Shakespeare maga is így állt a késő Európa előtt, amely fölfedezte: mint egy vad és szabálytalan ős-zseni, aki mindent széttör, és mindent megnyit. Darabjai megdöbbenést és harcokat keltettek. Voltaire gúnnyal fordult el tőlük, Lessing új dramaturgiát épített rájuk. A kontinensről és a XVIII. századból nézve csakugyan szokatlannak hathattak. Formájuk félig próza, félig vers. Semmiféle egységet nem tisztelnek. Apró jelenetekből fűződnek össze, s fölvonásokra is csak mintegy formálisan tagolódnak. Mindez forradalminak, vadnak hathatott. Pedig mindez csak a brit földön kialakult műfaj tulajdonsága, amelyet Shakespeare már készen vett át. Úgy, ahogy kifejlődött a középkori morálitásokból, s elvilágiasodva végső formát nyert Marlowe kezében, egy darabig külön angol életet élt, hogy aztán éppen Shakespeare révén kapcsolódjon majd vissza az európai irodalom nagy vérkeringésébe. Shakespeare csak ennek a műfajnak egyik munkása. Egy a sok közül: a legnagyobb. A torony.
Valójában Shakespeare híven beleilleszkedett átvett műfajaiba, s fejlődését tekintve inkább nagy tanulónak látszik, mint nagy forradalmárnak. Hisz épp a rendkívüli tudás, tanulmány, műveltség, ami költeményeiben föl van halmozva, okozta, hogy sokan kételkedtek a szerzőségében. Nem akarták hinni, hogy ezeket a műveket egy vidékről jött kalandor színész írhatta volna, s inkább például Baconnak tulajdonították, a nagy filozófusnak. De hát mit tudunk mi Shakespeare életkörülményeiről s ifjúságáról, néhány száraz hivatalos adaton kívül? Életírói ezekből fonták kalandos fantáziáikat. Apja vidéki polgár, s egy ideig mészárosüzlete is van. Tehát Shakespeare székállólegény volt. Korán nősült, s neje nyolc évvel idősebb. Tehát a feleségétől szökött meg. Suhanckorában volt valami kellemetlensége, tiltott vadászatért. Tehát a törvény üldözte. Nyolc évig nem tudunk róla. Tehát csavargóéletet élt, s lovakat őrzött a színházajtóban.
Ami első fontosat tudunk róla, az két verses regénye, a Venus és Adonis és a Lucretia. Ezek túlfinomult, dekadens költőnek mutatják. Klasszikus témákat versel, mint más költők, s elárad és kéjeleg a szépségekben, mint Spenser. Végtelenül édes és lágy, mesterkélt a szójátékig, s mindenekfölött erotikus. Nem csoda, ha kéjenc, fin de siècle költők, mint Oscar Wilde, szerették és utánozták e költeményeket. Mondják, Shakespeare nem tudott görögül. Ezeket mégis a késő görög epüllion-okkal lehetne összehasonlítani. Marlowe fordította Muszaioszt, s fordítása a kor legnépszerűbb olvasmánya volt...
Shakespeare szonettjei szintén ilyen túlérett, barokk költészet hajtásai. Ezek nem petrarcai szonettek, hanem az a leegyszerűsített, angol forma, amit Surrey gróf vezetett be. Általában a versforma terén Shakespeare helyett mások végezték el a forradalmi újításokat. A szonettben Surrey, a drámában Marlowe. De csak a rímelés egyszerűsödött. A nyelv annál pompázóbb; s a gondolatfűzés barokk, túlterhelt, kanyargós. Az ifjú költő semmi gazdagságot sem vet meg. Szinte szenvedélyesen utánozza a pazarkodó kor költői divatait, pózait, témáit. A szonettek tartalmából egy könyvtárnyi filológiai kutatásnak sem igen sikerült kihámozni, mi a költő igazi élménye, s mi a képzelt helyzet, a fölvett tárgy, a hetyke és csapongó stílpróba? A kettő bizonnyal keveredik, mert a fiatal poétának szinte éppoly fontosak versélményei, mint a valóságosak. Élő személy volt-e a "szonettek fekete hölgye"? S ki a rejtelmes szép fiú, Mr. W. H., "e szonettek egyetlen sugallója", akihez oly lánggal és epedéssel esdenek, s akinek gyermektelenségét siratják?
