Székfoglaló a Petőfi Társaságban

 

 

E dobogón roppant neved köszöntöm

Petőfi Sándor, én, az új poéta,

szegényes kincseim lábadhoz öntöm,

s hívom emléked, mely ma újra néma.

Szóljon neked, ki biztos erő vagy,

e tétova és új-ideges ének,

s halld meg szavát a szomszédból jövőnek,

az alföld árva, koldus gyermekének.

 

Kezembe nincsenek arany kalászok,

se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.

Vetésem a hold zöld vizében ázott,

s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek.

Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok

igéztek engem az alföldi porban,

a bús vidéken és a betegágyról,

az orvosságról és lázról daloltam.

 

Ám nagyapám, ki honvédszázados volt

és verekedett a császári haddal,

még látta arcod és hallotta hangod

tűzben remegni, amikor a vad dal

fölreszketett és még mesélt felőled

olyant, amit mi álmodni se tudnánk,

mély téli esten, a gyerekszobában,

mikor a findzsán reszketett a rumláng.

 

Így látlak én még mostan is. Hatalmas,

kiben az élet vére tüzesen vert,

ifjú, kiben a magyar ég tetőzött,

és meghaltál és nem láttad a tengert,

elnémulok, csak hírmondód idézem,

a nagyapám árnyát e törpe, kalmár,

sötét időben, aki még szabad volt

s dacolni is mert, régi forradalmár.

 

Ő is bolyongott, hosszan számkivetve

az óceán hullámának eredvén,

negyven napig vergődött új hazába -

szegény emigráns - rozoga dereglyén.

És sírt, hogy a newyorki kikötőbe

hajók tolongtak és nem várta senki,

a kéményerdő rámeredt sötéten,

lármázott a víz és rohant a yankee.

 

Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi

Ágoston itta könnyeit hiába,

szeneszsákot cepelt a vad Newyorkba,

selyemre festett Philadelphiába.

Göndör fejét ereszté este búnak,

és arra gondolt, vajjon haza ér-e,

gondolt reánk, kik még meg sem születtünk,

az unokái távoli fejére.

 

Mert azt akarta, ott a tengeren túl,

hogy ne legyen rongyember soha többet,

és unokája, ki költő leend majd,

magyarul áldja az eget s a földet.

Most íme, éneklek őróla, híven,

ki homlokod láthatta glóriásnak,

s emléket állítok a kedves aggnak,

ki szenvedett, s tenéked, óriásnak.

 

Méltatlan költő, én, ki a neveddel

e pillanat tüzében összeforrok,

ereklyéim adom, mik megmaradtak

a gyermekkorból s könnyeimtől forrók.

Iker nevetek fontam koszorúba -

két drága honvéd - az én új dalomba:

és a küszöbön várom, hogy megilless,

alázatosan, a porig hajolva.

 

 

 

/képforrás:fn:hu/