Történeti jelentőségű pillanata a magyar művészetnek az a tragikus perc, amelyben az ősz Lechner Ödön kilehelte nemes próféta-lelkét. Egy nagy gondolat, amely vele, benne és általa élt, elköltözött körünkből.

Igaz, állnak még épületei Budapesten, Kecskeméten, Szegeden s ezek mindenkor beszédesen fogják tolmácsolni, hogy élt köztünk egy szinte misztikussá vált építő-géniusz, amely mindent ebből az áldott anyaföldből akart, próbált és tudott előteremteni. Igaz, hogy vázlatainak rengeteg tömegéből jó egy nemzedék tudna még folyton-folyvást új és új eszméket tettre váltani, de maga a mester, aki fel tudta villanyozni közvetlenségével a mindig lassan mozgó építőművészetet, aki köveivel és majolikáival úgy tudott lelkesíteni, mint a legkitűnőbb szónok és úgy értett a legmélyebb zöngésű hangulatok átplántálásához, mint egy istenadta zenész, maga ez a varázsló, ez a próféta, örökre elnémult.

Valóban, amióta van nálunk építészet, ily hatással senki sem volt az emberekre Lechner Ödönön kívül. Mily száraz elementomnak látszik egy építészeti alaprajz, egy homlokzatnak a kiképzése, egy háztető silhouetteje. És e száraz elemek a nagy varázsló kezén szeretetet és szenvedélyt, fanatizmust és lelkesedést tudtak oltani művészekbe, írókba, a közönség javába. Ez nem mindennapi dolog a legviru-lóbb külföldi művészeti központokban sem, nálunk pedig soha nem látott jelenség. Értékmérője a mester jelentőségének.

Lechner nem kisebb dolgon fáradozott, mint egy oly építészeti formanyelv megteremtésén, amely csak minket magyarokat jellemez és csak a mi különleges viszonyainknak szüleménye és jellemzője. Magyar építészeti stílus! Szánakozva hallgatták végig ezt a programot akkor, amidőn először hangzott el. Talán nem is hitték ennek a prédikációnak őszinteségében. Mert akkor Lechner még fiatal ember volt, aki elvégezte ugyan a maga, akkoriban obligát berlini kurzusát, végigjárta a hagyományos itáliai körutat s szép reményekkel, jó összeköttetésekkel telepedett le Budapesten, ahol a Lechner-név vállalkozók, építészek, téglagyárosok révén már nagyon jó hangzású volt minden rangú építtető fülében. Jöttek is a megrendelések, szépen gurult a garas az irodába. Lechner Ödön rövid idő alatt igen tekintélyes építész, gazdag városatya, tisztelt tanár lehetett volna.

És amikor minden ily szépen alakult életpályájának tavaszi verőfényében: a fiatal építészt megszállta az őrület.

Az őrület? Nem, az ihlet. Valami, ami régóta fúrta, birizgálta, valami, ami benne már élt homályosan, amidőn apja téglagyárában babrált az agyaggal.

Sajátságos erő lakozik a holt anyagban s kiváltódik belőle, ha valóban tehetséges művész nyúl hozzá. Az agyag, amelyet a gyermekifjú mintázgatott, szinezgetett a téglagyárban (mert ott finomabb majolikát is csináltak, például a budapesti zsinagóga számára) oly gondolatokat költögetett a lelkében, amelyeket talán félt volna akkor hangosan kimondani, ha ugyan tudatosan éltek benne már akkor ezek az eszmék. Az agyag megvetett anyag volt: sem a gótika, sem a renaissance, ahogy ekkor mívelték, nem tudott vele mit kezdeni. Az agyag csak téglacsinálásra volt jó. Lechnernek azonban az járt az eszében, hogy ez a mi nagy alföldi magyarságunk egy egész világot tudott magának formálni ebből a biblikus sárból. Gondolt a híres gölöncsérekre, gondolt a kályhások remekeire, sőt gondolt a kis alföldi házakra, is. Ott kő meg fa híjján ez a matéria volt a népies művészet ihlesztő múzsája. Csak a grand'art-ig nem jutottak el: arra talán nem volt szükség, arra talán nem akadt odalenn talentum.

Lechner megértette a lehetőségeket, amiket az agyag ad az építésznek. Áttanulmányozta azokat a díszítményeket, amelyeket a nép formált kezdetleges eszközökkel, kicsiny napi célokra. És akkor megvillant benne a gondolat, hogy e dúsan nekinőtt vadócra a grand'art nemes gályát kellene ojtani. Akkor volna magyar építészet, volna magyar stilus.

Ezért hagyott itt mindent: irodát, jövedelmet, ismerősöket, szánakozó jó barátokat. Ezért ment tanulmányútra egy oly országba, amelyről tudta, hogy a legtermékenyebb a stílusok megteremtésében s meg akart ösmerkedni tövirül hegyire egy oly építészettel, amely annyira plasztikus erejű, hogy minden Lajos számára külön formanyelvet volt képes létre hozni.

