Érintettük a szimbolizmust, most pedig vizsgáljuk meg közelebbről, mit is értünk szimbolizmus alatt. Egy kívülről jövő programot, mely a műalkotásban lesz végigjátszva. Kívülről jövőnek neveztük, mert nem tartozik szorosan a művészet lényegeséhez. De hiszen az allegória is az és mégis nagy különbség van a kettő közt, mind a program, mind a kifejezés közt.

A szimbolizmus tárgya nem meghatározható gondolat, nem nyilvánvaló fogalom, mely világosan definiálna, hanem olyasvalaminek hangulata, mit csak megérezhetünk, de fel nem foghatunk. Sőt vannak szimbolikus alkotások, melyek minden tárgytól elvonatkoztatott lelki élményt mutatnak, ezeket még megnevezni sem tudjuk, mivel az elnevezések e körben csak általánosak lehetnek, sőt annyira általánosak, hogy szinte csak egyet vehetünk fel, ez pedig semmiképpen sem jelölheti meg pontosan az okvetlenül differenciálódott művészi megnyilatkozást. Bármennyire kell szubtilisnek, határozott mondatokkal megközelíthetetleneknek tekintenünk a szimbolitás tárgyát, bármennyire állítjuk szembe a szimbolizmust az allegóriával, mégsem tekinthetjük másnak a szimbolizmust, mint az allegória egy meg-tisztultabb, szubjektivebb és fensőbbrendű folytatásának. A szimbolikus műalkotás egy olyan allegória, melyben a szimbólum tárgya túllépi az objektiv tételeket, vagy pedig az alanyiság oly erős benne, hogy a tételt, illetőleg a fogalmat teljesen felszívja és mélységet ad neki. Említettük feljebb, hogy úgy a szimbolizmus, mint az allegória nem tartozhatik a művészet lényegéhez, vagyis csak egyes esetekben különböztethetünk meg szimbolikus és allegorikus műalkotásokat. Hogy a szimbolizmus és allegória tárgya okvetlenül egy kívülfekvő valami, nem pedig tisztán a meg-csinálás, az szintén nyilvánvaló, de azért rendkívül fontos ezt hangsúlyozni ; valamit akarnak kifejezni, szemléltetni még azon felül, amit minden művészi alkotás, mint olyan nyújt. De hogy ez a kívülálló valami, vagyis jelen esetben a műalkotásnak egy okvetlenül jelenlévő tárgya, hogyan jön kifejezésre, itt már kettéválik szimbolizmus és allegória, előbbi pusztán a megcsinálás milyenségében, az allegória ellenben külső eszközökben adja. És ebben gyökeredzik a szimbolizmus művészi, az allegóriának pedig antiartisztikus jelentősége. A művészetben kizárólag a hogyan, a milyen dominál, így a szimbolizmus neki megfelelhet, ellenben az allegória idegen területere vonszolja.

Midőn a szimbolizmus a háttérben megjelenő tárgyat, a műalkotás legszorosabb milyenségében, a vonalak lendülésében, lefolyásában, a színek tompításában, fokozásában, a formák határozottságában, vagy eltöröltségében állítja elénk minden tárgyi segédeszköz nélkül, akkor par excellence szubjektíven jár el, vagyis mintegy a háttérből előcsillanó tárgyat nem saját mivoltában, nem meghatározó objektivitással állítja elibénk, de a művész lelki élményeként ; nem a tárgyat látjuk a maga rendes mivoltában, hanem ahogyan ő ezt megérezte, amilyen színeket és formákat felidézett benne. A szimbolizmus nem határoz meg, csak kifejez. Mielőtt ez állításunkat példákkal is illusztrálnánk, előbb egyes következéseit akarjuk megvonni, melyekkel elméletileg is közelebbről világítjuk meg. Mondottuk már többször, hogy úgy a szimbolizmusnál, mint az allegóriánál egy kívülálló tendencia kerül a műalkotásba, vagyis, hogy a műalkotásnak okvetlenül tárgya, szüzséje van. Rögtön hozzá kell tennünk, hogy e tárgynak, szüzsének különös természettel kell bírnia, mivel számtalan műalkotást ismerünk, melyeknek szüzséjük van és ezek még sem szimbolikusak, se nem allegóriák. Hogy a szüzsének mi ez a különös természete, arra nem nehéz rájönnünk, semmi más, mint az elvonás ; az allegória és a szimbolikus alkotások nem azt akarják kifejezni, amit ábrázolnak. De már itt ismét széjjel válnak és újra a szimbolizmus járja az artisztikus utat. A szüzsé elvonása az allegóriában tisztán irodalmi, tudományos, filozofikus, először elkészül a szókép, definiálva van a fogalom és a metaforát megpingálják, vagy kifaragják, a szimbolizmusnál ellenben az elvonás kizárólag művészi, sőt ennél is különösebb, vagy szobrászi, vagy festészeti. És itt újra felidézzük, de másképen, amit fent mondottunk el. Mivel az elvonás ennyire különleges, ennyire artisztikus, a mű kialkotásában születik meg, addig az allegória már a műalkotás megkezdése előtt szavakban meg volt konstruálva és elkészülte sem teszi szemléltetőbbé, érthetőbbé ; a szimbolikus mű ellenben egyedül éreztetheti meg a mindig más és más teljesen differenciálódott tendenciát. Éppen ezért nem árt a szimbolikus alkotást sem megnevezni, jobban mondva megjelölni, mert annyira differenciálódott, annyira szubjektív lehet, hogy néha a jelentést rejtvényszerű nehézséggel kell kutatnunk, pedig az alkotó megköveteli, hogy érzését felfogjuk, kivéve azon műalkotásokat, hol a differenciálódás már nem is jelenségből, tárgyakból, de ezek reflex-hangulataiból származik, itt már a megnevezés egészen elveszti jelentőségét, már csak rajtunk múlik, hogy fel tudjuk-e szívni e színeket és halljuk-e e vonalak hullámainak tárgyaktól szinte felszabadult zenéjét.

