Shakespeare nem maradt meg a szenvedély nagy tragédiáinál. Utolsó darabjai őszintén líraiak, epikai keretezésben: mesedrámák. De már régebbi vígjátékai is a meseszerűség felé fejlődtek, a lovagi regényesség édes hangulataival, mint az Ahogy tetszik vagy a tündérvilág kissé csúfondáros lírai megjelenítésével, mint a Szentivanéji álom. Különös dolog, hogy ez a nagy emberábrázoló éppen a vígjátékban szelíd és bájos mesékkel elégedett meg, szerelmes bohóságokkal, költői ingerkedéssel s játékos humorral. Holott a vígjáték éppen a kegyetlen emberábrázolás műfaja, az emberi szenvedélyek csúfolódó kritikája például a reneszánsz kori olaszoknál, Machiavellitől Brunóig. Vagy Shakespeare fiatalabb társánál, Ben Jonsonnál is. De Shakespeare szemében a szenvedély nem kicsúfolni való: amit legmélyében ismerünk, azon már nem nevetünk. A velencei kalmár majdnem tragédia. A vígjátéknak más levegő kell. Könnyedebb, kevésbé valóságos.
Shakespeare számára a vígjáték a szabad kilengést jelenti. A felelőtlen, boldog világot, amely menekvés a valóságból. Ahol minden megenyhül és megédesedik. Ahol a gonosz életből csak némi szelíd árnyék marad. Ez az árnyék egy kicsit mélyült és hosszabbodott az est közeledtével. Utolsó vígjátékain, bármily édesek és könnyűek ezek is, élt évek ízei rémlenek át. Prospero a vad életből menekült varázsszigetére, s itt is eljutnak hozzá az élet emlékei és hajótörései. De magán a szigeten is, a légies Ariel és az ártatlan vágyakkal bimbózó Miranda mellett ott kucorog a brutális, félállat Caliban. Prospero azonban már kívül van mindenen. Varázsával meg tudja fékezni azt, ami birodalmában állati, sőt a tengerek zajlását is csillapítja. Egy vágya még: boldogságot látni maga körül. Ha ezt eléri, eldobja varázspálcáját, és már csak a halálra gondol...
Evvel a túlérett, őszi hangulattal végződik Shakespeare életműve. Mire ő elhallgatott, a költészet nagy fényei sorra kihaltak egész Európában, s a késő reneszánsz hirtelen támadt nagyszerű virulmánya már nem hosszú ideig élt tovább igazi pompájában. Nálunk Magyarországon is meghalt már Balassa, akiben ez a virulmány magyar talajon is kibimbózott. Ahogy a legelső magyar verset Dante korával asszociáltuk, úgy kell a legrégibb nagy magyar költőt Shakespeare korával asszociálni. Egy versének ugyanaz a témája, ami Shakespeare egy szonettjének. Európa gyermeke ő is, s költészetén a humanizmus latin költőinek hatása éppúgy érzik, mint Petrarcáé, Tassóé vagy a francia "csillagcsoporté". A reneszánsz édes gyermeke életszomjában, erőszakosságában, természetélvezetében, a "képtelen nagy szépség" hajszolásában is. S mily sivár, keserű sors jutott neki ebben az Európától s az európai szépségektől már távolodni kezdő, török átokkal szétszakított Magyarországban! Vad szerelmekben, idegrontó harcokban, súlyos vádak alatt és folytonos pereskedésben eltöltött fiatalság után a bujdosás s a zokogó Istenhez-menekülés... Mondják, hogy bujdosásában eljutott Angliáig, a Shakespeare hazájáig. S hazajött elesni. Költészete is keserű, mint élete: új, komplikált érzések, modern lirizmus és barokk formák küzdelme egy kialakulatlan, nehéz nyelvvel és keleti temperamentummal. Sajnálom, hogy nem mutathatom itt meg költői nagyságát: érzelmeinek tüzét és gyöngédségét, megható elborulásait s napsugaras földerüléseit, színezésének szinte dekadens árnyalatosságát, megragadó hangmegütéseit, verseinek pompáját, primitív belső muzsikáját, sokszor oly egyéni és édes kifejezésmódját...
