Ezek a költők a himnuszköltés egész második virágkorában főleg párizsiak és franciák. Ezt azonban nem úgy kell érteni, mintha a himnuszköltés másutt megnémult vagy megfogyott volna. Ellenkezőleg: ekkor jutott nemcsak virágzásának, de elterjedtségének is legnagyobb fokára. A latin egyházi poézis, mely matériájánál fogva nemzetközi művészet, akár a piktúra, mindenütt otthon van, s az egész világon terem és hat. Nemcsak a tudós és szent Párizs énekei zengenek Európa minden templomán és klastromán keresztül. Minden nemzet külön hangokat is ad a nagy kórusba, variánsok vagy önálló énekek alakjában, melyeket a saját szentjeihez intéz, vagy a saját liturgiájának szokásaihoz idomít. A katolikus összhang egységébe engedelmesen simulnak bele, s mégis tisztán kiérezhetők e külön hangok is. Az angol zengésekben sejthetni már a szubtilis modern angol líra hangját, s nem egy olasz himnusz a Dante vízióinak rokonságából való.

A nemzetek hangja azonban ez idő tájt már közvetlenebbül is zengett, a saját nyelvükön, abban az udvari költészetben, mely a lovagi Európában mindenütt, főleg Észak-Franciaországban, Provence-ban, német és olasz földön, a fejedelmek udvarában fölvirágzott. A köznyelvi poézis felszínre bukása egy kicsit a hölgyeknek köszönhető. Annak, hogy a nők helyzete és műveltsége emelkedett.

A nők nem értettek latinul. Az apácák közt is mind ritkábbak a Hroswithák. Szent Hildegard már "természetfölötti úton" tanulta meg a latint: sohse tudta valami kitűnően. (Azért is írta misztikus költeményeit csak prózában.) Az apácák "olvasnivalójáról" is hazai nyelven kellett gondoskodni. Erre jó volt a legendafordítás. De hihető, hogy a fejedelemasszonyok és udvari dámák éppoly szívesen olvasták a lovaghistóriákat és krónikás énekeket. Ezek a régi hősdalok utódai, de már keresztény tartalommal teltek. Nevük a franciáknál chansons de geste. Régebben vándor jongleur-ök énekelték, joculator-ok. Akkor még férfias, nyers, száraz énekek; ilyen a Chanson de Roland is, melyből nemzeti eposz lett. Ez is száraz, de mennyi romantikus fantázia csírája lappang benne! Nagy Károly híres mondaköre! A "virágos szakállú" császáré! Egy "dicsőséges vereség" eposza, melyet érthetően éreztek magukénak Sedan franciái. A roncevali völgy! Az álnok Ganelon, a hű Roland, a bölcs Olivier! S a büszke kürt, a végzetes kürt, mely nem akar megszólalni, hogy segítséget hívjon! Nyers, száraz énekek: világnézetük mégsem a régi barbárságé. Az új romantika átlelkesítette az álmokat... Egy új, aszketikus, "lovagi" erkölcs tört keresztül az erőszak erkölcsén. Hűség, bátorság, a gyengék védelme, magasan állt - mint eszmény legalább.

A Roland-dal szerzőjét nem ismerjük. Tény, hogy francia földön hamar feltűnik a köznyelvi költő foglalkozásszerű típusa. Ez a trouvère. A "kitaláló", aki eladja szövegeit a jongleur-öknek. A trouvère pedig hamar kényszerül a puritán hősdal helyett változatosabb tárgyakhoz nyúlni. Hisz közönségében mind több és több a nő. Már klasszikus témákról is dalol: a trójai hadról, Nagy Sándorról. Verse is csiszolódik; a rím szabályozó, versépítő hatása működik abban is. Egy ilyen Nagy Sándort zengő költeményről kapta nevét a francia vers fő-fő formája, az alexandrin. Nagy Sándor persze éppúgy középkori lovag itt, mint Roland. Regényekről van szó és nem eposzokról. A modern regény még nemzetközi nevét is ezekről a köznyelvi "román", azaz francia elbeszélésekről nyerte. Hamar találta meg a szerelem témáját is, hogy teljesen a görög regény nyomaiba lépjen. De más szerelem volt ez már, átszellemült, keresztény szerelem: valóban az amor sanctus földi mása és tükrözése. Csodálatosan szubtilis, mégis szeplőtlenül naiv. A Tristan et Iseult történetét Béroul nevű trouvère írta. Ez csupa gyöngédség és finomság; Joseph Bédier művészi modern prózafordítása hozzáférhetővé tette a mai olvasó számára is. A világ egyik legszebb "olvasnivalója". Nem a Wagner-opera jut eszedbe róla. Nem, hanem Giotto és Fra Angelico... S hasonló gyönyörűség ismeretlen szerzőtől, az Aucassin et Nicolette, félig prózában, félig versben. Ezt magyarul is olvashatod, Tóth Árpádtól.

