Különös dolog, de Swift esete nem áll egyedül. Az Ész korának ezek a híres írói, éppen ezek a hideg, fölényes, klasszicizáló vagy gúnyolódó írók, akik lehetőleg semmi érzelmet nem árulnak el, igen gyakran sértett, ütődött emberek, valami elkeseredés sarkallja őket az írásra. Swift éveinek például Pope a nagy költője Angliában. Aki púpos volt az egyenesek közt, és katolikus a protestáns országban. Elég ok, hogy betegesen vágyjék a babérra, s a legambiciózusabb feladatokat keresse. Homért fordította, már nem Erzsébet-kori édességgel, mint Chapman, hanem az Ész századának szabályosságával. "Szép költemény, de nem Homér" - mondta Bentley, a nagy filológ, aki kortársa volt Pope-nak. Annál inkább "tiszta Boileau" Pope tankölteménye, az Essay on Criticism. És a komikus eposz, a Fürtrablás.
Tiszta Boileau; de ez mégis sokkal jobb Boileau-nál. Egy eposz gavallérokról és dámákról (nem papokról és sekrestyésekről, mint a Boileau-é). Ez már rokokó dolog, rakétázó szellemességével, könnyed cifraságaival. Itt már ébred valami vágy az ornamentikára, legalább az ornamentikára... Csokonai utánozta ezt a Dorottyá-ban... S Byron is adós neki.
Pope azonban még filozófiai esszét is írt versben, hősi párversben. A párvers, hősi vagy nem hősi, szinte egyetlen versforma ez időben Európa-szerte. A francia klasszikus alexandrin egyhangú ritmusa dobog végig az egész világ poétáinak versein. Kétségtelenül ésszerű ritmus, klasszikus egyszerűségű és kristályosan átlátszó. De olyan, mint a dobszó vagy a metronóm üteme.
Az európai irodalom egy és egységes most is, jobban, mint valaha. Mindenütt a francia ízlés szab törvényt, a francia "nagy század" nyújt példákat. Franciaországban pedig ez idő tájt kezdte írni Saint-Simon herceg híres emlékiratait. Az emlékirat is divatos francia műfaj volt. Okoskodó, morálizáló főurak műfaja, akik körülokoskodták a saját életüket. De már kedves, közvetlen stílusban, mintegy líra helyett. Az egész világon memoárokat írtak, például Erdélyben.
Saint-Simon herceg kicsit késett nagysága ennek a műfajnak. Ő is ütött, elkeseredett ember: egy sértődött arisztokrata! Udvari sérelmek, megbántott hiúságok adták kezébe a tollat. Igazában nem volt irodalmi célja. Talán azért hat olyan nagyszerű írónak ebben a tikkadt, kimért korban. De kora nem ismerte: csak a XIX. század fedezte fel. Marivaux-t viszont ismerték, de, ahogy olvasom, nem méltányolták eléggé. Ő volt pedig a legkülönb regényben s vígjátékban: a szerelem ébredésének s lassú tudatosodásának festője. Ő vitte a vígjátékba a szerelmi lélekrajzot, mint Mme Lafayette a regénybe.
Mindezek nem új dolgok: én e századról kevés újat tudnék mondani. De igyekszem lelkiismeretes krónikás lenni. Újat csak arról lehet mondani, ami mindig új tud lenni. Angliában már itt a Pamela, Richardson regénye. Ki tudna újat mondani a Pamelá-ról? Pláne, ha nem olvasta! Richardson nyomdászsegéd volt, és analfabéta lányok helyett szerelmi levelező. Mondják, hogy a Pamela csírája ilyen levelekből alakult ki. Azt is mondják, hogy ez egyúttal a modern "családi regény" csírája volt. Egyben biztosan nagyon megelőzte: mert, amint olvasom, prűd és erkölcsös lapjai mögött "valami titkos immorálitás sejtelme settenkedik". A byroni és wertheri korok széplelkei nagyon okultak belőle. Egyszer belenéztem. Azt hiszem, képtelenül unalmas. S a többi Richardson még inkább.
Mégis némi friss szellőnek kellett bennük lengeni, amit abban az időben érezhettek. Talán az, hogy valóságokról szóltak, családi dolgokról, világban álló emberekről! S nem csupán lelkeket elemeztek, elvont érzelmeket és szenvedélyeket boncoltak, mint a francia regények és drámák. Talán az analfabéta lányok könnyes szentimentalizmusából ragadt beléjük valami, s az hatott e lírátlan korban. Bizonyos, hogy például Prévost, az "abbé" Prévost, is Richardson-fordításaival aratott nagy hatást a kontinensen, noha maga sokkal különb író volt Richardsonnál. Különb? Igazában csak egy műve különb, a Manon Lescaut. Prévost "abbé" példát ad arra a különös jelenségre, az íróra, aki egy életen át ontja a könyveket, s csak egyetlenegyszer alkot mestermunkát. Azért teszem az "abbét" folyton idézőjelbe, mert ő bizony nem volt pap, hamar otthagyta az egyházi szolgálatot, s regénye sem valami paphoz illő. Nagyon is kétes környezetben játszik, s hősei csöppet sem tiszteletre méltók. Mégis előkelő irodalmi mű ez. A lezüllő ifjú és a kurtizán története hatalmas emberrajz, ellenállhatatlan sodra van, leköt és meggyötör, mint maga az élet. Maupassant nagyon szerette ezt a regényt, és igaza volt.