Az elvonás tehát lényegesen különbözik allegóriánál és szimbolizmusnál. De ha ezt megállapítottuk is, még tovább kell mennünk, hogy a szimbolizmus legbensőbb természetét felfedhessük. Mondottuk, hogy az allegóriánál az elvonás előzetesen befejezett irodalmi, jobban mondva tudományos frázis, vagyis itt a szüzsé elvonása elvont fogalmat jelent, egy teljesen objektív konstatálást, melyet aztán többé-kevésbé gyarlóan a festészet, vagy szobrászat eszközeivel akarják újra elmondani. Hogy milyen antiartisztikus eljárás, mutatja, hogy még különbséget sem találunk festészeti és szobrászi allegorikus nyelvezet között, mindkettőnél ugyanazokat az eszközöket látjuk viszont, a rajz pedig, mely a szimbolizmus egyik legfontosabb területe, szintén beléjük olvad. Hiszen az allegóriánál a festői vagy grafikus előadás különböző egyénisége nem befolyásolhatja a tétel természetét. És az alkotónak, mikor a tételt tartja minden áron szeme előtt, kiszárad az ihlete, az individualitás teljesen háttérbe szorul, egyedül az emlékezet működik tele akadémikus drapériákkal és mindenféle magyarázó szerszámmal. Bizony az allegóriák legtöbbször két szék között a pad alatt maradnak, mert kevés alkotást ismerünk, melynél a művész a tételt csak mellékesen mondva el tisztán artisztikus tendenciákat hangsúlyozna. Még a leggyakoribb és a legkönnyebben lehetséges az egy fogalmakat jelentő allegóriáknál. Az "Igazság", a "Hazugság" például amellett, hogy alkalmat adnak a tárgytól független gyönyörű test modellirozására vagy megfestésére, még alkalmat adnak artisztikus jellemzésére, karakterizálásra. Az egy fogalmat kifejezni akaró allegóriák egy része már a szimbolizmus szabadságát élvezik, sőt közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy ezen allegóriák kiválósága nem is allegorikus, hanem egyszerűen jellemzetes alkotások, melyek annyira bemutatják az ábrázolt személy bizonyos karakterisztikus lelki sajátságát, hogy ezt az esetleges állapotú személyt a csatlakozó tényleg allegorikus eszközök és a megszokás révén behelyettesítjük a neki megfelelő fogalomba. Az antik világ érzése ezzel szemben sokkal művészibb volt, ők a fogalmakat előbb megszemélyesítették és ezeket faragták ki szobrokba, míg a mostaniak, kik a fogalmakat szintén megszemélyesítik, magukat a fogalmakat akarják kifaragni, vagy megfesteni, pedig minél inkább maradnak meg a személynél, alkotásaik annál művésziesebbek. Azt hiszem, jó nyomon járok, ha az allegóriákat egyáltalában az antik világ örökségének tartom, melyből azonban kihaltak a fogalmakat személyesítő istenségek. De a fenti esélyek még sem javítanak az allegória sorsán, itt rendesen mindkét oldalon rosszul járnak, a tétel nem lesz világosabbá, bebizonyítottabbá még ha az artisztikum rovására megy is. A szimbolizmus más utakon halad. Itt az elvonásból nem lesz tudományos elvontság, nincsen itten objektívnek kimondott sarkigazság, vagy logikus meghatározás. Az elvonás nem fogalmat fed, csak hangulatot ad, halkabb vagy majdnem fennhangon szóló érzelmi hullámot. A művész meglátott valamit, egy jelenséget észlelt, talán felfogta, lehet, hogy nem, de mögötte mást: vél látni, irtózatos erőket érez, melyek hol megfeszített karral ellensúlyozzák egymást egy örökös küzdelemben, hol pedig a nyugodt harmónia elfinomodott akkordjaiba olvadnak fel. Ez az érzelmi, hangulati elvonás teljesen artisztikus, megfelel a művészet természetének, sőt az egyes művészetek szerint különbözőkép nyilvánul. A szimbolikus alkotásoknak tehát különösen hangulati és érzelmi jellegük van, de az érzelmek és hangulatok elfinomodottságuk folytán, mely csak elvonásban találhat magának utat, transzcendens színezetűek, így, amit a szimbolizmusról elmondunk, egyszersmind transzcendens alkotásokra is érvényes. Azon alkotások tehát, mik teljesen függetlenek az ábrázolt személy, vagy tárgy különlegességétől, melynek ők csak véletlen, illetőleg passzív szereplői, vagyis egyáltalában nem is határozott személyek, de tökéletes példányú kifejezői, típusai azon hangulatnak, melyet a művész csak általuk tud megszólaltatni, szimbolikus és mindig transzcendens alkotások. Ebben a mondatban nemcsak a hangulat, az érzelmi momentum a fontos, de még nála is fontosabb, - ez egyszersmind a hangulatnak csak egy bizonyos körét definiálja, hogy az alakok, illetőleg tárgyak nem meghatározottak, vagyis az előbbiek nem különös személyek, de a hangulat mégis hozzájuk van kötve, mint egyedüli kifejező példányaihoz, míg az egyszerű hangulatképeknél vagy szobroknál ez éppen személyiségükből, meghatározottságukból következik. Csak azon művek szimbolikusak és transzcendensek, melyeknek érzelmi szférája túllép személyek, tárgyak egyenítésén, és azoknak örökkévalóját adja. Egyszerű tünemények, jelenségek a művész lelkének prizmáján keresztül megnagyobbodnak, különös színezetet nyernek és mint a megfejthetetlennek végső akkordjai vannak felfogva, melyet mi is csak legfölebb viszontérezhetünk.

