A kor, amely Shakespeare-t fogadta, az európai literatúrában érett művészi virtuozitás kora volt. A nemzeti nyelv mindenütt győzött már, a latin költészet jóformán elszáradt, és sablonná vált. Oka talán ennek az is, hogy Európa középkori lelki egysége megszűnt, a kereszténység vallásilag széttöredezett, a nemzetek mindinkább erős önállóságra szervezkedtek. De volt belső oka is, irodalmi. A latint a humanisztikus elv nem engedte költőileg fejlődni, utánzásra kényszerítette. Az új nyelvekben viszont ezer friss lehetőség szunnyadt. Szinte korlátlan szabadsággal csábították a költőt, mint új káoszok a teremtőt. Már nem is káoszok, legalább nem a formátlanság stádiumában, amely visszariaszt. Hanem alakuló, gazdag, de még lágy formák, melyeket keményre edzeni s magasabb harmóniába fogni csakugyan ingerlő feladat. A Danték, a Ronsard-ok munkája.
A legtöbb nyelv hosszú készülődés után hirtelen emelkedett a technikai teljesítőképesség egészen virtuóz fokára. Közvetlen sarkantyúja ennek a humanizmus volt, mert célokat és példákat adott. A nemzeti irodalmak avval akarták nagyságukat és önállóságukat bizonyítani, hogy iparkodtak megteremteni a maguk külön Aeneis-ét, nemzeti eposzát; a szándék azonban mindenütt egyforma volt, s a minta ugyanaz. Ronsard is próbált ilyesmit. A portugál Camões eposza, a Luziada, pedig nagy hírnévre jutott a világirodalomban. Nagyrészt szerzőjének regényes és megrázó életsorsa miatt, akiről Kemény Zsigmond is regényt írt. De témája miatt is. A téma a nagy felfedezők dicsősége, akik ez idő tájt kezdték meghódítani az ismeretlen világrészeket... Valóban világraszóló tárgy, s egyben nemzeti, mert Vasco da Gama, a költemény hőse, portugál. Én nem olvastam a Luziadá-t, nem értek portugálul. A magyar fordítás rossz. Ezek az eposzok különben egy kicsit hasonlítanak is egymáshoz... Vergiliust Ariostóval frissítik, akitől a stanzaformát vették. De szó sincs náluk Ariosto játékos fölényéről. A lovagmesék nekik arra valók, hogy az eposzt érdekessé, regényessé tegyék. Komoly költői témák, s díszítő elemek, akár a mitológia. Össze is keverednek a vergiliusi apparátussal, mint ahogy a kor díszfelvonulásain, színpadi látványosságain keveredik a lovagi pompa a konvencionális (hősi vagy pásztori) mitológiával. Egyik éppoly halott, mint a másik. Csak a szem gyönyörének jók, a fantázia játékának. De a kor ízlése azt követelt! Játékot, díszt, gyönyört, pazarságot! Költészetben úgy, mint az életben!
Költészetben persze főleg az olaszra gondolok. Ez adja a legkönnyebb gyönyört, a legsimább játékot. Az olasz költői nyelv fejlettebb, mint akármelyik másik az új Európában. Hisz Dante kétszáz évvel előbb halt meg, mint például Ronsard született. Ez a nyelv már nem is érett, hanem túlérett. Szinte magától versel. A "virtuozitás" szó, amivel ezt a fejezetet kezdtem, az olasz költésre illik leginkább. Tasso ezernyi verse vagy pásztorjátéka, az Aminta (amit Csokonai prózában magyarított) bámulatos művészettel olvasztja zenévé a banalitást és a semmiséget. A Megszabadított Jeruzsálem pedig legjobb illusztrációja annak, amit az eposzokról mondtam. Nem valami keresztény poéma, noha a keresztes háborút énekli. A pogány istenek otthon vannak benne, s az eposzi machina előírásosan működik. De tarkább és gyönyörűségesebb a lovagi staffázs, amit Tasso olyan sikerrel ültetett át Ariostóból, hogy az utókor már az övének tudja. Szerelmek, csábok, tündérek, varázslók... Vallási ürügyeivel ez a költemény csakugyan igazolja azt, amit Arany János (aki egy töredékét fordította) a költőjéről mond, hogy "szenteskedő, kéjsóvár olasz". Noha az idegbeteg Tassóban a szenteskedő éppoly őszinte, mint a kéjsóvár. Ő is vezekelt irodalmi frivolitásaiért, akár Boccaccio. Szinte hisztérikusan vezekelt. Hiába vezekelt. A frivolitások túlélték a vezeklőt és a vezeklést.
