Míg az igazi költészet így bujkált: a kor szintjén egy másfajta költészet lebegett. Erről tökéletes fogalmat nyerhet, aki például Janus Pannonius verseit megnézi. Egy világhírű költő, s véletlenül még magyar származású... Temesvári Pelbárt, a ferences prédikátor mellett az első magyar világhír az irodalomban. Büszkélkedjünk vele? Alakja ma is jelentős számunkra, a nyugati kultúra tragikus szerelmét képviselve, mely azóta is ég legjobbjainkban. De versei már nem jelentősek. Ez a pufogó elokvencia a panegíriszek latinságával, ez a szellemeskedő pornográfia martialisi disztichonokban: tökéletes példája annak a fajta műveltségnek és fölvilágosodásnak, amit az "újjászületés" a költészettel szemben jelentett. Ennek a fölvilágosodásnak mégis van nagyja az irodalomban: a rotterdami Erasmus. Ő a kor Voltaire-e, mint ahogy Lukianosz a maga korának Voltaire-e volt. Hit és aszkézis kedvezhettek a költészetnek. A fölvilágosodás viszont kedvezett a csúfolódásnak minden hit és aszkézis ellen. Erasmus tudós volt és csúfolódó. Mint tudós, első nagy értői közé tartozott az új Európában a görögnek, ennek az egykori világnyelvnek, mely a középkor folyamán teljesen feledésbe ment. A "művelt Bizánc" ekkor már nem létezett. A török elfoglalta, s mindenki tudja, hogy az a sok könyv és kézirat, amit a menekült írók és tudósok onnan magukkal hoztak, új lökést adott a nyugati humanizmusnak.
Új kultúra nem volt e könyvekben, ami hathatott volna. A bizánci szellem rég megmerevedett, magába zárkózott, és elposhadt. De nagy feladatot teljesített azzal, hogy a régibb görög literatúra remekeit megőrizte, és átadta az új Európának. Így kezdett ismét terjedni a görögtudás s a hellén hagyomány. Erasmus nagyban fordította a görög szövegeket latinra, s ő adta ki először a görög Újszövetséget nyomtatásban. Mert ekkor már könyvnyomtatás is létezett, s Erasmus egészen modern típusú író, amilyen nem volt a késő római kor óta. Ennek az írótípusnak kialakulásához a könyvek gyors és tömeges előállításának megszervezése kell. Ami a középkorban teljesen hiányzott. S amiben most a könyvnyomtatás egykettőre túltett a leghaladottabb római technikán is. A "reneszánsz Voltaire-e" teljesen fölszabadult s mindenen fölülemelkedő szellem. Bibliakommentárjában csöppet se törődik az Egyház fölfogásával, s A bolondság dicséreté-ben mindent kicsúfol, egész a pápáig. De azért egyáltalán nem helyeselte azoknak az ifjabb újítóknak törekvéseit, akik, mint Luther, ez időben kezdtek fellépni az Egyház visszaéléseivel s romlásával szemközt; nyíltan ellenük is fordult. Egyházjavító hajlamai nem voltak. A puritánság távol állt tőle. Az elegancia és szellemes stílus embere volt, a műveltségé és világiasságé. Szatírái a tökéletes latinság és kötetlen fölény remekei.
A világjavító szándékot közelebb érezte magához, mint az egyházjavítókét. Ő adta ki Morus Tamás híres könyvét, az Utópiá-t. Morus Anglia nagy kancellárja volt, s katolikus hitéért vértanúhalált halt. Utópia pedig egy sziget, ahol mindezek a dolgok nem léteznek. Nem léteznek különbségek az emberek közt, sem politikai és vallási üldözés. Utópia, a tökéletes állam, mint a Platóné. Nem első, s nem utolsó: az "utópisztikus" regények hosszú sora jön utána máig. Hol van Utópia? A neve azt mondja (görögül), hogy sehol. Mindig újra fölmerül a láthatáron - és újra elsüllyed. De a felvilágosodás koraiban, amilyen a reneszánsz is, mikor az ész tekintélye megnövekszik: Utópia egész közelre jő, s mindenfelől feléje fordulnak a szemek. Hogyan lehetne az emberi világot ész szerint berendezni és kormányozni? Ezt kérdezi a firenzei kancellár is, Machiavelli, s a Fejedelem című híres könyvben és Livius történetéhez írt Diskurzusai-ban felel rá. Válasza a minden érzelmi kötöttségtől, erkölcstől és vallástól is megszabadult és csak az észre hallgató fejedelem eszményére mutat (aki az ő szemében az ifjú Cesare Borgia volt). Finom és mély elemzéseiből egy új politikai irodalom hajtott ki, melynek egyik nagyja a magyar Zrínyi. De elve, a machiavellizmus, felháborodást keltett, mely századokon nyúl át. Még egy király is könyvet adott ki ellene, Nagy Frigyes: noha maga legjobban gyakorolta.
