Igen, Dante önmagát érthette. Bizonyos, hogy ifjúkorában egészen e költői iskola légkörében élt. Szerelmi és filozofikus költő ő is, s a római császárság gondolatának híve és harcosa. Első költeményei szonettek és canzonék, egész trubadúri mintára. Neki is volt egy elérhetetlen hölgye, Beatrice. Ez a név "boldogítót" jelent; de Beatrice mégsem volt tiszta szimbólum vagy allegória, ahogy némely magyarázók állították. Dante nem is tartozik azok közé, akik az elvontságok megszemélyesítésében lelik kedvüket. Módszere inkább ennek fordítottja. Nála minden a forró, egyéni életből indul ki, s a költő lelkében gazdagodik föl magasabb és szellemibb jelentésekkel. Beatrice egy gyermekszerelem. Amilyenben Freud pszichológusai minden nagy művészet legtitkosabb gyökerét sejtik... Egy egész új érzelmi világ, ami a kilencéves gyermek előtt hirtelen föltárult. Új élet: vita nova. Élmény, amelybe a gyermek teljesen bezárkózik, amely vele együtt nő, s már nincs is szüksége külső eseményekre, hogy táplálják. S a növekvő fiú egész belső világnézete, legmélyebb vallásos képzetei e körül az élmény körül jegecednek. Egy érzékeny középkori gyermek vallásos képzetei! Így fakadt föl az "édes új stíl" legcsodálatosabb melegforrása.
Beatrice váratlan halálával a valóság szakadt be ebbe az álomvilágba. A fiatal költő szomjasan vetette magát az élet vigaszaiba és szórakozásaiba: amiről egy pajkos szonettverseny tanúskodik: a Tenzone. Majd a művészetbe s tudományba próbált menekülni: azt a magasabb s gazdagabb életet, amelybe egykor Beatrice emelte, a földi dolgok ismeretével s lelki átélésével hódítani vissza. A művészet is ébredt, éppen ekkor és itt, Firenzében: Giotto, a költő ifjabb barátja, már festegette naiv élettől sugárzó freskóit. De Dantét inkább a tudás vonzotta. Brunetto Latini példáján talán már ekkor gondolt arra, hogy korának minden ismeretét átszűrve lelkén, egységes világképpé, művészi és enciklopédikus egészbe foglalja. Szelleme bejárja az akkori kultúra egész birodalmát, a modern természettudományok első sejtelmeitől s tapogatózásaitól egész az antik filozófia s középkori teológia hatalmas építményeiig. S talán nem csupán áltatásból vallja, hogy a Filozófia maga az a "nyájas hölgy", a Donna gentile, akiről újabb versei zengenek. Aki elfeledtette Beatricét.
De lehet-e Beatricét elfeledni? Beatrice már rég nem földi nő volt, hanem egy gyermekkorból megmaradt érzés, egy misztikus sóvárgás, egy kifejezhetetlen sejtelem. A gyermek mély erotikája ivódott e névbe, s az ifjú magas álmai társultak vele. Az ilyen érzésből csak egy menekvés van: könyvbe kötni, alkotásba zárni. Talán ilyen "menekvőkönyv" az Új Élet is, a Vita Nuova. Csodálatos kis könyv. Dante is egybefűzi legszebb verseit, és hozzáad egy prózakommentárt: hogyan, miért, mily körülmények között írta őket? Ami együtt egy kis szerelmi önéletrajzot tesz, a fiatalság misztikus álmainak, szimbolikus fantáziáinak egész történetét, azon korai rubrikától kezdve, amelyre Beatrice első megpillantása írta föl fényes betűkkel a címet: Incipit Vita Nova (új élet kezdődik). S itt elmondja Beatrice halálát is, és hogy hogyan lett hűtlen emlékéhez, hogyan tért hozzá megint vissza. S elmondja, hogy végre is egy csodálatos víziót látott, amely rábírta, hogy ne szóljon többet Beatricéről addig, amíg méltóképpen szólhat majdan róla. És ekként a Vita Nuova a Divina Commediá-nak segítségével és megfoganásával végződik...
De ha ez a felséges embrió soha meg nem született volna is, az Új Élet maga sem kis dolog. Az első lírai regény ez a világirodalomban. Az első igazán modern regény, melynek tárgya kizárólag a belső élet, minden árnyalati finomságával és zenei rezdülésével. Mint hatalmasabb testvére, az Új Élet is túlvilágba röpít. A nyelvi édességek, az érzelmi szubtilitások, a magas és tiszta szimbólumok Paradicsomába. A költő azonban egyelőre nagyon is benne élt ebben a földi világban. Álmait eltemette kis könyvébe, valósággal félretette az útból. Ez a nagy látnok egyáltalán nem volt valami élettől elvonult álmodozó. Cselekvésre szomjas lélek volt, s a filozófus magas ideálizmusa csak növelte benne ezt a szomjat. Nem tűrhetett űrt ideál és valóság között. Ez vitte életének nagy küzdelmébe és katasztrófájába. A politikába, a harcba a pápai befolyás túlkapásai ellen, a köztársaság priori székébe. S a száműzetésbe. Csöppet se véletlen, hogy Dante a pápai párttal került szembe. Az Egyház a Szellem képviselője az emberiség közt. Kapzsisága és romlottsága a Szellem romlása volt. A Szellem emberét fölháborította a szellemi hatalomnak anyagiakkal való prostituálása. A Szellem embere a rövidebbet húzta, mint rendesen. Pártja megbukott, s nemsokára csalással és hamisítással vádolva kellett bujdosnia a világot. Igazában nem is volt pártja: "magából csinált pártot magának", s legyőzve dacosan vonult vissza a Szellem gőgjébe.
