködést látni, akármilyen természetű a sportteljesítmény. A paradoxonok vakmerő saltomortaléján hadd brávózzon a csőcselék, a tornász jól tudja, hogy a mutatvány szépsége néha egy észrevétlen kis mozdulatban rejlik, amihez elismeréssel csettint a beavatott zsűri: ez új volt, eddig nem csinálták, vagy nem ilyen szépen.

Néhány idézet az előttem heverő könyvből:

«...s a sívár tájat bámulta, amely kopár csúcsaival és szakadékaival úgy hatott rá, mintha valaki értelem nélkül, irtózatosan nagyot ordítana...» (53).

«...néha óvatosan, alig észrevehető gúnyos mosollyal sandított feléjük, akiket az életnek ilyen köznapi rendellenessége, mint egy őrült és családirtó, már heves tiltakozásra ingerel...» (79).

«...a két test engedelmesen feszült egymásnak (szeretkezés), mint két nagyon gyakorlott tornász teste, akik a partner minden mozdulatát egy idegrángással előbb tudják s udvariasan a másik segítségére sietnek... kiszolgálták egymást, mintegy kenyeret és sót nyujtottak egymásnak, mint két asztali szomszéd...» (103).

S ugyanerről a helyzetről:

«...Askenázi kényelmesen gondolkozott, mint aki ráér, mert a két test amúgyis tudja kötelességét... lehetetlen (gondolja), nem erről van szó... isten nem lehet ilyen szegényes» (124).

«...Mindenekelőtt feszélyezte a boldogság hőfoka... mintha egész nap, hétköznap reggel is, frakkban és cilinderben kellene járni...» (125). «... nevelése és szemlélete megóvták tőle, hogy az élményt máshol keresse, mint a forrásnál: az öntudatnál» (146).

«...maga a kéj csak egyetlen hang volt, nem az egész dallam...» (166)

«...mint a kínai foglyok fejére a vízcsepp, úgy csöpög rád mindennap, minden percben valami...»

*

Pompás sorok. Íme, az élvezettel-alkotás jó oldala: az író erősen odafigyel arra, amiről beszél, lencséje élesre van beállítva, új és meglepő részletek és vonatkozások bukkannak elő, s ezek az írót is elbűvölik: a felnagyított élet mozogni kezd, ázalékok nyüzsögnek, ahol üres vizet láttál, példátlan dolog! nem csoda, ha felfedezéseit többre becsüli a cselekménynél s a vízcseppeket a viharzó tengernél. Az elemző művész elragadtatva eszmél rá, mennyivel gazdagabb világ tárult ki előtte, mint amilyen a romantikusoké volt, nem győzi feljegyezni, teleírná a házak tűzfalát, mint a reneszánsz szobrász, aki legszívesebben megmintázta volna az «értelem nélkül ordító» hegyeket.

*

Mi sem természetesebb, hogy a frissenlátásnak ezt a gazdagságát, ezt a minden ismert tényt és ismert érzést újramegismerő, újrafelfedező kedvet és képességet feszélyezi a műfajszerűség kerete. Az ilyen szerencsés író mindig anarchista a kompozícióiban s az olvasó szívesen csinálja vele végig az epikus rendet felforgató, nyaktörő ugrásokat, jövőből közelmúltba, közelmúltból közeljövőbe, külső eseményből belső reflexióba, megszakítva a «legérdekesebb pillanatot», mint valami groteszk hullámvasúton és boszorkánykonyhában. Élvezi az izgalmas utazást, úgy érzi, így messzebb jut el, mint a kiépített síneken.

*

Ebben «A Sziget» című regényben különösen feltűnő ez az anarchia. Azon a határon jár, hogy az epikum anyagát, a történést, teljesen félretolja, hogy behelyettesítse annak belső tükörképével, mint valami tanagra-mutogató («takarja le!»), aki a valóságnál többre becsüli a lekicsinyített, de éppen azért arányosabb, tökéletesebb «énkét», mikor lelkünkben reagál a történésre. Pedig - csekélység! - nem kisebb dolog történik, mint hogy egy finom és különleges, élete értelmét, sőt istent kereső férfi az élet legegyszerűbb és legérthetetlenebb (mert legizgalmasabb) területén, a fizikai szerelemben kísérletezve, («én ebben a bűzös gödörben Téged kerestelek, tudod jól»), a kéjgyilkossághoz jut el s a paradox megismeréshez, hogy «a világ megváltása talán nem is a jóság, hanem a bűn». Mindezt azonban nem akkor és ott tudjuk meg, amikor és ahol történik, a részletekért meg kell fizetnünk, együtt bukdácsolva a hős lelki poklában emlékek és vágyak ördögfiókáival. Az ábrázolásnak e közvetett technikája kétségkívül a legmagasabb művészi lehetőségeket biztosítja s ugyanabból a szemléletből fakad, ami Raszkolnyikovot különbözteti meg a detektívregényektől - de Márai mintha egy picikét túlbecsülné a műszer megbízhatóságát, a puszta szem rovására: vagy talán az olvasóban nem bízik, nem meri elébe tárni a nyers Tényt, fél a hibás értelmezéstől, jelen akar lenni, hogy megmagyarázza. Ebből aztán az jön ki, hogy úgy emlékszünk vissza a regényre, mint egy nagyon izgalmas és változatos, sokszor szívbemarkolóan igaz és eredeti filmre, amit elejétől végig Röntgen-masinával vettek fel: jól ismerjük a szereplők máját, veséjét, csontvázát, látjuk gyomrukban az ételt, idegeik vonaglását, érzéseik kapcsolódását, de nem látjuk az arckifejezést, mert nincs arc s nem tudunk a hős szemébe nézni, mert eltakarja a szemgödör. E külsőségek nélkül pedig van megrendülés, de nincsenek könnyek: részvétünk a hős iránt közvetett és elméleti marad.