Machiavelli nem latinul írt, hanem olaszul. Őbenne sok van a művészből: az ész embere, de a világ tényeire való alkalmazásban és mindig azokkal számolva. Azt mondják, a politika is művészet; s akkor bizonnyal az ész művészete, mely felülről nézi és mosolyogja az emberi bábot. Úgy képzelem, igazi politikus nagyon gyönyörködhetik a jó vígjátékban, s talán nem véletlen, hogy Machiavelli vígjátékot is írt. Ez a Maszlag (amely olyan, mintha egy Boccaccio-mese Terentius-drámának öltözködne). Ügyesség és eszesség ennek az egész irodalomnak ideáljai. Az ész tisztító és leegyszerűsítő ereje, a klasszikus ízlés ekonómiája, az élet és karakterek iránt fölújult érdeklődés, s az ábrázolás technikájának kíváncsi és ésszerű tudatossága dolgozott a kor minden művészetében. Leonardo da Vinci ez idő tájt csinálta különös kísérleteit, s írta A festészetről szóló szubtilisan mély tanulmányait. A művészek egyúttal írók voltak, s programszerűen beszéltek művészetükről, sőt életükről is. Az olasz irodalomtörténet hosszú fejezetét teszik e művészkönyvek. Cellini, a nagy ötvösművész, önéletrajzot írt, melyet Goethe érdemesnek talált, hogy maga fordítsa németre. Ez messze van az Ágostonok önkínzó őszinteségétől: inkább dicsekvésnek nevezhető, néha a füllentésig. De micsoda fölszabadult okosság s öntudat, igazi reneszánsz öntudat! Micsoda élvezete az életnek! Kalandos élet és kalandos könyv. De ezeknek a kalandoknak nincs már középkori szaguk. Itt minden világos, rejtelem nélküli és ésszerű, akár az élet és a karrier.
Még később Vasari, festő létére, a kor művészeinek Plutarkhoszává állt. Életrajzai csupa anekdoták, majdnem novellák. Mestere, Michelangelo, viszont versekbe öntötte tűrhetetlenül nagy lelkének küzdelmeit s hánykódásait a világ és a formák nyűgében. Szonettjei kitörnek a Petrarca sima hagyományaiból: a művésznyugtalanság új hangulatát és témáit hozzák. Valami különös ízt, mely túl is van már a reneszánszon. Valami modern ízt: a test felfedezése után a léleknek újból való fölfedezését, amit jobb szó híján, barokknak nevezhetnénk. Michelangelo a barokk apja a művészetben is. Michelangelo lelke nem könnyű, hanem súlyos, mint a márvány, amelyet farag, amelyről énekel is. Amelyben "a szobrok alszanak".
Szerelmével, munkájával s hazája sorsával viaskodik, betegen, csúfan, tehetetlen. Szépítés nélkül sírja magát, a "fogyatékossági érzés" titáni lázongásában. Szenvedélyes, megalázó barátságok között hánykolódik, s művészetét csak prostitúciónak érzi. Egyformán gyötrik: a hálátlan tanítvány s a zsarnok munkaadó. Hanyatt fekszik a mennyezet alatt, és szakállába csurog a festék... Minden képzelménye ferde: mert lehet-e "görbe csőből célba találni"? Jó a szobroknak, hogy alszanak, s kőből vannak...