Most már igazán a Filozófiához írja énekeit: Isten leányához. Áradó, nehéz canzonék ezek, de már nem szárazok s költőietlenek, mint a Cavalcanti filozofikus versei. Dante Vergiliuson iskolázta stíljét, hogy a köznyelvbe vigye át a latin költő elfinomodott verszenéjét. S megint írt kommentárt is az énekekhez minden gáncs és félreértés ellen. Ebből lett az a hatalmas könyvtöredék, amit Convito néven ismerünk. Convito platóni cím, mert Vendégség-et jelent. A költő a bölcselet szent kenyerét szeretné kitálalni a szegény emberiségnek... Mondják, vándorlásaiban Párizsba is elkerült, Filozófia asszony székhelyére, hogy a büszke úrnőnek udvaroljon. De a Filozófia fagyos hölgy. Imádóit soha ki nem elégíti. Megnyugvást nem remélhetsz őnála: csak vágyakat ad, aztán hidegen elfordul. Dante mindjobban érezte ezt. Filozofikus énekei a kevély szépséghez szólnak, akinél nem talál meghallgatást. A Vendégség-nek befejezetlen kellett maradnia. A Filozófia nem csitíthatta a vajúdó élet fájdalmait és szaggatottságait. A száműzött költőben Itália sorsa kavargott. Végzete elszakította hazájától. Annál tudatosabbá tette viszonyát egy tágabb hazához. Már fölébredt benne a hazafinak az az új típusa, aki túllát városán, s mind nagyobb egységet ölel magához az emberiségből. Nem volt többé firenzei csupán, hanem olasz! A mai olaszok nemhiába látják benne az olasz egység első apostolát.
S számunkra, kik ma az európai egység gondolatával küzdünk, különösen érdekes nyomon követni ennek az egységgondolatnak fokról fokra való hódítását e nagy középkori lélekben. A világcsászárságért való rajongás nemcsak irodalmi s trubadúrhagyomány őnála. Nem is pusztán egyéni érdek: noha minden reményét abban helyezte, az érkező császárban! Visszatérését imádott és gyűlölt városába! De még inkább a világ reményét és kötelességét! Előtte Brutus majdnem olyan bűnös volt, mint Júdás. S mintegy az egész olasz világ felelősségét magán érezve, írta levelét "Itália összes uralkodóinak és szenátorainak"...
S talán ekkor írta azt a latin könyvet is, de Monarchia, melyben filozófiailag megalapozza a Császári Sas isteni jogait. De több ez a könyv korhoz és helyhez kötött tendenciózus röpiratnál! Hatalmas lépése a költőnek (és az emberi léleknek) a Béke és Egység szent gondolata felé. Ma is mai s valóban avulhatatlan politikai utópia, örök álom a világ egybeolvadásáról, az ember testvériségéről. Ebben az álomban, mely szervesen nőtt ki a középkor keresztény életnézetéből, s mégis a XX. század távol reményei felé ível, az egész föld egyetlen birodalom, s amint egy úr van lelkiekben, a pápa, úgy egynek kell lenni világiakban is: ez Róma császára. Mindkettő Istentől van, és isteni jogait bizonyítja a világtörténet: így találkozik az eszmény a hagyománnyal. A két hatalom függetlensége, s a világ államainak egyesítése e két hatalom alatt, biztosítja a testvérharc megszűnését keresztény és keresztény között. Azt az Örök Békét, melyet elérni az Ember célja és kötelessége.
De mindezek vágyak és elméletek. A valóságban a világcsászárság messze volt. S csöppet sem közelebb Dante hazatérése Firenzébe, ahova annyira áhítozott. A költők álmai gyakran energikusabbak, mint a császárok lépései. Firenze ellenállt "császárának". S a császár nem is ostromolta nagyon sokáig. Komolyabb ostromok sürgették; s közben már őt is ostromolta egy másik mindig győzelmes császár, a Mors Imperator (Halál Császár). Útközben megbetegedett, s nemsokára meghalt, fölcserélve földi trónját avval az égi trónnal, az örök fényrózsában, melyet a költő álmai szántak neki.
- folytatjuk -