Az ősz platonista sokat szenvedett. Hiába volt a tudós athéni orvosok bölcsessége, a kuruzsló asszonyok furfangos ráolvasása, napról napra rosszabbul lett. Ő azonban derült mosolygással várta a dolgok végét. A drága fűkivonatokat elhajította, az orvosokat kinevette. Bölcs közönnyel nézett Hádész sötétlő kapuja elé.
Egészen lesoványodott. Hosszú, görög orra, mely tar homlokával egybeforrott, valami nagyon légies külsőt adott neki. Városszerte azt beszélték róla, hogy már szellemekkel társalog...
Nagy, zöldes csillámú szemeiben heves vágy tüze égett. Elkívánkozott erről a tökéletlen világról, magasabb régiókba vágyott, mert tudta, hogy Thanatosz csak tökéletesebb csillagokra visz. Öreg és fáradt volt. Elmúlt százéves.
Ment, künn, a város kapuin túl. Gyönyörű őszi nap volt, kövér gyümölcsök hullongtak a hajladozó fákról.
A nagy úton csak ő ballagott. Tanítványai nem követték, mert az agg mester a magányt szerette. Ilyenkor gondolkozott és álmodozott.
Sokáig, lassan járt a porban.
Egyszer csak észrevette, hogy nincs egyedül. Előtte lépdelt az árnyéka. Hosszúra nyúlva, gigászi nagyságban.
A bölcs csontos testét egy bő lebernyeg takarta. Az árnyék épp úgy lógázta a köpenyt, mint ő. A karjai épp úgy jártak, a lábai épp úgy tapostak, mint az övéi.
A mester ezen nagyon elgondolkozott.
Vajon melyik a valóban létező: az árnyék, vagy ő? S ő, miképp egész életében tanította, most is azt hitte, hogy az árnyék. Az tartósabb, mint a romlandó földi test.
Mikor ezt elgondolta, nyájasan és bölcsen mosolygott.
Sokáig mentek így együtt, ő és az árnyék.
Aztán, mikor a napszekér vértajtékos, lihegő lovakkal a nyugati ég peremére ért, leült egy szőlőskert fala alá, mert elállott a lélegzete.
Hörgött. Érezte, hogy elalél. Rövid ideig küzdött, aztán lehunyta a szemét, és meghalt.
A hűs alkonyi szellő meglibegtette haját, hosszú köpenyét, és szandálja kötőzsinórját kibogozta.
A fehér falon a fekete árnyék lassan táncolni kezdett. A hulla azonban ott hevert, meredten és élettelenül.