Így került Franciaországba. Majdnem azt mondhatnók: látni akarta, a legközvetlenebb autopszia révén, miképpen keletkezik egy új építészeti stilus. Talán naiv gondolat volt, de hisz oly fiatal volt még...

Amit onnan hazahozott, nem volt termékeny matéria. Igaz, művészi ízlését mesterin kicsiszolta már ekkor a még csak 27 éves építész. De a tanulság, amint az két épületén, a Thonet-házon és az Operával szemben álló MÁV. nyugdíj-palotán látnivaló, nem vitte előbbre. Senki sem tagadja e két épület friss lendületét, könnyed s mégis komoly eleganciáját. De Lechner maga sem találta meg bennök azt, amit oly hévvel mindenek feláldozásával keresett: a magyar zamatot. A francia renaissance - ez volt a facit: francia kezére való.

Ment, mendegélt - - hiszen igazán majdnem mesébe való - kereste a lehetőségeket másutt. Egy hosszabb angliai tanulmányút már több tanulsággal szolgált. Ott az kötötte le a figyelmét, hogy a fensőséges angol kultúra mint tud építőművészetében egybeforrasztani európai és egzotikus elemeket. Egy indiai bungalón vagy kormányzósági palotán meglátta, hogy a helyi elemeknek, a különleges anyagnak, a klímának és a benszülöttek megszokott népies művészetének mekkora teret tudott juttatni egy-egy ügyesebb angol építész. Ázsiához nekünk is van némi közünk - - gondolta magában s hazaérve lázasan lapozgatott a perzsa, indiai, nyugat-ázsiai építészeti publikációkban. Azt kereste, amit Huszka is keresett oly megható szeretettel: a magyarság ázsiai művészeti vonatkozásait. Hazatérve megtervezte a kecskeméti városházát, legszebb középületeink egyikét, utána pedig ezer baj közt az Iparművészeti Múzeumot.

A cigánykirály palotájának nevezte el ezt a épületet 1896-ban Tóth Béla. Gúnyból beszélt így, s később Lechner maga is kissé ázsiainak tekintette e palota némely részét. A kritikus azóta megtért s Lechner hő ünneplőinek sorába állt. Lechner pedig ezen az épületen tanult legtöbbet.

Monumentálisat akart alkotni. Keresett hozzá monumentális anyagot. A kő - - így magyarázta, - - nem való erre. Mert, sajnos, nincs igazán időtálló, e célra alkalmas kövünk. A korom a puszta vakoláson túlságosan gyorsan változtatja bagolyvárrá a legszebb házat. Lechner tehát régi szerelméhez fordult, ahhoz az anyaghoz, amely egykor a Lechner-féle téglagyárban meghitt játszótársa volt: a majolikához. Mert azt tisztán lehet tartani, azt vékony lemezekben, tehermentesítőn lehet alkalmazni — így magyarázta, a berzenkedő hivatalos fórumoknak. S főkép mert ez magyar anyag, minket jellemző matéria és színt, sok színt lehet vele a homlokzatra, a párkányokra, az ablakok köré juttatni, akár színes pamuttal a szűrön — gondolta titokban magában.

A kőbányai templomon - amely sajnos nem egészen a mester eredeti terve szerint épült - - s az Iparművészeti Múzeumon járta végig a magyar majolika nagy iskoláját. S micsoda küzdelmek és bajok közt! Össze kellett szűrni a levet a pécsi Zsolnay-gyárral s ott vég nélkül kellett kísérletezni az agyag formálása és színezése dolgában. Egészen új fogásokat kellett az iparosoknak eltanulniuk, ami sok pénzbe, sok időbe került. Jöttek a fenyegető végzések: betartandó költségelőirányzatról, betartandó határidőkről. Lechner Ödön olimpusi nyugalommal nyugtázta ezt az egész hivatalos tortúrát s szíve repesett az örömtől, amidőn végre a kőfaragó csakugyan úgy faragta az ablakkeretet, ahogy ő kívánta s a Zsolnay-gyár pompásan eltalálta azokat a színárnyalatokat, amelyekkel a ’magyar anyagot’ föl akarta ékesíteni.

Az ily munkákra -- semmi sem természetesebb - - rendszeresen ráfizetett. Szépen fogyni kezdett irodája kasszájában minden földi jó, de gyarapodott, csodásán gyarapodott benne az égi szépség.

Amiből persze csak olyan ember tudott megélni, mint Lechner Ödön.

Mily kényelmes dolguk volt kollégáinak!

Minden asztalos, lakatos, kőfaragó pontosan tudja szállítani a barokk, renaissance, gótikus díszeket az épület számára. Megszokott munka: már inaskorában beletanul a legény. Ám Lechner tervei egyenest megdöbbentették a legfegyelmezettebb épületiparost is. Itt mindent újra kellett megtanulni, soha nem látott formák előállításán hosszan el kellett töprengni, dupla idő, dupla költség s a végén - még se jó. Ily bajok közt születtek meg ettől az időtől fogva az összes Lechner-házak.