Egy bizonyos: e költeményekből a tökéletes pogányság levegője csap ki. Ennek az ifjúnak egyetlen istene a szépség, egyetlen paradicsoma a földi szenzációk. Egyetlen pokla a szerelem kínjai. Alighanem nevetne azokon, akik őt a homoszexualitás vádja alól kimosni akarják. A vád igaz és hamis. A versekből a legszenvedélyesebb érzés szól, ami embert emberhez köthet. Érzés, mely magában foglalja a szerelmet, mint a nagy a kicsit. Megszűkült korok illemszabályokhoz kötik az érzéseket. A lélek azonban túl van az illem hatalmán; legfeljebb a titok fátylát vonhatja magára. Shakespeare nem titkol semmit, még szégyeneit sem. "A szégyen is szép lesz." Egy költő, aki szabad szemmel néz önmagába s a világba. Ahogy egy angol professzor mondja: jobb volna feledni mindazt a sok homályos kérdést és vitát, amit a filológia a Szonettek-hez fűzött, és élvezni ezt a szabad és pogány szépséget... A versek itt vannak, a Szonettek s a Venus és Adonis: s a világ szegényebb lenne nélkülük.
Közben a fiatal színész régi vagy nem egészen alkalmas darabokat dolgozott át, vagy fejelt meg színháza számára, s Marlowe és mások társszerzőségével maga is kezdett színműveket írni. Az átdolgozott darabok részben középkori rémhistóriák voltak, részben krónikás jelenetek a legújabb angol történetből. A közelmúlt viharos eseményei nagyra növelték a politikai érdeklődést. Shakespeare-t mindjobban izgatták az emberek, a helyzetek, a karakterek. Céljai, elfogultságai nem voltak: adott feladványokat oldott meg s pártatlanul mulattatták az események furcsa rugói. Talán Marlowe fölgyújtotta fantáziáját az emberi nagyság irányában; mindenesetre nagyban olvasta Plutarkhosz Párhuzamos életrajzai-t, s a görög író anekdotái nyomán a történelem nagy alakjai reális, testies képet öltöttek benne. Caesar kopaszsága éppúgy érdekelte, mint Coriolanus sértődöttsége.
A színdarabokhoz komikus jelenetekre is szükség volt; ezeket prózában lett szokás beszőni. A komikum még a középkori misztériumok hagyománya; ahol az ördög képviselte a bohócot. Shakespeare élvezte a legalacsonyabb komikumot is. A világ pompája nagyobbnak tűnt fel előtte kontrasztjaival együtt. Talán Rabelais-t is olvasta ez időben; mindenesetre olvasta Plautust, akiből vígjátéktémát merített. De milyen barokk kuszaságot csinált a Plautus szimpla csomójából! Tévedések vígjátéka... Shakespeare nem zárta magát a Marlowe titánizmusába: édes, szerelmes bolondságokig ereszkedett. Prózánál itt jobban szerette a verset, s nem is a Marlowe blank vers-ét, hanem inkább a lehető legvastagabb csengés-bongást. Minden jó volt neki, a legvadabb szóviccig, a legviccesebb alliterációig. Egy darabjának még a címe is alliterál (Love's Labour's Lost). Ha prózát ír, a próza végletekig nyakatekert: euphuizál, komolyan vagy parodizálva. Ki mondja meg, mennyi része a euphuizmus-nak a Faerie Queen-ben, vagy a Szonettek-ben is? De hogy mennyi része a fiatal Shakespeare drámáiban: nyilvánvaló.
