A négylovas Biasini kocsi kigurult Kolozsvárról, és egész hosszú napon vágtatott hegyek, erdők és mély völgyeken át. Tavasz volt a hegyek között. A hólé gyors, sustorgó patakocskákban csurgott a hegyoldalakban, és a fák fényesfeketék voltak, mintha valamely láthatatlan kéz tetőtől talpig megmosta volna őket. Könnyű felhők jártak az égen. Az útba eső malmok hangosan kelepeltek. Egyik-másik malomnak a kelepelését az útkanyarodóknál újra hallhatták, amikor a lovak meglassították lépéseiket, a hegynek kapaszkodván, és a sárga zsinóros dolmányú postakocsis pipáját tömködte.

Késő délutánra járt az idő, amikor Júlia, az özvegyasszony és kísérője, Balázs Sándor író, egy magányosan álló falusi úriházhoz érkeztek. A ház félig romba dőlt részeit korom és üszök fedte, de másfelől nyájas és tiszta volt a ház, gondos kezek nyoma látszott a tiszta ámbituson. A kőfalon egy szürke macska nyújtózkodott, és a kapuban egy fehér szakállú, sasorrú, kopottas ruházatú, szikár férfiú állt. A hosszú szárú pipa kedvetlenül csüngött szájában, és összeráncolt homlokkal, idegenkedve nézett a közelgő hintó felé.

– Szentmihályi! – kiáltotta a hintó bőrfüggönye alól Balázs Sándor.

A szikár öregember összerezzent, aztán gyorsan megfordult, hogy a házba siessen. De Balázs Sándor akkorára már leugrott a hintóból, és hosszú, csizmás lábaival az öregember után vetette magát.

– Már nem ismersz, Szentmihályi?… Ejnye, de megváltoztál, pajtás! Te volnál „Bayard lovag”, aki a verseket és a színikritikákat írtad, és velünk gyakran tekéztél a „Török Császár”-nál?

Az öregember megzavarodva hunyorított tarkás szemével.

– Lehetséges, hogy valaha ismertem az urat, de most más világ, más ismerőseim vannak – mormogta, és a két kezét idegenül a háta mögé dugta.

– Be rongyos, be kopott a dolmányod, Bayard lovag, pedig alig néhány esztendeje hogy szeretted az ezüstsarkantyús csizmát és az aranyrojtos nyakkendőt! A szakállad is lisztes, mint valami vén molnáré, pedig ezelőtt a hajad is koromfekete volt. Mi történt veled, kedves pajtásom, régi nagy dalidók hőse?

– Nem tudom, hogy miről beszél az úr! – védekezett a vénember, és haragos pír lepte el lassan az arcát. – Kikérem magamnak, hogy engem a saját portámon háborgasson mindenféle jöttment ember. Az úr se nem zsandár, se nem katona. Mi jogon teszi be lábát küszöbömön?

Balázs Sándor csöndesen nevetett:

– Tudom már, mi a bajod, öreg liszteszsák… Ne félj, nem jutsz bajba miattam, miattunk. Íme, nézd meg, itt van a Haynau saját kezű aláírásával ellátott engedélyirat, amelynek értelmében Júlia asszony és kísérője, Balázs Sándor szabadon utazhat Magyar- és Erdélyországban, az elveszettnek, az elesettnek, a megholtnak hitt költő nyomának felkutatására…

Szentmihályi öreg szemével figyelmesen megvizsgálta a kétfejű sasos címerrel ellátott írást. A papír zörgött, reszketett fonnyadt ujjai között, és lassan levette fejéről a süveget, amint az aláíráshoz érkezett.

– Uram, parancsolj velem – mondta mély alázattal –, és bocsásd meg előbbeni magaviseletemet. Én hű alattvalója vagyok a császárnak, és gyakran háborgatnak mindenféle alkalmatlan bujdosók, akik régi ismeretség, régi barátság címén szállást, menedéket követelnek tőlem. Pedig én hűséges szolgája vagyok császárunknak. Sohase vettem fegyvert kezembe gonosz szándékkal.

Balázs Sándor fanyar mosollyal hallgatta az öregember kapkodó szavait. Csöppet sem titkolta megvetését, midőn kérdezte:

– Nos, tehát a Haynau aláírásának megvolt a kellő foganatja. Van-e szállásod számunkra, vén hitehagyott?

– Uram, parancsoljatok házammal. Miután cselédeim nincsenek – mert hisz az ember sohasem tudhatja, hogy nem egy bujdosó honvédet fogad-e fel kocsisának –, én magam és leányom állunk a szolgálatra.

Balázs Sándor a hintóból lesegítette Júliát, aki feszült figyelemmel hallgatta onnan a beszélgetést. Az író fülébe súgta:

– Látja, Sándor, mégiscsak megérdemelte az a rettenetes Haynau a kedvességemet. Mindenütt rettegnek a nevétől.

Balázs egykedvűen vállat vont:

– Ez itt másféle ember, Júlia, mint hiszi. Valamit titkol előttünk az öreg. Ravaszkodás volt úgy ridegsége, mint alázatossága. Valami titok rejtőzik e házban, amelynek majd nyomára jövünk.

Két tiszta és kellemes szobácskát jelölt ki a házigazda vendégei számára. Az ablakokban cserepes növény, a széken, díványon fehér hímzés. A zöld cserépkályhában élénk lánggal pattogott a fahasáb, míg az asztalon emlékkönyv feküdt, mellette kis, tükörrel díszített arcképalbum.

Júlia szórakozottan nyitotta ki az arcképalbumot, míg Balázs Sándor az emlékkönyvben lapozgatott.

