Tulajdonképpen azt szokás gondolni, hogy ez a középkorból való fölszabadulás, a művészetek és irodalmak "újjászületése", a renaissance, a költészetnek valami nagyszerű fölvirágzását jelenti, amelynek Dante eposza bevezetése volt. Pedig igazában a Divina Commedia inkább betetőzése egy fölgazdagodott középkori költészetnek, s utána a nagy, igaz poézis gyérül és ellaposodik, vagy csak vendégként jelenik meg itt-ott. A humanizmus nem kedvezett a költészetnek. Az utánzásnak kedvezett, a tanulmánynak, a racionálizmusnak. És kedvezett a rutinnak, a könnyű termékenységnek és szóbőségnek, a mesterségszerű literatúrának. Itáliában rengeteg vers termett. De ezt a levegőt még inkább bírta nívóval a novella, s Boccacciónak akadtak oly utódai, mint Franco Sacchetti. Francia földön a lovagregény okoskodó allegorikus költeménnyé züllött, a Jean de Meung Rózsaregény-ében, aki már "polgári" költő. Az irodalom demokratizálódott, és ellapult.
Az igazi költészet mégsem aludt e korban, hol itt, hol ott tört ki egy-egy zseniális lélekből, mint az áram, mely ide-oda cikáz. Ezek a zsenik távolból nyertek impulzusokat, és távolba adták azokat tovább. Az áram minden cikázásával is egyetlen áram. A szellemi életben éppoly kevéssé van öntermődés, mint a fizikaiban. A nemzeti irodalmak fejlődését is ez a nemzeteken átütő áram löki tovább. A nemzeti nyelvek kifejlődésével az egyes nemzeti irodalmak nem váltak le az európai literatúra nagy fájáról. (A leszakadt ág már haldoklik.)
Chaucer két külföldi tartózkodás által kapott döntő lökést. Chaucer apród volt az angol király udvarában, s francia fogságba esett. Magával hozta a Rózsaregény-t, le is fordította, könnyen áradó angol versekkel, s eredeti poémákat is írt, francia modorban, a kor terjengős és allegorikus ízlése szerint. De verselő kedve és bősége már csupa ígéret. Később Itáliában járt, diplomáciai küldetésben. Innen Boccacciót hozta magával, s a Filostrato témájából megírta a Troilus és Cressidá-t. Ezt a tárgyat Shakespeare is földolgozta. De Chaucer műve más, lényegibb módon is előzi Shakespeare-t, a szenvedélyek pátoszával, s a nyelv szerelmes édességével, mely a Shakespeare-szonettek édességére emlékeztet.
A jó asszonyok legendája verses novellagyűjtemény, híres nők szerelmi mártíromságáról. E mesteri elbeszélésekben már közel ér Chaucer igazi missziójához, mely az egész angol költészet missziója: a valóság átitatása költészettel! Még egy lépés a Canterbury mesék-ig. Boccacciónak ezekhez a költeményekhez is van köze.
A Canterbury Tales keretes elbeszélés, mint a Dekameron. A meséket Canterburybe készülő zarándokok mondják el egymásnak, útközben, a Címeres Dolmányhoz címzett csárdában összeismerkedve. A prológ itt is külön novella. De nem az eset a fontos, hanem az emberek, akik a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból verődtek össze, lovag, apáca, kereskedő, íródiák, orvos, sőt egyszerű földműves is, az emberi világnak egész skálája. Ez a skála nagyon gazdag zenét ad, az elbeszélt történetek orgonasípjain, a humor és pátosz, a leírás és líra ezerféle színes változatával. Ahogy mondták e könyvről: "egymagában egy kis irodalom". De több annál: költészet. Mert az érdekesség nem az anekdoták érdekessége itt, és a szépség nem az elokvencia szépsége, mint a Boccaccio könyvében. Más, konkrétebb szépségek és érdekességek vannak, hús, vér, illat és íz. Nem csupán leírva, elmondva. Chaucer éreztet, fest. Nagyszerű megfigyelése, pazar színei, komplikált és kanyargós elbeszélésmódja, különös konkrétság benyomását adják. Az a fajta konkrétság ez, ami a költészetet végső fokon megkülönbözteti az irodalomtól. Azt mondják, az angol lelket mélységesen vonzzák a konkrétumok. Evvel függ össze talán, hogy egy modern nemzet sem adott annyit a világköltészet közkincséhez, mint az angol. Nem puszta külsőség hát, hogy Boccaccio prózában írta novelláit, Chaucer pedig versben. Ez a vers pedig már nem a trubadúrok kimesterkélt verse, ahol valóságos rejtvény és feladat a szükséges rímeket az adott helyeken erőltetés nélkül elhelyezni. Chaucer is végigjárta ezt a tornát, de a végén az egyszerűbb, könnyedebb és mozgékonyabb páros rímű versben állapodott meg, mely hősi párvers néven a modern angol költészet egyik legfőbb formája lett. Hasonló megtisztulásnak és egyszerűsödésnek kellett történnie valamennyi új nyelv verselésében, hogy a bensőségesebb költészet alkalmas eszközei lehessenek. Az angol ebben is előresietett, mint szálláscsináló egy hatalmas vendég elé, aki majd Shakespeare lesz.
