A fiatal Aretino épp abban az évben ment Rómába, karriert csinálni, mikor az örök városnak egy másik, sokkal nevezetesebb vendége volt; egy német Ágoston-rendi barát, akit Luther Mártonnak hívtak. A történelmi elképzelés szereti találgatni, hogyan hathattak a józan s puritán barbár szerzetesre a pápai pompák s a Vatikán meztelen szobrai... A hitújítás talán e hatás nélkül is létrejött volna, egy későbbi konfliktus s a szigorú ágostoni doktrínák befolyása alatt. De bizonyos, hogy a reformációban a reneszánsz fölszabadulását és kiteljesülését látni egészen téves volna. A hitújítás - reakció. Az is akart lenni. Visszatérés az igazi, ősi kereszténységhez, a puritán jámborsághoz... Valami őstalajból, népi lélekből kitört reakció a szellem arisztokrátikus pogányságával szemben is, melyet a humanista irodalom főképpen képviselt. Luther nem volt költő, s bibliafordításai és zsoltárátdolgozásai csak nemzeti szempontból jelentősek. Mondják, hogy ő vetette meg a német próza alapját. Egyénisége, vaskos és népi demokratizmusa mindenesetre hatott az irodalomra is. Művének szüksége volt az irodalomra, mégpedig egy demokratikus, népi irodalomra. Körében a humanisták is a nép nyelvén kezdtek polemizálni, mint Hutten Ulrik, s a csizmadiák költővé váltak, mint Hans Sachs. A könyvnyomtatás könnyűvé tette ennek az új, profánabb tömegek számára érthető irodalomnak terjesztését... Mindezt tudjuk az iskolakönyvekből.
De ritkábban gondolunk arra, hogy ez a demokratizálódás belső szükséglet is volt, magának az irodalomnak szükséglete. Luther szelleme nemcsak ok, hanem tünet is. A pórlázadások, vaskos parasztélcelők, Markalfok és Till Eulenspiegelek kora ez. Az emberi lelket nem elégíthette ki soká a humanisztikus irodalom, klasszikus majmolásával, sima formásságával, művelt kéjelgéseivel. Valami durvábbat kívánt, tartalmasabbat és mélyebbet... Ehhez nem kellett a puritán vallási reakció. Sőt, a fölszabadult, világra szomjas szellem még erősebben érezhette ezt a kielégítetlenséget: ezt a vágyódást egy népibb és vaskosabb irodalom felé. De a puritánok eszménye sem hasonlított a középkor légies és fantasztikus aszkéziséhez. Az is földies, sőt népies eszmény, józanságában és tekintélyellenességében.
Rabelais azonban nem volt puritán hajlamú, sem erkölcsben, sem pedig kultúrában. Mi több: voltaképp ő humanista; igaz, hogy autodidakta és későn tanult humanista. Ferences barát volt; de ledobta a kolduscsuhát, mert műveltségre tört. A püspök megengedte, hogy átlépjen egy tudósrendbe... Görögül tanult: még egész friss divatú és modern tanulmány... Majd orvos lett, majd plébános: curé de Meudon. De ez a plébánosság alighanem csak abból állt, hogy fölszedte a javadalmat...
Az anekdoták, amiket erről a "meudoni papról" beszélnek, nyilván csak egy legenda fejezetei. Rabelais-ből nagyon is rabelais-i alakot csináltak: a műből rekonstruálták szerzőjét. De annyi bizonyos, hogy aki a Gargantua és Pantagruel históriáit megírta, csöppet sem lehetett puritán hajlamú ember. Sőt elképzel és lerajzol egy Utópiába illő "apátságot", amelynek fölirata: "Tégy, amit akarsz!" Fais ce que voudras! Ez az erkölcsi ideálja. Semmi emberi sem áll távol tőle. Mindenben gyönyörködik, és mindent nevén nevez. Épp ez, ez a minden finnyásság nélküli embersége, szókimondó őszintesége, vastag humora és egészséges életvágya, ez ad neki valami durva életízt, népkönyvszerűséget. Ez nagyon különbözik a humanisztikus irodalom ízétől. Hősei régi népmesékből való óriások, habzsoló óriások (Pantagruel és Gargantua)... A középkor groteszkségéből, barbár fantasztikumából sokkal több van ebben a humanistában, mint a reneszánsz klasszicizmusából. Pedig mégis humanista, nagyon is az. Tudásban, műveltségben éppoly habzsoló, mint bármi másban. De habzsoló a művészkedésben is, egész a szavakig, amiket szinte fizikailag tud élvezni, oldalszámra öntvén a zamatos és furcsa szinonimákat, míg az olvasó belekábul. Mindenben gazdag és sűrű. Nem a szépségét szereti a szavaknak, hanem erejét, szagát, borsosságát és furcsaságát. Egyáltalán nem a szépséget szereti, a formát, úgy, ahogy a humanisták értették. Az életet szereti. Pedig humanista, sőt filológus és filozófus. De egy kicsit szökevény humanista, aki álnév alatt és röhögésre, felelőtlenül népkönyvet ír.
Alcofribas mester.
Így áll elő a pantagruelizmus. Röhögő és élettel dagadozó filozófia, mely nevét is az egyik vidám óriástól kapta. Ennek a pompás filozófiának adeptusai igazi optimisták. Szépnek találják az életet, nagyszerű állatnak az embert, ami látszólag elég távol áll minden platonizmustól. Alcofribas mester mégis platonikus: "kvintesszenciák kiszűrője", ahogy ő maga írja magát. Valóban kvintesszenciákat szűr ki: az élet és ember sűrített lényegét. Ezt kiélni és megvalósítani őelőtte a fő-fő filozófia. Ezek a kvintesszenciák persze nem olyan elvontak, mint a platóni "lényegek". A pantagruelista csöppet sem veti meg az érzékeket, legvaskosabb gyönyöreikben sem. Előtte nincs ízléstelen, aljas vagy tabu. Vallása a béke és öröm vallása. A szellemi élet az ő számára egyszerűen folytatása, újraélése ennek az evő, ivó s szeretkező földi valóságnak. Eszme s drasztikum jól összeférnek itt, egyazon mohóság zsákmányai.
Igazában talán minden író pantagruelista egy kicsit, ha szabadjára ereszti hajlamait. Shakespeare az volt, anélkül hogy tudta volna, s Anatole France, nagyon is jól tudva. Mert mind mohó az egész világra; de Rabelais mohósága külön is imponál. Bősége, furcsasága, szabadsága szinte csábít az utánzásra, s öröme a stilizálóknak. Balzac egész nagy kötet novellát írt rabelais-i stílben, és kitűnőt: ez a Contes drolatiques. A rabelais-i stíl csöppet sem klasszikus és tiszta, de annál gazdagabb. Mindent összeszed és összekever, akár a makaronikus poéták, akik összekevertek latint és köznyelvet, s akik ebben az időben jöttek divatba Itáliában (mint Folengo). Paródia volt ez, és türelmetlenség, és reakció és diákos vagy papos élcelődés, és mohóság egyszerre. Rabelais sem marad mindig a maga nyelvén belül, és Panurge például valóságos bábeli nyelvviharként lép be a Pantagruel-be. Igaz, még nem beszéltem Panurge-ről. A neve Lukianoszból jött. Ravasz fickót jelent. De van-e időm beszélni róla? Ha nemcsak az írókról beszélnék, hanem még az alakjaikról is...
Pedig Panurge-ről érdemes volna...
- folytatjuk -