A komolyabb darabokat most a líra önti el: Rómeó és Júliá-t, s a Szentivánéji álmot. Forró, komplikált, barokk líra, játékos és méla versekben, amint a hirtelen és esztelen szerelmet siratja vagy kicsúfolja... A Szonettek költője nem tagadja meg magát. A krónikás drámákat is elönti a líra. Egy ifjú királyhőséből nemzeti ideált formál a költő, kedves és intim vonásokkal. Egy történeti színműből valóságos eposzt. De lírájában már benn van a regény is: az emberi világ sokoldalúságával és kontrasztos bonyolultságával. Mellékalakok nagy száma nyüzsög itt. Egy-egy harmadik muzsikus vagy első szolga pár sorban alakot és lelket kap. A történeti drámában néha egy második bérgyilkos is. A magas királyi versek mögött vastag és durva próza áll. Olykor egy-egy mellékalak pillanatnyilag érdekesebb lesz a királyi hősöknél: mint Júlia dajkája, vagy a Szentivánéji álom kézművesei, vagy a IV. Henrik Falstaffja. Olykor a királyi hősök teljesen elmosódnak, konvencionálissá válnak. Shakespeare a teremtő pártatlanságával lebeg e világ fölött: annyira megért mindent, hogy az uzsorás Shylock is tragikus hős nála. A kövér és részeges, kurválkodó Falstaff fontosabb neki, mint a nagy hősök vagy szüzek. Mindenkibe beleéli magát - ha akarja. Máskor egy-egy alak csak rossz élcek szócsöve. Stílusban mindent tud, és mindent mer. Néha zeng, mint egy hárfa, máskor durván harsog vagy recseg. Ontja a szavakat, mint Rabelais. Hasonlataiban a legdiszparátabb dolgokat vonja egybe. Mindig ő beszél, alakjain át is; hangját lehetetlen félreismerni. S mégis szavaitól az alakok kapnak reliefet; hangjából az ő hangjuk is kihallik. Ő az "ezerlelkű ember". Szereti az erős kontrasztokat, az emberi világ dialektikáját. Királyai mellé odarajzolja a bohócot, az apáca mellé a kerítőt.
E zsufa világképből jellegzetes világnézet szűrődik le. Éspedig éppen azáltal, hogy nincsen világnézet. Shakespeare-nél mindenkinek igaza van a maga szempontjából. Itt valóban Montaigne olvasóját és hívét kell látni a költőben. Aki előtt "nincsen ellentét". Sohasem lehet megtudni, hogy aki ezeket a drámákat írta, hivő-e vagy hitetlen, milyen a politikai pártállása, filozófiája, katolikus vagy protestáns érzésű-e? Pedig mindenről beszél, de mindenről alakjainak szájával s azok világnézetén keresztül. Milyen különbség a Dante szenvedélyes pártállásával, mindig határozott és egyértelmű világnézetével! A legnagyobbak ellentmondani látszanak.
De, jobban meggondolva, ez a látszat eloszolhatik: "nincs ellentét". Az egész a szempont kérdése. Dante belülről nézi a világot, a saját emberi lírájából. Shakespeare kívülről nézi. Aki, szonettjeiben, még a saját vagy kedvese szégyenét is "szépnek" látta, bizonnyal nagy képességgel bírt mindent kívülről nézni, a szépség színe alatt. Úgy tűnik föl, mintha semmiben sem lett volna nagyon benne, mintha mindenen kívül állna. Mindenen kívül, és mindenbe belátva, másokba és magába egyformán. Azért nem tudjuk a verseiben sem, hol végződik a maga érzése, s hol kezdődik a költött? A saját érzésein is kívül állt, és figyelte őket. Csak így tudta megteremteni a lélekelemzést, melynek ő az első mestere a világirodalomban. Alig lehetett a cselekvés embere, mint Dante. Akik ilyet akarnak látni benne, alakjainak karakterét vetítik rá. Politikára nem gondolt. Úgy látszik, a maga dolgaival sem sokat törődött. Ahogy ifjúkorában otthagyta családját, úgy hagyta ott később színészi pályáját s londoni életét, hogy hazamenjen vidékre, "kártyázni a plébánossal". Irodalmi munkáival sem sokat törődött, noha már életében nagy hírnévre tett szert. Művei kalózkiadásokban jelentek meg, s amint hazament, egészen föl is hagyott az irodalommal.
- folytatjuk -