– Nézze, Sándor – mondta kisvártatva Júlia –, milyen sajátságos gyűjtemény ez. A legtöbb arckép hátával kifelé van elhelyezve a gyűjteményben.

– Bizonyosan olyan embereknek az arcképei, akiket el kellett feledni ebben a házban – felelt Sándor. – De nem kevésbé érdekes a Stammbuch sem. A legtöbb emléksor, vers keresztül van húzva, kitörölve. Csak egyik-másik aláírás ismerős nekem. Íme itt van egy, amelyet kegyed is ösmer…

Júlia a félig kitörölt névaláírásra pillantott, aztán felkiáltott:

– Bem tábornok aláírása…

– Úgy van. Lapozgassunk csak tovább a könyvben. Ha Bem megfordult e házban, lehetséges, hogy itt járt az is, akinek szent nyomát keressük.

Alig fordított Júlia néhány lapot, amikor fehér, francia krémmel bevont arca teljesen elfehéredett, és a Stammbuch reszketni kezdett rózsaszínű ujjai között.

– Nézze… Az ő kézvonása. Az ő neve.

Balázs Sándor izgatottan hajolt előre. Az emlékkönyv egyik lapján tollvonásokkal összekuszált verssorok nyoma látszott, alatta pedig alig kivehető névaláírás, amelyből csak a karcsú, finom, kerekfejű P betű alakja, valamint az S hegyes és egyszerű formája volt világosan látható. Balázs felkiáltott:

– Most már bizonyossá vált, amit eddig is tudtam – a bujdosók előadásából –, hogy Bem és szárnysegéde ebben a házban töltött egy éjszakát, mielőtt Segesvár felé vonultak volna.

– Az öreg házigazdának tudnia kell felőle – vélekedett kipirult arccal Júlia.

– Az nem fog elárulni nekünk semmit. Sokkal inkább meg van félemlítve a mostani kormány erőszakosságától, a börtönöktől és a bitótól, semhogy beszélni merne arról az időről, amikor szabadsághősöknek álmát oltalmazta háza teteje. Ellenben talán szólásra bírhatjuk azt, akihez az immár kitörölt emléksorok voltak intézve. Az öregembernek leánya van. Nos, százat teszek egy ellen, hogy a leány látta őt, ismerte őt, hallotta őt… Júlia felbiggyesztette az ajkát:

– Nem szeretném, ha valami régi vetélytársnőmmel kellene szemtől szembe találkoznom. Szegény Sándorom nagyon is nyájas, nagyon is gyönge és lobbanékony volt a női bájak iránt…

– Csupán addig, amíg kegyedet meg nem ismerte. Azután már csak egyetlen nő, egyetlen, szentséges szent nő élt számára, és az kegyed volt, Júlia.

– A természet nem változik. Azt sejdítem, hogy Sándor megfeledkezett olykor rólam, a hadviselés durva napjaiban, és bizony belenézett az őt bámuló, csodáló, érte rajongó leányszemekbe. Bizonyosan ez a hölgy is olyasféle volt, aki nyomban elájult, midőn a nemzet nagy költőjét megpillantotta. Ismerjük az ilyen hölgyecskéket, akik költészetrajongás cím alatt űzik apró szerelmi játékaikat.

– Kérem, Júlia, csillapodjon. Esküszöm önnek, hogy Sándor sohasem szegte meg kegyednek tett hűségesküjét…

– Nos, ez a legkevesebb, amit elvártam tőle…

Így szólt Júlia, és bizonyos sértett haraggal dobta az asztalra a szegény Stammbuchot, és többé figyelemre se méltatta.

…Az estebédnél pedig egy hervatag, szomorú, sovány vénlány jelentkezett, aki a párolgó tálakat az asztalra hordta.

– Ilona, leányom – mondta Szentmihályi, és többé sem ő, sem leánya nem szóltak egyetlen szót sem az asztalnál.

Júlia félszemmel figyelte a hervadt vénleány mozdulatait. Majd azt is észrevette, hogy a lesütött, hosszú pillák alatt érdekes, tüzes, rajongó, barna szempár rejtőzik, és könnyedén megborzongott, amikor a leány szenvedélyes, szinte gyűlölködő tekintetével találkozott véletlenül a tekintete.

Ilona csupán még egyszer pillantott fel az asztalnál, amikor is, mint ezt Júlia pontosan észrevette, a véle szemben ülő daliás és szép szakállú Balázs Sándorra vetett egy gúnyos, megvető pillantást – aztán többé nem lehetett látni a leány szemét. Gyászruhájában szinte nesztelenül mozgott tova, és barna haja észrevétlenül simult el a szoba árnyékban levő sarkában.

A házigazda hümmögött, sóhajtozott, és egyébről nem lehetett vele szót váltani, mint az időjárásról.

A vacsora végén Júlia hevesen megszorította a Balázs kezét:

– Most már bizonyos, hogy szerette… – susogta.

– Lehet – felelt komolyan a férfi. – Őt sokan szerethették, de ő csak kegyedet szerette.

Aztán eljött az éj, és a ház, amely eddig is olyan csöndes volt, mintha halottat virrasztanának benne, olyan néma lett, mint a sír. És ekkor világosan lehetett hallani, hogy egy ajtó halkan, csöndesen, hosszasan nyikorogva fordul sarkain a vendégek szobái felől. Ugyanakkor tompán, hevesen megzörrent a vaskosaras ablak üvege a vendégszobán, mintha kísértet zörgetné.

– Sándor, az a leány, az a gyilkosszemű leány, leskelődik odakünn. Én félek.

– Dehogy, Júlia. Valami éji madár csapódott az ablakhoz. Holnap tovább utazunk.