Giordano Bruno nem vezekelt. Sőt volt az egyéniségében valami támadó, valami csak azért is. Igen, ő az, akit szabadgondolkodó és progresszív körök szeretnek emlegetni, mert máglyán veszett el, panteista világnézetéért. Kell róla mondani néhány szót, mert írónak és költőnek se kicsi. Első pillantásra nem nagyon illik kortársai mellé. Nem a dekoratív virtuozitás embere. A barokk túlérettség pompája nála másképp tör ki: filozófiai képzeletének nagyon is vad szárnyalásában, vagy épp harcias iróniájában, mely egy vehemens vígjátékot is szült. Ebben az aretinói trágárság a dekoráció. A világ csúfjára pazarul szórt, kihívó trágárság. Mert valami pazarság, valamiféle dekoráció köteles volt és elmaradhatatlan ebben a "túlérett barokk" korban. Mert ez már az a kor, amit a művészet története barokknak nevez. A barokk nem puszta elromlása a reneszánsz klasszikus formáinak, ahogy azelőtt felfogták. A lényeg mélyebb. Valami lelki nyugtalanság dolgozik itt, valami lírai erő. A modern lirizmus munkál titokban, ugyanaz, ami Ronsard-ék verslejtésében is jelentkezett, vagy Montaigne szkepticizmusában. A hisztérikus pompában vagy a féktelen trágárságokban is ez tört ki. Lassankint hisztérikus pompa borította el magát a nyelvet is. Ez a stílromantika kora. Góngora, egy spanyol író, adta nevét a góngorizmus-nak. A stílusbeli túldíszítésnek, amely mint divatláz ment végig Európán. S nemsokára megnyílnak a párizsi précieuse-ök szalonjai, s az olasz secentistá-k egész kis korai rokokót varázsolnak az irodalomba.
De mindezt a pompát megelőzte és betetőzte az angolországi. Angliának is megvolt a maga Góngorája, akit John Lylynek hívtak. S góngorizmusa, melynek itt euphuizmus volt a neve, Lyly regényéről, a Euphues-ről. Ez klasszicizáló utazási regény, de stílusa csöppet sem klasszikus, sőt modern és modoros a végletekig, a hasonlatok és szójátékok tomboló bonyolultságában. Lyly bizonnyal nem nagy író. Mi okozza, hogy a kicsinyek néha döntően hatnak a nagyokra, s nevüket nem lehet kitörölni a történetből? Talán Shakespeare sem képzelhető Lyly nélkül... A nyelvpompának e barokk kultúrája nélkül, melyet a kor szelleme fejlesztett bujára s túlzottra, mert buja s túlművelt talajból fakadnak az óriás virágok... Az óriás virágok ezúttal az európai kertnek ebben a távoli, de nagyon művelt zugában nőttek föl, Albionban. A világköltészet csapongó madara ott szállt le egy pillanatra, a ködös szigeten. Volt-e még gyönyörűbb pillanata Athénben, Rómában, Párizsban vagy Firenzében? Ez a pillanat a szűz királynő kora, Erzsébeté. Másképp Shakespeare kora.
Ha "Dante koráról" beszélek az irodalomban, alig gondolok másra, mint Dantére. De Shakespeare kora nemcsak Shakespeare-t jelenti. Talán soha oly nagy tömege a költői tehetségeknek nem jelent meg egy helyt és egyszerre. Soha olyan buja áradata a költészetnek nem öntött el egy országot, mint az Erzsébet Angliáját. Ez az ország csak most nyugodott meg; nagy vallási és dinasztikus viharok után. S mintha népének lelkét egyenesen a költészetre formálta volna Isten és a sors, ahogy harcai csillapultak, kibuggyant a zengő betűk áradata. Mint a madárkórus, zivatar után. Pedig ez a nép egyebet is csinált. Hajói messze Nyugat és kincses Kelet tengereit szelték, s árukat hoztak haza, de meséket és ismereteket is. Szellemei szintén hódító és kincskereső járatokat jártak. Hisz az "új világon", Amerikán kívül egy régi világot, egy elsüllyedt Atlantiszt is újból fölfedezett és megnyitott e kor. Az angol szellem mohón annektálta a görögséget... Egy költő, Chapman, már fordította Homért, szép, dús, romantikus angol rímekben. Ez a humanizmus nem bezárkózást és szabályokat jelentett, hanem új gazdagságot. Soha még oly váratlan nem tágult ki a világ egy nemzet és nemzedék előtt sem! Albion szomjazta a világot! Filozófiája mindig kifelé nézett, s nem elégedett meg az elvont spekulációkkal. A királynő kancellárja, Bacon, ez idő tájt írta meg a Novum organum-ot. Ez a tapasztalás filozófiája. Az érzékeké. Látni kell! megfigyelni! az ész maga semmi fontosra sem tanít meg. Már mondtam, hogy Montaigne-t is fordították angolra, nemcsak Homért. S Bacon esszéket is írt. Montaigne modorában, velős, tiszta, kiélezett nyelven, erkölcsi témákról. Az élet közvetlen problémáiról.
Az élet! a világ! a valóság! Chaucert is ez érdekelte és a régi angol morálitások, az Everyman-félék ismeretlen szerzőit is ez már. S talán nem véletlen, nem csupán külső körülmények következése, hogy ez a drámai műfaj, a valóságnak ez a legközvetlenebb ábrázolása, hirtelen és csodálatosan fölvirult, éppen Angliában. A színpad ez idő tájt vesztette el vallási kapcsolatait, a színjátszás már nem a céhek dilettáns vállalkozása, mint a misztériumdrámák idején. Hivatásos színészek jelentek meg, s szabad színházak szaporodtak gombamód Londonban. A színészek az udvar "szolgái", a főnemesség pártfogoltjai, s e magas körökből olasz, reneszánsz szellő fúj. Így változott át a középkori műfaj, elvilágiasodva, fölszabadulva, élettel és valósággal fölgazdagodva, egész irányával megfigyelésre és jellemzésre kényszerítve az írót. S ez már az Erzsébet-kor uralkodó műfaja lett.