*

De Márai, a maga (nagyon rokonszenves, sőt rokon) idealizmusában annyira lenézi a konvencionálisan fogalmazott tényt (vesd össze a 79. oldalról fent idézett sorokat), hogy inkább nem is ábrázolja, csakhogy ezt a fogalmazást elkerülhesse. Figyeljék meg, mikor egy tény köznapi értelemben vett valósága kerül keze ügyébe, mindig idézőjelet használ, mintegy távol tartva magától a közönséges értelmezéstől bepiszkított tárgyat. Ez az attitűd nagyon vonzó s nagyon helyes is, a lelkes és tisztességes művésznek legnemesebb becsvágyából fakad, hogy csak azt az ítéletet fogadja el igaznak, amit maga vizsgált meg, élt át, boncolt fel. Az ilyen százszor kompromittált konvenciókhoz, mint «erkölcsös», «erkölcstelen», «becstelen», «magasztos», «köteles», «társadalmi» s még bonyolultabbakhoz is, önérzetes, a maga szellemi királyságában szuverén művész nem is nyúlhat másképp, mint két ujjal, az idézőjelek kesztyűs kezével. De a túlzott finnyásság azért itt is megbosszulja magát. Bevallom, túlzásnak találom, hogy Márai idézőjelbe teszi a tettes szót hősével, Askenázival kapcsolatban, egynegyed órával az általa ténylegesen elkövetett kéjgyilkosság után. (174-ik oldal.) Dosztojevszkij, aki, a maga részéről, legalább olyan messze állott korának konvencióitól, mint a mai elit írók, nem restelte a vénasszony agyonvágását követő pillanatot ilyen egyszerűen írni meg, minden idézőjel nélkül: «A test előregurult, a gyilkos visszalépett, hogy helyet adjon a testnek.» Ez a gyilkos Raszkolnyikov, a regény hőse, az író lelkének dédelgetett gyermeke s ez a mondat azért oly hátborzongatóan teljes a tragikum fenségével (és nem «fenségével»), mert érezni: ebben a pillanatban maga az író is visszalép hősétől és lelkének gyermekétől, cserbenhagyja, nem azonosítja magát, nem nevezi nevén, visszalép, hogy helyet adjon a konvencionális szónak, amivel tízezer éve jelöli az élő ember azt, aki egy másik ember életét elvette.

*

S e ponton, formákon túl talán a lényeghez jutottunk közel. Márai Sándorról, akit bátor és erőteljes publicisztikai tevékenységében mindig a szépség, igazság, emberiesség, az egészség frontján találunk, legelöl, ha verekedni kell, éppoly kevéssé tudom elképzelni, hogy kéjgyilkosságot kövessen el, mint ahogy Dosztojevszkijjel szemben nem vállalnám az ügyész szerepét, ha valaki, regénye alapján, rablógyilkossággal vádolná. De az orosz író tudatában volt, hogy amilyen teljes mértékben ott él benne Raszkolnyikov, olyan mértékben hiányzik Raszkolnyikovból Dosztojevszkij. S ennek nem az az oka, hogy kevésbé, hanem az, hogy jobban beleélte magát hősébe - a lírai azonosítás, amivel Márai adja szájába a kéjgyilkosnak tulajdon kétségeit és töprengéseit csak áttétel, alkalmazás, ábránd és keresgélés (recherche) a nagy kérdés körül, hogy vajon a bűn, vagy a jóság alkalmas a világ megváltására. A két hívő: Dosztojevszkij Krisztus elszánt követője és Marquis de Sade, a sátán elszánt ügyvédje között (mindketten vallásosak) Márai az agnoszticizmus bizonytalan, de annál emberibb válaszútján áll. Nem szent és nem gonosz. Az, ami lélekkel megvert emberben e két lehetőség örvénylése: szenvedő. Többet érdemel még az elismerésnél is: részvétet és megértést.

*

Tartalomban tehát nincs itt semmi forradalom: annál inkább művészetében. Ahogy ír, ahogy a mesterség eszközeivel kísérletezik: a legjobb értelemben vett futurista ő, egy eljövendő írásművészet úttörője és előharcosa, a legjobbak csapatában.

Kitünő prózához jutott általa a magyar irodalom.