A primitív pompájú udvari életnek, játékos lovagi édességeknek, a "szerelmi törvényszékeknek" kora ez. Egynémely költemény, mint a híres Chrétien de Troyes néhány alkotása szinte tankönyve ennek a lovagi szerelemnek. Az amour courtois magasiskolája. Ez időből valók az angol Arthus-románcok is, Arthur királyról s lovagjainak kerek asztaláról, Lancelot s Guinevra királynő szerelméről, a szerelmeseket pártoló Galeottóról s a varázsló Merlinről... És Parcivalról, aki a Szent Grál hegyét fölkereste... És Chrétien de Troyes is írt egy Parcivalt, és a német Wolfram von Eschenbach is... És Gottfried von Strassburg is írt egy Tristan und Isoldé-t... Ez a "nemzeti költészet" csak azért nemzeti, mert köznyelven írták. Egyébként témák, szellem, műformák, minden teljességgel internacionális. Az európai irodalom egy és oszthatatlan, akár abban a korszakban, amikor még egyetlen nyelve volt, a görög.

Ami a franciában a trouvère, az a németben a Spielmann és Minnesänger, a provençalban a troubadour, az olaszban a trovatore. A németek nagy lovagi költeménye a Nibelung-ének. Ez soká elfeledve lappangott, s amikor a XVIII. században valami kéziratból kiásták, nemzeti eposzt csináltak belőle, mint a franciák a Roland-dal-ból. "A mi halhatatlan énekünk" - mondja Hebbel; "klasszikus, mint Homér" - jelenti ki Goethe. Pedig ez nem országos harcok éneke. Igaz, hogy nagy világmondába kapcsolódik: Attila és Theodorik szerepelnek benne. Sőt valami ősi pogány is van benne. A kereszténység szinte csak külső máz rajta. De ez még nem jelent "mitologikus eposzt": már Goethe gúnyolta azokat, akik annak bámulták. Egy időben még keletkezését is úgy képzelték, mint az Iliász-ét, valami népi autogenezissel.

A Nibelung-dal azonban nem "naiv eposz", hanem regényes lovagi költemény. Nem is formátlan ősdal, amilyen a Beowulf, vagy az ez idő tájt alakuló izlandi Edda. Hősei nem mitologikus lények, hanem udvari emberek és fejedelmi hölgyek. Eseményei nem nacionális válságok, hanem udvari intrikák, asszonyi perpatvarok, lovagi hűség és szenvedély. Igaz, hogy mindez szörnyű és barbáran vérengző bosszúba torkoll. Irodalmi értéke a szenvedélyek gazdag festése, az egyszerű és erőteljes nyelv, a művészi kompozíció. Ezek igazán remekké teszik. Aranyt az Attila-mondával való összefüggései vitték hozzá; de költőisége is hatott rá. Motívumai (mint az asszonyok vetélkedése) visszatérnek a Buda halálá-ban. Arany persze nagy, tudatos költő; de a Nibelung-dal ismeretlen szerzője is az volt. Verse már szabályos, rímelő versforma, amit később a "romantikusok" művészileg megújítottak, s magyar költők is meg-megpróbáltak. Ez a "dalnok", akár a Kürenbergi Konrád ő, akár más, Minnesänger vagy lovag (talán osztrák földről), nem volt irodalmilag műveletlen ember. Bizonnyal Vergiliust is ismerte, akit a középkor minden költőnél többnek tisztelt, majdnem szentnek és varázslónak, mert "megjósolta a kereszténységet".

Mindenesetre ismerte költőtársát, Hartmann von Auét. Ez pedig jól ismerte Chrétien de Troyes-t, s az Arthus-mondakört. És ismerte a latin legendákat. A Szegény Henrik történetét azokból vette. A bélpoklos lovagét, akit csak egy tiszta hajadon szívevére gyógyíthat meg. S aki a végső percben inkább lemond a gyógyulásról, semhogy egy önfeláldozó szív élete árán jusson hozzá... Mily középkori téma, a keresztes háborúk utáni időkből! A vallási és lovagi motívum együtt! És mégis minden időknek való téma, amit megtalál majd Longfellow s Hauptmann. Mennyi név, kor és ország, csak egy fél oldalon, mióta Vergiliust említettem a Nibelung-dal-lal kapcsolatban! "A világirodalom egységes áram" - mondtam e könyv legelején, "amely átcsap korok és nemzetek fölött". Mint a lélek, a test tagjain s az élet évein.

- folytatjuk -