A középkornak végképp vége volt már, az érzelmek komplikáltabbak lettek, a világ kevésbé magától értetődő. Balassa világa nem a régi "gáncstalan" lovagvilág többé, s bűntudatos és két felekezet között támolygó istenessége sem a középkor ártatlan religiója már. Épp ez idő tájt számolt le a középkor világnézetének maradványaival a spanyolok legnagyobb írója, Cervantes, aki ugyanabban az évben halt meg, mint Shakespeare. Leszámolása egy halottat ölt meg, s aki olvassa, érzi, hogy új világ alakult ki, mely túl van a régin. A Don Quijote már nem csupán könnyed és csillogó paródiaféle, felelőtlen elmulatgatás a lovagregények érdekességein és furcsaságain, mint például az Ariosto Őrjöngő Lóránt-ja... Noha könnyen lehet, hogy Cervantes ezektől az olasz eposzköltőktől kapta az indítékot, mikor folytonos hányódásai közt megjárta a művelt Itáliát is, mely már rég túl volt a középkoron. A regény végső kísérlete egy sokat próbált írónak, aki hiába kergette a sikert. Pedig írt olyan pásztorrománt, mint akárki, kalandos novellákat, különbet, mint bárki más, irodalmi szatírát és sok-sok színdarabot, mint Lope de Vega. Így fordult végre a pikareszk regényhez. Mintha egy mai író váratlanul a detektívregényhez fordulna. Előre meg kell mondani, hogy a vállalkozás nem ütött be, s a Don Quijote írójának csak halhatatlanságot szerzett, de sikert nem. Picaro csirkefogót jelent, s a pikareszk regény ilyen csirkefogók kalandjainak sorozataival mulattatta a szórakozni vágyó közönséget. Ez minden korban volt, és minden korban lesz. A Petronius Satyricon-ja is pikareszk regény. Arsène Lupin is az. Ez időben a pikareszk regény inkább az utóbbihoz hasonlított. Egy kicsit alatta volt az irodalomnak.
Cervantesben az az ötlet fogant meg, hogy a csirkefogót egy "kóbor lovaggal" helyettesítse. Evvel kacagtató kalandokra nyílt kilátás. Másrészt ugyan elveszett az a vonzóerő, amit a picaro, mint ma a "betörő", a törvények és társadalmi rend korlátaiba kötött ember fantáziájára gyakorol. Azoknak élete, akik kívül állnak a korlátokon, akik túl vannak a tilos vonalán. De hát Don Quijote is kívül áll valamely korlátokon: a valóság korlátain. Ő is tilosban él: a fantázia tilosában. A lovagregények paródiája így kap örök emberi s minden lovagregényen túlmenő jelentőséget és érdekességet. Mi lehet érdekesebb, mint a valóság korlátait nem ismerő ember és helyzete a világban? Cervantes jónak és nemesnek rajzolja. Valami ős jósággal és nemességgel, amely a romlott világban már naivságnak hat, s titkon mégis fölény és kritika. A lovag segít a gyöngéknek, megví a gonosz hatalmakkal, s nem csügged el kudarcain. Bizonnyal egy ellenséges varázsló az, aki szélmalmokká változtatja az óriásokat, vagy fordítva. Mi más ez az egész Valóság, mint egy nagy, gonosz Varázslat, amelynek törvényeit nehéz kiismerni, de amellyel reménytelen és hősiesen kell harcolni míg élünk?
Így lesz a Don Quijote, tudva vagy akaratlanul, az örök illúziók s reménytelen küzdelmek regénye. Mint Shakespeare Shylockja, a nemes lovag is komikus alakból lép elő tragikussá. S mint Shakespeare Learje mellett a bohóc, mellette is megjelenik a komikus kontraszt: a józan valóság képviselője, a kövér paraszt, Sancho Panza. Csodálatos dolog, a szerepek megfordulnak. Nem Don Quijote az, akinek nevetségesnek kellene lennie a Valósággal szemben? S ehelyett a Valóság képviselője, Sancho Panza, lesz naiv és nevetséges a nemes és bölcs hidalgóval szemben. Jellegzetes sokoldalúsága az életlátásnak, amely megint Shakespeare-t juttatja eszembe. Nem szimbolizmus ez, hisz Cervantes alig gondolt szimbólumokra, s maga a regény nagyszerű és hiánytalan minden magasabb jelentésre való tekintet nélkül is. Amit bizonyít, hogy még gyermekkönyvnek is jó. Nem szimbolizmus, hanem életgazdagság. Barokk komplikáltsága a rajznak, amely épp annyi értelmezést enged meg, mint maga az élet. A kontrasztos kétoldalúság lehat egészen a stílig. Ez hol parodisztikusan fellengős, hol közmondásokkal zsúfolt, vaskos és népies. Sajnos, mindig egy kicsit szószaporító. Legalább ez a benyomása annak, aki csak fordításban olvasta, a Győry Vilmos régi átültetésében, amely különben nagyon élvezhető. Hosszadalmas olvasmánnyá teszik a barokk szokás szerint beszőtt érzelmes novellák is, melyek bizony néha eléggé sablonosak.
