A barna arcú Jukantor herceg, Kambodzsa királyfia jut az eszembe.

Napkeleti, ragyogó országából, melynek bársonyos füvét, pompázó virágát francia légiók tapossák, Párizsba jött a délceg királyfi. Kétezer éves büszke családjának első sarja, ki észrevett, felkeresett bennünket, szánalomra méltó nyugati páriákat...

Fehér elefántján nem indult boulevard-sétára Jukantor herceg. Nem bámultatta meg gyémántos fövegét. Az opera szépeit sem léptette el maga előtt. Semmiképpen sem tett úgy, mint azt mi, civilizált nyugatiak, minden egzotikus princtől elvárjuk. Jukantor herceg hetekig nyelte a párizsi port, füle belefájdult a kiállítás világpiacának durva lármájába, nézett, vizsgált, gondolkozott, tanult. Meg akarta találni a bölcsesség kövét. Tudni akarta, miért büszke, miért dölyfös, miért tirannus a nyugati fehér. Tudni akarta: mi joggal taposnak francia légiók Kambodzsa szűz mezején. Miért jött idegen faj büszke úrként oda, hol boldog nép fölött, buja napsugaras, paradicsomországban boldogan uralkodik kétezer év óta egy család, melyet az ég küldött választott népe számára. Ezeket akarta megtudni és számon kérni Kambodzsa hercege.

Mikor eleget látott és tudott, felment a francia közvélemény imperátorához. Felment a Figaro szerkesztőségébe. Megírta a maga igazait. Napokig erről beszélt a forrongó Párizs.

Két kultúra csapott össze - írja Jukantor herceg. Az önöké, az új s a mienk, a régi. Két világ keresi az igazát: az önöké és a mienk. Két világ nem érti meg egymást: az önöké és a mienk. Nem is érthetik meg. Mink a természet édes gyermekei vagyunk. Önök a mostohák. Minékünk süt a nap, mienk a fény, a meleg. Önök a föld méhét rabolják meg fekete, melegítő kőszénért. Mi játszva szedjük a datolyát, kegyes hozzánk édes természetanyánk. Nálunk nincs éhező, nincs szomjúhozó. Önök egymást tiporják le a kenyérharcban, s mégis éhezik annyi millió. A mi vallásunk az öröm és a kibékülés. Az önöké az eredendő bűn s a folytonos küzdés. Nálunk a szép a cél. Önöknél a gyomor megtöltése. Nálunk a semmittevés erény, az álmodozás divináció. Önök az embert lealacsonyító munkát tették erénnyé, azálmodót, az istenek igazi kiválasztottját léhűtőnek tartják.

Mi boldogok vagyunk, önök boldogtalanok. Mi az élet művészei vagyunk, önök szerencsétlen kontárjai. Nem értjük meg egymást. Mi legalább sohasem fogjuk, s nem is akarjuk megérteni önöket.

...Jukantor herceg jutott hát eszembe. Ő talán még most is ott bolyong Párizs labirintjei közt, de nekem úgy tetszik, hogy ő a mi szívünkké, lelkiismeretünkké vált.

Úgy van, úgy. Nekünk a munka jutott. Harc a kenyérért, ez a mi sorsunk. A mi életünknek minden eseménye - egyéné vagy tömegeké - egy kisebb vagy nagyobb darab kenyér. A mi életharcunk riadója a gyomorkorgás. Reményünk: a percnyi jóllakottság. Alkotásunk: a gyomorért folytatott munka glorifikációja. Hitünk: a jóllakott örök nyugalom. Költőink nem azt zengik, hogy lesz még boldogabb életünk is. Minden biztatásuk: a küzdve küzdés...

Ám vannak álmodóink is. Hiszen álmodni néha mind álmodunk. Álmunk: a szép. Örök álmodóink: a művészek. A művészet nekünk, a legsiralmasabb életharc osztályosainak: minden vigasztalásunk, szenthitvallásunk.

És itt van igaza a nagy orosz szentnek. A művészet: mindannyiunké. Közös, egyetlen vigasztalásunk. Ne legyen az életnek egyetlen durva, szürke foltja sem, amelyet legalább ne szeretnénk a művészet szent zománcával bevonni.

Óh, nem olyan őrület ez, ami felett mosolyoghatnak az úgynevezett komoly emberek.

A legnagyobb jóltevője az emberiségnek, kit áthat ez a szent őrület. Ki kell terjeszteni a művészet szent hatalmát. Közkinccsé kell tenni a művészet áldásait. Elő kell segíteni a szép hódítását. Boldoggá, nemessé, harmonikussá kell tenni az emberi szívet. Meg kell jutalmazni az örökös küzdés harcosát, az élet elcsigázott mostoháit.

Legyen áldott minden törekvés, mely ezt a célt szolgálja. Legyen áldott, ki a művészetért s így az emberi szívért cselekedik. Legyen áldott minden álmodó!...

/képforrás:the-traveller.co.uk/