A többi nyelveken a vers vagy egészen elhanyatlott, mint a németeknél, vagy üres virtuozitások medvetáncát járta. A legcikornyásabb gótikus formák éltek még, de a gótikus hit kiégett. Lassan haldoklani kezdett a latin himnuszköltés is, mely ennek az egész gótikus poézisnek anyja és forrása volt. A reneszánsz humanistái, akik egy egészen más latint fedeztek fel, megvetették a rímes versek naiv és modern latinját, mely nem ismerte a cicerói és horatiusi kánonokat. Így történt, hogy a latin himnuszköltés egyik megölője éppen a klasszikus latinság ismeretének emelkedése lett. A holt latin föltámadt, s az eleven latin meghalt. A humanisták vergiliusi költeményeket írtak, s Iupiternek nevezték az Atyát és istennőnek Szűz Máriát. A rímekben való gyermeteg gyönyörködést a metrika gondos tanulmánya váltotta föl, a himnuszköltők eleven hitét a mitológia obligát és hideg szólamai. A kor divata és tudománya fölülről nézett a barbár rímekre s a szent énekszerzők konyhalatinságára.
A jámbor himnuszköltés ehhez képest úgyszólván leszállt a világ értékskáláján, s számbelileg is megritkult. Akik igazán tudták a latint, azok restellték csinálni. Az egyháznak megvoltak a maga régiségtől megszentelt himnuszai, s ami újat még készítettek, azon valami különös hanyatlás és ügyefogyottság lett úrrá, valami szentimentális és barokk szellem, mely nem hasonlít többé a nagy spontán szellemek szárnyalásához. Egy-egy fanatikus eretnek, mint Husz János, egy-egy hűséges és szigorú kora barokk lélek, mint Kempis Tamás, megzendítette még a régi szent hárfát; de már bizony kevesebb művészettel. Kempist például nem is himnuszaiért érezzük nagy költőnek, hanem a Krisztus követéséről írt prózai könyvért, melyet ő írt - talán. Mert a szerzőségéről hosszú vita folyt, mely még ma se dőlt el. "A franciák gallicizmusokat lelnek latinjában - mondja Michelet -, a németek germanizmusokat, az olaszok olasz ízt". Igazi nemzetközi mű, mely egész Európának egyik legnépszerűbb könyve lett. Micsoda érv a nacionálista irodalmi babona ellen, hogy "csak a nemzetiségben gyökerezhet értékes irodalom"! A Kempis-könyv kétségtelenül a kor legmélyebb, legbensőségesebb könyve. Különös tünemény a pompázó, külsőségekre veszett humanista literatúra áradatában ez az "együgyű szókkal, de csuda nagy lelki bölcsességgel" szerzett elmélkedés. Ahogy első magyar fordítója jellemzi, Pázmány Péter. Mintha közben az emberi lélek egyszerre magába szállna hiúságaiból, magába és Istenébe. "Igazságot kell az írásban keresni, nem pedig ékesen szólást vadászni" - mondja Kempis. Aszkézisében van valami reakciószerű. De ez nem a puritán józanság reakciója, mint a protestantizmus. Nagyon távol áll a kritika szellemétől. Csak önmaga ellen enged kritikát a léleknek; belső vizsgálódás, alázat és szigorúság a jellemzői. "Légy, mint egy hulla, úgy viselvén magadat, mintha meghaltál volna." Valami szubtilis szigor s remegő lelkiség hatja át, modern, barokk és elszánt lelkiség, mintha Jézus Társaságának valamely tagja írta volna, holott még Loyola meg sem született. Mindenesetre líra szól belőle, mély és igaz líra egy lírátlan korban.
