Dante Komédiá-ja nem csupán "olvasnivalónak" készült. Az isteni költemény tudatos nagy alkotás, amilyenek a görög és római irodalom nagy alkotásai. Vergilius követője az ókori világirodalom folytatója. Csak az antik költészet fejedelmei közt érzi igazán otthon magát. Túlvilágának egy kiváltságos helyén azok fogadják, öten, a legnagyobbak, élükön Homérosszal, nyájasan és egyenrangúként. Ő lesz a "hatodik". Dante érezte, hogy visszaadott valamit a világnak, ami az antik civilizáció bukásával szinte örökre elveszettnek látszott: a Nagy Költészetet. Így érezte ezt Johannes de Vergilio is, a híres bolognai professzor, aki még nevét is a Vergiliusért való rajongásról kapta. Vergiliusért egy kicsit az egész középkor rajongott. Nem ő volt-e a római költő, aki megjósolta Krisztust? Jóst, szentet, varázslót is láttak benne... Dante azonkívül a világcsászárság vates-ét látta benne... De a bolognai professzor elsősorban a latin klasszikust látta benne, az irodalmi példát, az "auktort", akit tanulmányozni és utánozni lehet. Így utánozta a Vergilius eklogáinak versét és nyelvét azokban a latin episztolákban, amiket Dantéhoz írt, mint Vergilius utódához, s amikre Dante is latinul, hasonló stílben felelt. Ezekben a levelekben már szemrehányásként merül föl a kérdés: miért nem írta a firenzei költő a Komédiá-t is latinul? Mi a mai "nemzeti" világnézet álláspontjáról könnyen lemosolyogjuk ezt a szemrehányást. De abban az időben a kultúra még egy volt és nemzetközi. A kultúremberek mindenütt testvérek voltak, és latinul tudók: humanisták. Köznyelvi irodalom inkább csak a hölgyeknek kellett. És a köznépnek, imádságok és prédikációk alakjában. A prédikátorok közt akadt persze nagy írói tehetség is. A híres Eckhart mester, egyszerű középfelnémet nyelvén a vallási gondolat legmisztikusabb, metafizikai mélységeit tudta kifejezni. De ez ritkaság. A köznyelv prózája többnyire durva volt még, s verse sem mindenütt nagyon alkalmas a magasabb költészet céljaira. A spanyol Cid-románcok még leíratlan hősdalok ekkor. Ez időből maradt a legrégibb magyar vers: "Világ világa, virágnak virága!" Egy latin himnusz szabad fordítása. Nem is egészen primitív. Sok naiv szépsége van, és már rím is köti. De ezen a nyelven nem lehetett volna a Divina Commediá-t megírni.

Olaszul lehetett. De ez is csoda volt: s az olasz mégiscsak a latin leánynyelve. Mindent összevéve semmi ok sem látszott a mindenütt elterjedt és csodálatosan kiképzett latin nyelvtől a helyhez kötött és mindenesetre még primitívebb vulgáris nyelvekhez fordulni annak, aki latinul is tudott. Pláne, hogy a műveltség mindig jobban terjedt, s vele a latintudás új erőre kapott. Inkább ellenkezőleg, a latint látszott kívánatosnak megszabadítani a vulgaritástól, ami a barbár századok folyamán rátapadt, s visszavinni régi, cicerói és vergiliusi tisztaságába. Ez a "humanizmus" a művelt középkor vége felé ugyanolyanféle, régit visszahozó törekvés volt, amilyen az irodalom folyamán már kétszer is fölmerült. Egyszer Alexandriában, Kallimakhosz idején. Másodszor pedig a Lukianosz korának klasszicizmusában. Ez is klasszicizmus. Csakhogy most nem a görögre, hanem a latinra vonatkozott.