S már őszbe borult a haja a mesternek s más már nyugalomba vonult volna, amikor e kísérletek után végre rátalált az igazira s amikor, a saját szavajárása szerint, igazán kezdett dolgozni. E nagy munka leszűrt terméke a Postatakarékpénztár palotája.

Ennek a műnek művészi jegyei nem utalnak Ázsiára, hanem haza, Magyarországba. Nem a múltba, a jövőbe tekint minden vonatkozása.

Bizonyára a laikus is észreveszi, hogy nincs e palotán egyetlen tagozat vagy dísz, amely a műtörténetben szereplő stílusok valamelyikében előfordul. A homlokzat anyaga nagyrészt majolika, valami igen finoman meglatolt gyöngy-házszín-zománcú. Simák a falak, csak ez a nemes anyag ad nekik textúrát. A párkányok, a régibb építészet e szokásos nyűgjeiéi, eltűntek. A felvidékről megszokott párta zárja le a homlokzat silhouettejét. S ott, ahol fontos szerveket mutat a ház: az ablakok, ajtók körül s a pártán végigfut egy bizalmas, az alföldi nép köréből jól ismert dísz: magyar ornamentika. Végig ennek az anyaföldnek a szülötte e szép épület, nincs ehhez köze se idegen múltnak, se modern külföldi jelennek: idevaló, tövesgyökeres alkotás.

Elért tehát odáig, hogy barátai, egy népes fiatal építészgárda, a kritika, a külföld szakemberei elmondhatták neki, hogy célját elérte.

Lechner azonban ezt mondta: Megint okultam, sokat tanultam, most már közelebb kezdek jutni ahhoz, amit magam elé tűztem.

S most szeretett volna igazán (hányadszor igazán) dolgozni.

De a deres hajból fehér haj lett, a törékeny test nem bírta el a hajszát, amibe ez a tüzes lélek belesodorta.

Érezte ezt Lechner is. Pár évvel ezelőtt mondta nekem, hogy nincs sok reménye arra, hogy a maga két kezével végigépítse a megálmodott nagy magyar művet.

Fiatal emberek kellenek ide. Vannak is már, itt is, ott is. Jó anyag. Ha valahogy együtt dolgozhatnék velük...

Akkor született meg kritikusokban, építészekben, írókban, festőkben az a gondolat, hogy katedrát kérnek Lechner számára.. Hisz úgy sincs egyetlenegy építőművészeti katedránk sem. Hisz úgyis külföldre, idegen formanyelvre kell szoktatnunk a politechnikumot végzett ifjú építészeinket, akik aztán itthon persze, hogy csupa német, angol, francia házat építenek.

Lechnernek ez a szerény álma akkor nem teljesedett. A nagy gondolatokat, főkép, ha még hozzá nagyon egyszerűek is, nem szeretik az emberek megérteni.

Még felépíthette egyik sugár szép művét, a pozsonyi templomot. Azóta aztán kálváriajárássá vált ennek a prófétának élete is, mint annyi másé.

Megrendelték ugyan nála a kultuszminisztérium palotáját, de nem építették föl. Megcsináltatták vele a kecskeméti tébolyda terveit, de pénz híján minden abba maradt. Ez évben elnyerte ugyan a Ferenc József fogadalmi templom pályázatán az első díjat, de nem az ő tervei szerint fog az fölépülni. Ezzel a keserűséggel száll sírjába a magyar építőművészet legnagyobb mestere.

Így kevesebb kincset bírunk, mint amennyit bírhatnánk ; szegényebbek lettünk a magunk tehetetlensége következtében.

Szó sincs róla, Lechnerből is hiányzott valami, ami ha megvan benne, egészen mássá válik helyzete. Művészete gyökeres átalakulást jelent s tele van őserővel, személyéből azonban hiányzott a vehemens támadó-él, a forradalmár robbantó dinamitja. Szelid lelkű, csöndes, áldott jó ember volt, aki szerette a békét, a finom, kedves társalgást, a meghitt barátokat, a halk hangot. A légynek se tudott volna ártani. Szerényen elvonult a különféle bizottságokban, ahol aztán mindent nélküle vagy ellene intéztek el. Nem volt a fórum forgatagába való. Egy ily ’forradalmár-nak vesztett az ügye, mihelyst a nyilvánossággal van dolga. Egyszerű, szelíd bohém-életéből senki sem olvasta volna ki, hogy olyan emberrel áll szemközt, aki mélyen átforgatta a magyar televényt s szilaj kitartással megteremtett valamit, amire bízvást rámondhatjuk, hogy egészen a mienk, tehát magyar.

A Japán kávéház művészasztalának szelíd bohémje királyi örökséget hagyott a magyar építőművészetre. Abból elélhet még néhány nemzedék. S a jövő fogja csak igazán értékelni azt a tiszta művészi geniet, amelyet fájó szívvel temettünk az ő kedves anyaföldébe, amelyből minden erejét szívta.

/képforrás:wikipédia/