De a többi műfaj is, a kor nemzetközi műfajai hirtelen bujaságban virultak ki. A költők mindent írtak, amit egész Európában szokás volt vagy divat. Edmund Spenser például Ronsard-t és Petrarcát utánozta, majd vergiliusi eclogákat adott ki, ezen a szép címen: A pásztor kalendáriuma. De énekelt természeti és aktuális témákat is: egy pillangó életét, s egy világutazó hazatérését! És egy gyönyörű Nászdal-t, ódai ujjongással, a saját nászára! A vers vitte mindenikben, a szavak áradó pompája. S így jutott el a nagy pompaversig, aminek azt a címet adta: Faerie Queen. A "Tündérkirálynő". Ez pedig olyasmi akart lenni, mint a Tasso eposza, amellyel egyidős. Dekoratív, ariostói eposz, aminek igazán kevés köze a valósághoz. Az angol lélek erre is szomjazott. A pompára. A dekorációra. A valóságon túli szépségre is. Az olasznak a díszítés: pótlék vagy konvenció. Az angolnak: a valóság folytatása. Ha dekoratív, legyen dekoratív! A Faerie Queen-nek még meséje is dekoratív mese. Hősei dekoratív hősök, akár a kerek asztal lovagjai közül, akár a morálitások allegóriáiból csöppentek a versbe. Néha a kor ismert szereplőit jelképezik, a tündérkirálynő magát Erzsébetet! Zsúfolt és "titkos értelmekkel kuszált" mese! De ki keres Spenserben mesét és tájékozást? Őserdőben dobd el a térképet! Akárhol vagy, a közepén vagy: a varázs közepén.
Mindenütt illatos csodák várnak. Nem baj, hogy a nagy vers töredék maradt: minden szakában benn van az egész. Az egész varázs, s ez már nem amolyan Ariosto-féle tündérkedés. Ez a költészet komoly varázsa. Kezdődik a verssel; s már a vers sem egészen ariostói. Spenser maga alkot magának stanzát, mélységes és komplikált zenével, melyet újabb költők nagyon modern hatású formának éreztek. Keats ily versben írta Szent Ágnes estéjé-t, s Byron a Childe Harold-ot. De az egész spenseri varázst modernnek érezhetjük: hisz a modern költészet egyik folyton visszatérő törekvése, valami ilyen bűvöletet fölidézni. Milyen különös, hogy éppen angol költők adták a világnak ezt a fajta varázst: a valóságra szomjas nép költői! Mert ez a varázs éppen abban áll: az olvasót mindenestül kiemelni a valóságból! Hirtelen áttenni egy másik világba! Képekből és hasonlatokból, bukdácsoló és kanyargó gondolatokból, régi és szokatlan szavakból, rímekből és betűrímekből, egy idegen világot szőni, egy tündérvilágot, új ragyogást, őserdőt, illatokat! De a telhetetlen Erzsébet-kori angol ezt a valóságon túli valóságot is meghódította... Igazában nem is a valóság kellett neki. A szépség kellett, a ragyogás, a szenzáció... A valóságban, az emberi világban is azt kereste. Első drámái ilyen emberi ragyogásoknak festései, emberi nagyság, hatalom, akarat lehetőségeinek kápráztató csillogtatásai. A telhetetlen kor hatalmas példákkal szolgált, nagy emberi erők és szenvedélyek példáival. Az első Erzsébet-kori drámaíró, Marlowe, Machiavelli eszméinek igézete alatt állt, s a szépség és erő imádatában égett. Egyéniségében volt valami titáni; a puritánok ateizmussal vádolták. Korán meghalt, mondják, szerelmi vetélytársa szúrta le. Drámái a fény és kegyetlenség játékai; hősei, Nagy Tamerlán, Doktor Faust vagy A máltai zsidó (a Shylock ősképe) és II. Edvárd (a III. Richárd ősképe) a hatalmat és mohóságot példázzák.
Spensernek szinte ellentéte: noha egyazon mohóság és szépségáhítat részesei. De Marlowe igazán nem az édes és zenés ömlésben látja a szépséget. Faragása durva, olykor primitív: a versformát is leegyszerűsíti. Ő a megteremtője a blank vers-nek, a rímtelen jambusnak, mely nemcsak a shakespeare-i dráma versformája lesz, és nemcsak általában az angol drámáé, hanem például a magyaré is... Azt szokták mondani: ha tovább élt volna, Shakespeare mellett állna. Bizonyos, hogy volt benne valami nagyság. Törvényt nem ismerő, szabályokat törő lángész, aki megnyitotta az utat, fölszabadította a műfajt, megalkotta a verset - Shakespeare számára.
- folytatjuk -