A latin most egy nemzetközi nemzetnek nyelve volt, Krisztus nemzetéé. Ez volt az egyetlen irodalmi nyelv Nyugaton. A nemzetközi nemzet "minden népekből" gyűjtötte tagjait, az újon jött naiv tömegek s gomolygó barbár törzsek közül, melyek nem nemzetek még, csak születendő nemzetek káosza. Lassanként a himnuszköltők nagy része is belőlük szakadt, és sorakozott, Európa minden részében, Krisztus nemzetének zászlaja alá. Nem a maguk vad nyelvét énekelték, hanem a Krisztus nemzetének nyelvét. Törten és dadogva verselték a latint, nem azért, hogy versenyre keljenek a régi poétákkal, kiket nem ismertek, hanem csak hogy kiöntsék a maguk naiv lelkét, s könnyű énekekkel lássák el társaikat s megtért honfitársaikat, akiknek még az Ambrus egyszerűsége is nehéz volt.

Hosszú évszázakig tartott a középkornak ez az igazi "sötét" szaka. A nagy lángok kialudtak, s örült, aki pici mécset tudott gyújtani a viharban, pici gyertyácskát tenni a feszület lábához. Hanyatlás volt ez a himnuszköltésben is, s a klasszikus hagyomány kiszikkadásával mindinkább csak küzdés és hebegés. Mégis lobogtak a mécsek és gyertyácskák mindenfelé, zengettek a naiv énekek a templomokban és klastromokban, száz és száz éven át, Hispániától a mesés Írországig. Szerény és együgyű hangok; de az irodalomtörténet búvárlója számára rendkívüli tanulságokat rejtenek. A kutatás nyomon kísérheti itt egy fejlett, gazdag és szigorú formavilág lassú fölbomlását, s a romláson át egy jövendő ragyogás ígéretes föl-fölcsillanását, mint aranycsillámokét a formátlan kőzettömbből. A jámbor költők nem voltak már rómaiak. Még a nyelvet sem kezelték teljes biztonsággal: s bizonnyal nem csupán az egyszerűség bájáért kerülték a művészibb szerkezeteket. A klasszikus versforma azonnal leleplezte őket. A szótagok hosszúságát és rövidségét nem jól érezte meg barbár fülük; lelkükben egy másik, vadabb zene zenélt, a saját durva nyelvük, gyermekkorukban hallott törzsi énekek zenéje. Hexametereik s szapphói strófáik rosszak, döcögősek; ritmikus soraikon átüt egy másik ritmus, mely tapogatózva valami barbár anyanyelv hangsúlyába kapaszkodik.

Persze ez a barbár hatás még csak egészen önkénytelen és öntudatlan lehet. Hisz minden barbárság pogány dolog. Azokból a régi törzsi énekekből alig maradt ránk valami: azok pogányok voltak, senki sem igyekezett följegyezni vagy megőrizni őket. Csak sokkal későbbi kéz által maradt ránk néhány ilyen barbár hősének, keresztény átdolgozásban és betoldásokkal. Legrégibb az óangol Beowulf, mely ősgermán mítoszokat őriz. Anglia még nem létezett ekkor: Beowulf a gaeták királya. A világirodalmon még mintegy kívül állnak ezek a költemények. Kvalitásuk valami nyers és durva erő; mértéket és rímet nem ismernek, csak primitív prózaritmust, alliterációt. De épp brit földön történt ez idő tájt, hogy egy latinul nem értő egyszerű ember, a saját barbár idiómáját a keresztény Isten dicsőségére zendítette verssé. Így az angol az első modern nyelv, mely a világirodalom vehikuluma lett.

Az első angol költő történetét pedig a "tiszteletre méltó" Beda meséli el. Beda Venerabilis a régi angol egyház szentje és történetírója. Egyike azoknak, akik a tudományt az Egyház szolgálatában akarták új életre hozni. Ő maga is költő, latinul. Szép himnuszokat írt, sőt már egy bájos legendát is, hexameterekben. Ez a Beda mesél nagy egyháztörténeti művében Caedmonról, a pásztorról, aki csordáját őrizve hangot hallott az égből, és a hang azt mondta: "Jer, Caedmon, dalolj nekem valami dalt!" Caedmon dalolt, s dalai megmaradtak. (Ha ugyan ő írta mindazokat a versbe rótt bibliarészeket, melyeket a híres Junius által felfedezett kézirat tartalmaz.) Így jelenik meg az európai irodalom színpadán a "köznyelvű" poézis, a vulgaris eloquentia. A kor azonban éppenséggel nem kedvezett még a köznyelv előretörésének. Ez a nyelv maga is még kialakulatlan volt, lokális dialektus, többnyire erősen keveredve a latinnal, vagy nem is más, mint elrontott latin. A szellemek nosztalgiája inkább a latinra vágyott, a művelt és egységes nyelvre. Aminthogy a kor legjobbjainak minden törekvése az egységre irányult, a letűnt római birodalom nagyszerű fegyelmének visszaállítására. Ez megfelelt a katolikus egyház szellemének is. Nemsokára meg is történt az első hatalmas kísérlet, a Nagy Károlyé.