Milyen messze ez a Richardson szentimentálizmusától! Csakhogy a szentimentálizmusé volt a jövő! Mert nem igaz az, hogy mindig a jó képviseli a jövőt. Manon Lescaut regénye egy régi fejlődés kivirágzása, amely a morálistákkal kezdődött. Az analfabéta lányok szentimentálizmusa azonban új valami. Nem valami magas rendű, de el nem hanyagolható hatóerő a demokratizálódó irodalom korában. A "polgári literatúra" megérkezett. Ez abban különbözik a régitől, hogy irtózik a magasságoktól, a szokatlantól, érzelemben és gondolatban egyformán. Még a költészetet is az élet csip-csup ügyein való siránkozásban keresi. A szabályokba tört klasszicizáló irodalom eléggé hozzászoktatott a középszerűséghez. Ez után az analfabéta lányok könnyei is úgy hatottak, mint a forrás a sivatagban. Nem nagyságot és igazságot kívánt ez a világ már, nem szenvedélyt, sem gondolatot, hanem érzelmet. Elepedt egy kis érzelemért. Richardson művei még szobaregények, indoor novels; de akadt már költő, aki a természetbe is kimerészkedett egy kis látásért és érzelemért. Ez valóságos forradalom volt abban az időben; holott mily semmiség, mily természetes ilyesmi például az Erzsébet-korban. A merész költő Thomson volt, az Évszakok szerzője. Őt utánozta Ewald Kleist, akit Csokonai fordított. Ő viszont Spensert utánozta, csakugyan rokonságot érezvén az Erzsébet-korral. A Castle of Indolence az utánzóművészet egyik legnagyszerűbb példája a modern irodalomban. Mert az utánzás is lehet művészet. Egyébiránt Thomson írta a Rule Britannia szövegét.
Mindenesetre különb költő ő, mint ama Young, aki az Éjszakai gondolatok-kal siratta el meghalt feleségét. De szentimentálizmusban Youngon nem tett túl senki; valósággal kéjelgett fájdalmában. Ez elég volt, hogy egy egész kor bálványa legyen. Csokonai, Berzsenyi is idézgetik a "Young Éjszakái-t".
Youngnak és Thomsonnak mindenesetre volt egy nagy érdemük. Ők szabadították föl az angol poézist a hősi párverstől. Ezzel az egész európai verselésnek megváltó példát adtak. Ők a blank vers-et hozták vissza, s ez olyan volt, mintha egy igézet tört volna meg. A páros rímek kopogása megszűnt, a dobszó megszakadt, a fül megszabadult - a jövő zenéjére.
Lent, a kontinensen, ugyanekkor még javában zengett a múlt zenéje. A német glóbuson Gottsched uralkodott, pedáns nevelője egy serdülő literatúrának, mely még nem sejtette a váratlan kivirágzás közelségét. Lessing szerint "versfaragó s nem költő", szabályos és ízetlen klasszicizmusával. Olasz nyelven édesebb hangok hallatszottak, urbánus és elegáns hangok. Mondják, Metastasio a kor legjobb költőihez tartozott, s Goldoni minden idők egyik legnagyobb vígjátékírója. Mindketten kicsit nemzetköziek. Goldoni Párizsban lakott, Metastasio Bécsben. Goldoni az olasz mellett franciául is írt. Metastasio zeneszövegeket gyártott. Mindkettejük műfaja számomra holt műfaj, nem érdekel. Goldoni az olasz Molière, aki véget vetett a rögtönzésnek, a commedia dell' arte szabadságainak. Metastasiót "olasz Szophoklésznek" hívták! Így hívják "cukrászdai Michelangelónak" azt, aki cukorból szobrocskákat formál a torták tetejére. Metastasio melodrámákat írt, pasztorálokat és operaszövegeket. A kor egyik legjobb költője. De ha például Thomson mellé tesszük, akinek körülbelül kortársa, olyan, mintha a múltat tennők a jövő mellé. Goldoninak mindenesetre több köze van Molière-hez, mint Metastasiónak Szophoklészhez. S mondják, Goldoniban van valami valóságíz, ami...
De múltból s jövőből visszatérek inkább a jelenbe - az akkori jelenbe.