Túl éles világítású kor ez, s a költészet, ahogy mondtam, bujkál, hogy el ne hervadjon a túlságos fényben. Ezúttal egy szerzetesi cellában bújt meg. De különösebb búvóhelyei is voltak: nagyvárosi sikátorok, tolvajkocsmák, börtönök, sőt siralomházak. Míg a kor nagyjai és műveltjei a költészetet észrevétlenül kiejtették tudománytól és okosságtól duzzadó tarsolyukból, egy párizsi csavargó megtalálta, mint egy megvetett hangszert és megszólaltatta. Spiritus flat ubi vult (A tehetség ott nyilatkozik meg, ahol akar).
Ez a párizsi csavargó Villon. Nem volt műveletlen: egyetemet járt, s mint diák keveredett valami homályos ügybe, aminek emberhalál lett a vége. Mikor száműzték, egy rablóbandához szegődött. Attól kezdve valóságos alvilági életet élt. Kétszer is állt az akasztófa alatt, amnesztiát kapott, börtönöket ült, a végén alkalmasint bujdosásban halt meg. Verseit különös keretbe foglalja: végrendeletet csinál. De ez divatos forma volt (még Balassa is így végrendelkezik egy versében). Villon két végrendelete, de főleg a Nagy testamentum, csupa cinikus és zokogó vallomás: Ágoston óta nem volt ily őszinte könyv. Néha elég nehezen érthető, mert egészen a korhoz és helyhez tapad, egy darab élethez, amely rég elsüllyedt. Célzásokban beszél. Sőt, tolvajnyelvet használ, bandanyelvet.
De máskor az időtlenbe lendül. Ez a törvénytől üldözött csavargó a fenyegető halál távlatában látja az életet. "Hol van a tavalyi hó?" - kérdi, s valóságos haláltáncot járat a múlt alakjaival, kissé tudákosan, mint egykori diák, aki visszasír az iskolába. De a jó kocsmákba és bordélyokba is visszasír... Bizony, ő már nem "napkeleti királykisasszonyokat" énekel, hanem a "kövér Margot"-t. Pedig verse még régi trubadúrvers: az a kimesterkélt refrénes táncballada forma, ami már a kocsmákba züllött, az újabb kor klasszicizáló ízlése elől. Ebbe a trubadúrversbe azonban a legvastagabb naturálizmus is belefér. Ez a naturálizmus szívesen időzik a szép lotyók idomainak rajzán, de megesik az is, hogy egy vénasszony képébe feledkezik bele, s a szépség elmúlásának tragikomikus látványával vacogtat meg. Ez is hozzátartozik a haláltánchoz. Villon naturálizmusa nem a reneszánszé, hanem a középkoré. A gótikus figurák kísértetes naturálizmusával rokon, melyek a katedrálisok homlokzatán példázzák az élet semmiségét és csalékonyságát. Középkori a bűnbánata is, vezeklésével, imáival és mentségeivel. Hisz a hercegek és királyok ugyanazt tették nagyban, amit Villon kicsiben... A költő megénekli a tengeri rablót, akitől egy császár hajdan megkérdezte: "Miért vagy kalóz?" "Mert kicsi a hajóm - feleli a bandita. - Ha nagy volna, császár lennék."
Villonban a megbánás és cinizmus küzdenek. Néha anyjára emlékszik, s kedvéért Szűz Máriához imádkozik. Test és lélek vitáznak benne, mint abban a másik züllött költőben, akihez hasonlítani szokták; és ez Verlaine. De a régibb kép erősebb színekben áll előttünk. Ez az emberélet teljes színskálája, a vaskos örömöktől a hideg borzalmakig. Egy lélek, aki mindenen átment. Ő írta az Akasztottak balladájá-t.
- folytatjuk -