A barokk kezdett mindenütt sablonokba és túlzásokba menni. Ez már több volt a túlérettségnél. Az átlagköltészet már kásás és poshad. De különös ízek rejtőzhetnek a poshadásban is, ha nemes gyümölcsöt kedvező nap lankaszt. Angliában még égett az Erzsébet-kor napja, s éltek a nagy generáció ifjabbjai. A Don Quijote még meg sem jelent, mikor egy fiatal angol költő járt Spanyolországban. Ez a költő John Donne; őt szokták tartani a gondolatot és érzékiséget furcsán házasító "metafizikus" iskola megalapítójának. Ma Baudelaire elődeként s a legmaibb lirizmus megsejtőjeként tiszteli a poézis ínyence. Bánat hajtotta őt is, mint Balassát. Nem békés járatban jött, hanem fegyverrel, Essex gróf seregében, aki Erzsébet királynő kegyence volt, és áldozata lett, s aki Shakespeare színházát is pártfogolta. A fiatal Donne a szerelem gyötrelmei elől menekült katonának, ahogy ő maga írja hadi útjáról szóló versében, mert "borzasztó kín az, szeretni és szeretve lenni!" Több kín is várt még rá nyomasztó életében. Mindvégig rabja volt a szerelemnek, s rabja a szegényes életviszonyoknak is, melyekből nem tudott kiszabadulni. Míg élete végén ő is az Isten rabja lett.
Az angol költészet trónusán ekkor Ben Jonson ült, a Shakespeare barátja, aki a londoni Hableányhoz címzett kocsmában tartotta tróntermét. Róla azt mondják, hogy "minden megvolt benne, ami a nagy költőt teszi, a tehetségen kívül". Igazában a tehetség sem hiányzott. De kétségtelen, hogy a tehetségnél több volt az ambíció. Mindent írt ő, tragédiától az álarcos játékig; egy-egy szép dala és sok jó vígjátéka maradt. Ezek nem amolyan édes, shakespeare-i vígjátékok. Sőt nagyon is kegyetlen, emberleleplező olasz komédia fajtájából valók. Például a Volpone, a kapzsiság sötét karikatúrája. Ben Jonson egyáltalán nem volt valami nyájas lélek, hanem félelmes, elkeseredett kritikus, aki a Hableányban ítélkezett elevenek és holtak fölött.
Donne nemigen nyerte meg tetszését. "Még ha a Szűz Máriáról szólna!" - mondta az ifjabb költő leghosszabb versére, mely egy halott lánykát siratott el. Donne csakugyan kissé különösen kevert égi és földi szépséget, s égi és földi szerelmeket is, ahogyan a középkor óta nemigen volt szokás. S Donne-ban volt is valami középkori, ahogy a test küzdött benne a gondolattal, s egyik sem tudott soha egészen tiszta maradni a másiktól. "A szerelem misztériuma a lélekben lakik - mondja -, de a test a könyve." És felfedezi a kedvese testét, mint egy földrészt. Ez az ő új világa, Amerikája. "Mint ahogy a léleknek testtelen, a testnek ruhátlan kell lenni, hogy a végső gyönyört elérje"... Más Nászdalok ezek, mint a Spenseré!
Ez a misztikus érzékiség érzéki miszticizmusba torkollik. Gondolat és ösztön alig tudnak valahogy megnyugodni és találkozni a húsban, harcuk már újrakezdődik egy magasabb síkon. A vallás síkján. Donne megtérése nem nyugodt Istenbe-pihenés. Izgalmas harc az, Istennel s a bűnnel, mely "volt, mielőtt ő lett volna, melyből ő is lett, s mely mégis az ő bűne". A középkor komplikáltabban támad itt föl újra; mily messze már a Shakespeare boldog pogánysága! Ez már az Ágoston ijesztő gondolata, s az új, gyötrő, barokk lelkiség. Egy közbenső állomás Kempis és Pascal között. Donne egyházi rendet vesz, és megírja Szent szonettjei-t. S már betegen fekszik, s most a saját testének térképén kalandozik képzelete, mint hajdan a kedveséén... Halál és föltámadás összeesnek, mint a földgömbön Nyugat és Kelet...
- folytatjuk -