A kékselyem mezőn itt állt az éji őrszem,

Feszült, csontos kezében ezüst-pengéjü szerszám,

Fakón csillant a hold, mint egy meredt, bús tört szem

A tikkadt sóhajú ég szederjes, szürke arcán...

S amíg csöndben pihent a zsúfolt nagy szekérvár,

S közbül rakott tüzek nyers, sárga füstje szállott,

Vasszínü keselyűkkel megtelt a néma tér már,

S várták a vijjogók a véres napvilágot...

A bús, halvány király virrasztott bőrös ágyán,

És nézte: függönyén hány kék, vonagló árny van.

Bolyhos lepkék libegtek az ezüst mécs rőt lángján,

S egy vak szú fúrt sebet az ében sátorfában...

A barna erdők mélyén már jött a bősz tatárhad,

Hörgő avar között kúszott meggörbült testtel,

Mint vérivásra kelt, csíkos bőrű, szikár vad,

S Batu keskeny szemében zöldes láng sercegett fel...

Aztán omlott az ős vér, mint drága, barna ó-bor,

S a hantot nyögve túrta az összefojtott jó had,

Futott szegény király, az immár koldus, kóbor,

S félévig szűlt hullát az ájult, sápadt Sajó-hab...

Most borzong puha éj itt, mint fekete hattyútoll,

És míg gyors gőzösünk futó fénye világol,

Ébred egy szőke apród, s egy ósdi nótát dúdol

Szép barna paripás, jó barna daliákról...