Mily nehéz kívánság, hogy a költő legintimebb érzései ne az anyanyelvén zengjenek föl benne, mihelyt ez az anyanyelv is alkalmas már a tökéletes kifejezésre. A humanistának persze egy kicsit a latin is anyanyelve volt. Azon át szívta a kultúrát. Mennél mélyebb szomja élt benne a költészetnek, annál mohóbban vágyta, kereste, szívta a régi forrásokat, melyek valamikor oly bőven ontották a szellemnek ezt az édes italát. De annál nagyobb meglepetéssel és örömmel kellett éreznie azt is, hogy gyermekkorának legintimebb nyelvéből új forrás fakadt föl, mely frissebb és megkapóbb édességet kínál. Lehetetlen volt nem élvezni az új italt is.
Ez az oka, hogy éppen a nagy humanisták a legnagyobb köznyelvi költők e korban. A két, látszólag ellentétes irányzatnak közös lelki alapja volt; a szellemi kultúrának újból kigyúlt szomja. Ebben Boccaccio teljesen együtt lángolt barátjával, Petrarcával. A latin régiségek lelkes avatottja, s valóban nagy jelentősége van "az ókori írók műveinek fölkutatásában s a klasszikus műveltség terjesztésében". De éppoly lelkesen kutatta Dante nagy művének rejtett vonatkozásait és szépségeit is. Dante első életrajzírója s egyik legrégibb kommentátora. A "köznyelvet" ő nem restellte már; sőt nyilvános előadásokat tartott Firenzében a Divina Commediá-ról.
Mindenfélét megpróbált és írt, latinul s olaszul. Latinul verseket, bölcselmi műveket, életrajzokat a Híres asszonyok-ról. Olaszul hőseposzt és verses regényt (a Filostrató-t, mely Chaucernek és Shakespeare-nek ad majd témát). Egy dantei allegóriát is. Aztán a Fiesolei tündérregény-t. Gúnyiratot az asszonyok ellen, a Corbacció-t. És prózában egy pásztorregényt, az Ametó-t. És a Fiammettá-t.
A Fiammetta is regény, önéletrajzi regény, mint a Vita nuova. Boccacciónak volt egy híres szerelme, egy nápolyi királylánnyal: ez az, akit Fiammettának nevez. (Boccaccio sokat élt Nápolyban: így vett részt Nagy Lajos magyar király hadjáratában is, a férjgyilkos Johanna ellen. Ennek sok nyoma van műveiben; Corbaccio például magyar szó: korbács. Magyar szó akkor nem egy lehetett divatos Nápolyban.) Tehát egy nápolyi szerelem története a Fiammetta. Egész modern regény, még sokkal inkább az, mint a Vita nuova. Annyival modernebb, amennyivel középszerűbb. Amennyivel kevesebb benne a szimbolikus mélység és misztikum. Ami a Vita nuova mellékesen s mintegy véletlenül: szerelmi regény és fejlődő érzelmek rajza, a Fiammetta tisztán és elsősorban az. A modern olvasóhoz mindenesetre közelebb áll - ami nem dicséret. Egyáltalán: mennél alacsonyabbra száll a témával Boccaccio, annál inkább otthon érzi magát. A magas dantei világban egy kissé idegen. Ez kitűnik Dante-életrajzából is, amely meglehetősen kötött. Kiterjeszkedik például Dante házassági bajaira: igazi Boccaccio-téma! Boccaccio akkor van elemében, ha anekdotát mondhat. Szeret különös helyzeteken mulatni és furcsa emberekről mesélni. A különleges és kicsi dolgok érdeklik, a külső világ tarkasága. Igazi műfaja még csak nem is az önéletrajz vagy az érzelmeket festő regény. Igazi műfaja még nincs is a világon: neki magának kell megalkotni. Ez a novella.
Téma van hozzá elég. Különös emberekről és furcsa esetekről szóló följegyzésekben nem szűkölködik a középkori irodalom. Ezek többnyire még egészen nyers, félig-meddig népi anekdoták: mint a francia fabliau-k. De már van egy nemzetközi anekdotakincs is, részben e népi átszüremlésekből, vándormesékből, az ókori irodalom foszlányaiból, legendatörmelékekből, lovagregékből, krónikákból, részben a keresztes háborúk után keletről hozott motívumokból, amilyeneknek bőséges tárháza az indus Pancsatantra s az arab Ezeregyéj. E században terjedt el egy angolországi gyűjtemény, a Gesta Romanorum, latin nyelven... Minden van ezekben: a trójai háborútól, Nagy Sándoron át, a "Hét Bölcs Mesterig". Gesta Romanorum a "Rómaiak Viselt Dolgait" jelenti. De a krónikás cím éppoly kevéssé illik a könyvhöz, mint ahogy voltaképp a latin nyelv sem illik. Nem a latinul értő közönség kívánta elsősorban ezeket az olvasmányokat. S aztán ezekben az alacsonyabb témákban a latin szegényebbnek és félszegebbnek tetszhetett, mint a köznyelv. Az új műfaj igazi nyelve készen és kialakultan várt már, nem a durva fabliau-kban, hanem a szent "olvasnivalókban", mint amilyen volt a Fioretti.