Pedig ez még javában a könnyű, fölszabadult világnézetű kor, amit "reneszánsznak" mondunk, s Michelangelónál alig idősebb Ariosto, aki a középkor egész nagy meseörökségét átitatta a reneszánsz könnyű lelkével, s mintegy birtokba vette az újkor nevében. Ez a birtokba vétel megkezdődött már Angliában, ahol még éltek a középkori műfajok, de lassan átalakulva új fejlődés útját készítették elő. Sir Thomas Malory lovagmeséje, a Morte d'Arthur, személyes ízű próza, akár egy modern regény, s az Everyman című morálitás, mely az emberről, "minden emberről" szól, nemes életpátoszával biztos úton vezet Shakespeare felé. A franciáknál is van egy ilyen középkori színpadi közjáték, farce, a Maître Pathelin, amely viszont Molière-t idézi. De ezek átmenetek, az Őrjöngő Lóránt pedig beérkezés és kiteljesülés.
A szó legjobb és legrosszabb értelmében. Én bevallom, sohse tudtam ezt a szűnni nem akaró verses lovagregényt végigolvasni; pedig ez már maga is túl van azon, amit mesél, s bizonyos mulattató fölénnyel kezeli az egész lovagvilágot. Igazi ragyogó reneszánsz szellemjáték, tele invencióval s félig gúnyos túlzásokkal, pazar leírásokban s tökéletesen zengő olasz stanzá-kban. Byront némi rokonság fűzi hozzá (és elődeihez, Pulcihoz, Boiardóhoz; mert Ariosto nagy költeménye egy egész kis irodalom csúcspontja). A hős ezúttal megint Roland, de nem a régi, komoly vitéz, mert szerelmében (egy "napkeleti királykisasszonyért") elveszíti eszét, amiért majd a Holdba kell elmenni, ahol az elveszett tárgyak mind összegyűlnek... De nem lehetne elmondani a mesét. Nem egy mese ez, hanem ezer, egész furcsaságmúzeuma a lovagfantáziának. (Arany is merített belőle a Toldi szerelmé-hez.)
Ariosto kisebb verseket is írt, latinul s olaszul. És vígjátékokat, latin mintára, mint Machiavelli. Ezeket előadták Estei Hippolit udvarában, aki Mátyás király sógora volt, s esztergomi érsek. Az érsek színházat tartott, s Ariosto volt az udvari szerző. Hivatalát akkor hagyta abba, mikor Ippolitónak el kellett menni Magyarországba... Oda már nem akart vele menni: versben is elsírta ezt. Inkább más úrhoz állt: ezúttal a Borgia Lucrezia férjéhez...
Tipikus reneszánsz pálya és reneszánsz költő. Mégsem egészen tipikus, mert a középkor anyagából él, s buján burjánzó fantáziája ellenkezik a klasszikus minták szellemével. Az igazi típus inkább Aretino, aki nem nagy költő, talán nem is költő; de annál híresebb. Igaz, hogy egy kicsit botrányhíresség. Mondják, az "isteni" Aretino minden revolverzsurnaliszták őse. Legalább jó nagyban csinálta: egy magyar királyt is megzsarolt. Szavának értéke volt, ha nem mondta el. Ez okosabb, mint az Erasmus módszere, aki valóban megírta szatíráit, de szegényen is halt meg. Aretino pazarul élt Velencében. Előszobájában papok és kurtizánok tolongtak. És majdnem érsek lett. Hírnevét római stílben írt színdarabokkal és nyílt levelekkel táplálta. Népszerűségét pedig pornográfiával. Obszcén versekkel és trágár Beszélgetések-kel. Ez volt igazi szívügye! Mint a legtöbb humanistánál: egyetlen érzelmi ügy, a saját hiúságának ápolásán kívül. Ez volt a "klasszikus szabadság!" De Aretino mindenkin túltett ebben. Gátlásai sohasem voltak... Plagizált, zsarolt, s szemérmetlenségének babérait aratta. És majdnem érsek lett... Ez a kor az övé. Alakja utólag igazolja a Savonarolák kultúrellenes reakcióját, s megmagyarázza mindazt a felháborodást, amelyből a reformáció kifakadt.
- folytatjuk -