Nagy Károly, igazi római császár módjára, maga köré gyűjtötte a kor tudósait és íróit, latin írókat persze. Eljött a híres Alcuin York-Shire-ból, klasszikus kéziratokat szedett össze, iskolákat alapított, szervezte a birodalom műveltségét. Eljött Itáliából Paulus Diaconus, a longobárdok történetírója, s a római császárság históriáját kezdte írni. Ők mind a ketten költők is voltak, e szent és tudós társaságban versenyt zengtek a himnuszok. Nagyobb szükség volt rájuk, mint valaha. Aki civilizált, az egyúttal térített is: a birodalom ügye egy a kereszténységével. Ambrus szelleme élt még. E korból származik a Veni Creator (Jöjj, Teremtő) kezdetű misztikus hatású ambroziánus himnusz, szerzője állítólag Hrabanus Maurus, Alcuin tanítványa és utóda, Némethon Bedája, Magister Germaniae (Némethon tanítómestere) "Te ujj az Isten jobb kezén!" - zengi Hrabanus a Szentlélekhez.

Viszont Paulus Diaconusnak tulajdonítják a Tenger Csillagá-ról szóló éneket. Ezek a versek hiába keletkeztek a Nagy Károly klasszicizáló udvarában. Hangulatuk, érzéki miszticizmusuk egészen középkori. A Tenger Csillagá-ban a ritmus is egészen új, középkori. Barbár, hangsúlyos ütem, szinte pontosan egyező a magyar "ősi hatossal", s az alliteráció olykor fontosabb, mint a rím. A köznyelvi énekek emléke mind erősebben muzsikál a tudós szerzők füleiben. Fuldai szerzetesek, ahova Hrabanus Maurus is való, ez időben jegyezték föl a legrégibb megmaradt ófelnémet hősdalt, a Hildebrand-ének-et, Nagy Theodorik egy híres vitézéről. E hatások alatt a mérték egészen el-eltűnik. De még az új ritmus törvényeivel nincsenek nagyon tisztában a költők. Prózá-nak nevezték: prosa est producta oratio a lege metri soluta sic dicta ex eo quod sit profusa (a próza a versmérték törvényétől megszabadított beszéd, s úgy mondják, hogy áradó legyen). És tudták már, hogy a prózában is lehet ritmus: rhythmus per se sine metro esse potest, metrum sine rhythmo esse non potest (ritmus versmérték nélkül lehet, de versmérték ritmus nélkül nem lehet) Ez a modern szabad vers elvével azonos; és csakugyan, e kor himnuszai között nagyon sok van olyan, amit a formája miatt ma szabad versnek kellene mondanunk.

A jámbor szerzők azonban nem érték be ennyivel. Barbár fülük teljesebb és csengőbb zenét kívánt; megfoghatóbb zenét. A liturgikus ének követelményei is közrehatottak. Az istentisztelet céljaira aligha volt legmegfelelőbb forma az egyszerű próza, azaz profusa: áradás. Itt szigorú tagoltságra volt szükség. Az egyházi szertartás voltaképpen dráma; a mise maga a megváltás nagy tragédiájának mindennapi megismétlése. A szertartás éneke is dráma: s már csírája és előképe a későbbi misztériumoknak. Fölváltva éneklik pap és ministráns, egyház és nép, karok és félkarok. Így valósul meg gyakorlatban a kollektív líra mai ideálja... Ez a felelgető éneklésmód magával hozza a strófaszerkezetet. A misébe illesztett sequentiák (ünnepi ének) régibb típusa, melyet Notker szentgalleni szerzetes alkotott meg, a görög karénekekre emlékeztet. A fül az egymásnak felelgető strófák zenei egyformaságát követelte, és a jámbor, dadogó, tanácstalan költők teljes buzgalommal igyekeztek legalább szótagszámban egyenlőre mérni megfelelő soraikat. Notker maga, a boldog Notker - akinek mellékneve is Balbulus, azaz dadogó - szinte kétségbeesetten méricskélte naiv szótagjait. S mégis - ó, hit és jámborság csodája! - ezekből a szeszélyes hosszúságú mérték és ütem nélküli sorokból olykor a pásztorok és angyalok éneke csendül ki. Főleg ahol ama bethlehemi csengő is idézi és igézi - a rím!

- folytatjuk -