De a szimbolizmust nem kell úgy felfognunk, mint ami a műalkotások között merev határfalat állít, mert a szimbolikus tendencia öntudatosan vagy öntudatlanul, de különböző határozottsággal nyilvánulhat, vannak finom érzésárnyalatok, melyek már-már szimbolikussá tesznek egy-egy szobrot vagy egyéb képmást, mint ahogy a művész hangulata is lehet jobban vagy kevésbé a külső tárgyhoz kötött. Különösen alkalmas e tekintetben Rodint megfigyelni, az ő portréi szinte mindig többé-kevésbé túlnőnek a képmás határain és megtelnek szimbolizmussal, Laurens szobrában még van portré íz, de ez is inkább egy próféta, egy apostol feje volna, kinek megtörő szemeiből a megértődés sugárzik ; Victor Hugo már nem egy személy, egy kariatida, a zseninek tehetetlen akarása az ember bilincseinek szét-repesztésére, a zsenié erejének demonstrációja, mely midőn önmagából kifolyólag támaszt, egyúttal a lehetőségek nyomorult határait hordozza is. És ha végig nézzük a többi szimbolikus alkotásokat, mind ily gigantikus vágyakozásról, vagy extatikus rejtelmekről fogunk hallani, az illető művészet nyelvén elmondva. Nincsenek állandó eszközök, mik emlékezetünkbe vésődnek és mindig logikánkhoz szólnának, nem akarnak kitaposott úton haladó képzettársítást, lehajigálnak magukról minden salakot és tisztán saját erejükbe bizakodnak. Nincsenek itt mérlegek, cirkalmak, evezők és egyéb unalmassá vált segédeszközök, mik egyedül képesítik az allegóriákat, hogy azokká legyenek, pedig, amit ezek mondanak, eléggé meg van mondva, ha csak a nevüket írják le. Hogy az allegorizmus mindazáltal ennyire érvényesül, az csak a művészet par excellence formalista természetében rejlik, az allegória is ad alkalmat plasztikai és festői gondolatokra. Michelangelo Medici sírjainál a felső alakok elnevezése allegorikus, pedig mind ugyanazt szimbolizálják, ezek túlnőttek az allegória hidegségén. A Kerepesi temetőben lévő Donáth-féle Lipthay-síremléken a géniusz eloltott fáklyája allegorikus, de az alak, az arckifejezése egy mélyen járó szimbólum. Nincsen itten definíció, nincsen leszögezett állítás. Mintegy lebeg a szimbolikus tendencia, nem egy mondat, mely nagy betűvel kezdődik és ponttal végződik, egy felfelé törekvő ívnek, egy csodálatos lendületnek legfelsőbb része, rnely hajszál vékonyságával a transzcendenst csak érintheti, de nem vághatja keresztül. Ez alkotások beszélnek nyugodt álmukban, szavaiknak inkább csak zenéjét halljuk, mondatok, melyek végén nem száll le a hang, melyek sokat mondanak, pedig nincsen bennük állítmány.

-  folytatjuk  -