De most is bizonyos tudós költészetet hozott magával, akár Kallimakhoszéknál, büszke fölülemelkedést azon, amit akárki érthet és élvezhet. Petrarca például nagyon rossz véleménnyel volt a lovagregényekről, amiket a hölgyek lopva és szégyellve olvastak, s megvetéssel hagyta a koldusbarátok és apácák mulatságának a Fioretti-t, Szent Ferenc Virágoskert-jét, ezt a bűbájos legendagyűjteményt, mely bensőséges mesélgetésével s édesen közvetlen olasz nyelvével a Dante utáni évtizedeknek kétségkívül legszebb könyve. Petrarca latin költő volt, a latin nemzet fiának is érezte magát, s úgy vélte, nem tehet nagyobb szolgálatot nemzetének, mint ha elkorcsosult nyelvét visszaállítja klasszikus tisztaságába, s a régi, római történelem dicsőségét zengi. Így írta vergiliusi hőskölteményét a pun háborúról, az Africá-t. Hexameterei annyira elragadták a hozzáértő humanistákat, hogy a római Capitoliumon nyilvánosan megkoszorúzták költővé.

Tisztán a sors iróniája az, hogy a "koszorús költőt" nem ezért a latin dicsőségéért emlegették utókorának hosszú századain át, hanem köznyelvű szonettjeiért, amiket közbe-közbe kicsit félvállról és a saját mulatságára írt. Az olasz verselés kedvét hagyomány és környezet éleszthették benne. Apját Dantéval együtt száműzték. Fiatalságát Avignonban töltötte, a "daltelt" Provence édes városában. Itt látta meg egy nagypénteken, a templomban, Laurát, s szerelme az édes új stíl-ba kívánkozott. Laura is elérhetetlen, mint Beatrice, s fiatalon meghal, mint Beatrice. De Laura alakjába semmi szimbólum sem lopózott bele; s talán ennek köszönhették Petrarca versei páratlan népszerűségüket. Laura semmi más, mint egy nő. Petrarca szerelme "magas" szerelem és mégsem szimbolikus.

Ez rám még konvencionálisabb hatást tesz, mint a sohsem látott napkeleti királykisasszonyok vagy éppen a mennyei szimbólumok szerelme. Földi nőért másként rajong a szerelmes, mint egy álomért vagy eszméért. Nem igaz, hogy Petrarca "megszabadította a szerelmi költészetet konvencióitól". Ő "tartotta" a konvenciót, s kapaszkodott a jó témába, akár egy trubadúr, évtizedeken át, árnyalatkülönbség nélkül zengve az epedett ideált. Ő csak attól a misztikus és szimbolikus háttértől "szabadult meg", mely a trubadúrok konvencióit megbocsáthatóvá s gyakran széppé tette. De éppen ezzel lett az egész modern szentimentális és sablonos szerelmi költészetnek atyja, a Himfy-típusé. Ez nem "nagy költészet", de hát Petrarca többnyire maga is megelégszik az olcsóbb szentimentális hatással. Sőt néha az egész hatás egy-egy szójátékon fordul meg, melyet nem restell a végsőkig kihasználni (mint azt a véletlent, hogy Laura neve "babérfát" is jelent). Ezek az olcsó hatások azonban nem ártottak népszerűségének. Verse is a végső rutinnal tökéletesített szonettforma, éppen édeskés kifaragottságával lett a modern líra legkedveltebb verse, melyet persze nagy költők utána többszörösen megújítottak.

Petrarca a szonett mellett canzonét és terzinát is írt a köznyelven. Írt egy dantei víziót, a Triumfusok-at, ebben allegorikusan számol le az élet nagy dolgaival: a szerelmet legyőzi a szüzesség, szüzességet a halál, halált a hírnév, hírnevet az idő. Az utolsó győztes az Isten. Aztán latin aszkétakönyvet írt, A világ megvetéséről, vezekelve a pogány Róma kultuszáért s a földi szerelem istenítéséért egyformán. Mindez nem egészen őszinte. Mégis van benne valami "személyi íz". Petrarca szívesen beszél magáról, s latin verses levelei érdekesebbek, mint a nagy Afrika-eposz, vagy a híres "eklogák".

Még értekezéseiből, polémiáiból is ember néz ránk: a korabeli humanista igazi típusa. Itt jelennek meg először az újkor hajnalán élő író problémái s jellegzetes vívódásai... Amik mögött egyformán ott áll a két ellenkező kérdés: Miért Róma? Miért Laura?

Miért latinul? És: Miért nem latinul?

- folytatjuk -