Boccaccio Decameron-ja azonban tudvalevőleg nem szent olvasnivaló. A XIX. századvég prűd világa valóságos pornográfiát látott benne. A diákok olcsó fordításokban lopva olvasták a pad alatt. Ma persze már irodalmunk "fejlődése" jócskán túlvitt ezen a "pornográfián". Boccaccio meséi nem kényesebbek, mint a görög regények kalandjai, s még nem is annyira szabadszájúak, mint némely fabliau-k, amikről beszéltem már. Milyen meghamisítás a középkort egyszerűen "aszkétikusnak" nevezni! Mint bármely más ilyen sommás ítélet a komplikált emberiségről. A középkorban nagy aszkétikus áramlatok voltak; de annál nagyobb alsó áramai a reakciónak és ellenszenvnek is, az aszkétizmus hirdetői ellen. Az úgynevezett renaissance is ilyen reakció: a klasszicizáló műveltség és fölvilágosodás reakciója, de persze távolról sem végleges. Boccaccio maga, élete végén aszkétizmusba és bűnbánatba esett vissza, egy karthauzi barát hatása alatt.
Az aszkétizmus elleni reakció kitűnő kifejezést talált a novellákban és anekdotákban, az életnek e tarka képeiben. Gyakran a papok és apácák kigúnyolásában jelentkezett, ami Boccacciónál sem hiányzik. Boccaccio mindenből merített, olykor még a valóságból is. Persze nem kell azért mai értelemben vett reálizmusra gondolni: az író célja inkább az érdekesség, mint az igazság. Történetei hol sikamlósak, hol érzelgősek; kifogyhatatlan kedve telik a mesélésben. Akár annak a tíz nemes ifjúnak és hölgynek, akivel történeteit elmondatja. Ez a "keretes" komponálás keletről jött divat, Seherezáde is így mondja el az Ezeregyéjszaka meséit. De Apuleius is ismerte már az ilyen keleties keretezést. Boccaccio kerete azonban egészen modern és aktuális: a tíz fiatalember a firenzei nagy járvány elől menekül a friss, zöld hegyek közé, s egyéb dolguk sincs, mint hogy meséljenek... Ez az a "tíz nap", amit az elrontott görög szó: Dekameron jelent. Mily gyönyörű, felelőtlen élet! Maga a nagy járvány már mesévé válik itt s egy híres művészi leírás témájává.
Egyáltalában az, amit Boccaccio ehhez az egész középkori szórakoztató irodalomhoz hozzáad: a művészet. A művelt, klasszikus mintákon iskolázott humanista művészete. Ezt lehetetlen félreismerni. Akármilyen könnyed, egyszerű csevegésnek hat is a Dekameron stílusa, épp ez a könnyedség és simaság, a mesélés virtuóz folyamatossága, az áradó mondatok tökéletes dinamikája, nem képzelhetők klasszikus, sőt cicerói tanulmányok nélkül. De nem képzelhető a kompozíció sem, a hibátlan kerekség és ekonómia, mely a mai irodalom egyik legfontosabb műfaját, a novellát, kialakította. Nem "magas" művészet ez, de tökéletes. Hatása pedig rendkívüli. Nemcsak formájával hatott, hanem a témáival is. Avval, hogy e világi és alacsonyabb tárgyakat, amik eddig a fabliau-kban és anekdotagyűjteményekben valami irodalomalatti életet éltek, ismét fölemelte és meghódította az irodalom számára. A művészet lámpájával újra bevilágította földi életünk alacsonyabb (de egyúttal melegebb) emeleteit is, melyek századokon át megvetve álltak és homályban.
Témáit, meséit, egyszerűen átvették az utána jövők. Éltek belőle századokig. Még a régi és idegen meséket is ő közvetítette egész korok novellairodalmának, a széphistóriák-nak. De vers és dráma is merített belőle, s az európai irodalom mesekincsének máig is egyik fő lerakata az övé. Chaucer és Shakespeare éppúgy adósai, mint Keats, majd Anatole France és Gerhart Hauptmann.