Mi teszi oly különösen bensőségessé e stílust? Az, hogy a bensőség eszközből céllá lett. Az ókor írója kívülről, befejezett kívülről láthatóságában akarta érezni az életet; még a saját életét is. Ez a klasszikus ábrázolás. A bensőségek rajza is csak arra való, hogy az élet külső képét gazdagabbá, elevenebbé tegye. A lírikus belefestette lelkét, mint egy érdekes tárgyat, a világba. Vagy épp a lelki jelenségek inkább csak poétikai dísz, hasonlat gyanánt szerepeltek. A természet tüneményeit világították, lelkesítették át velük: mert az élet érdekelte őket is elsősorban, de a látott élet - mint jelenség, mint világ.

A keresztény írónál megfordítva: a belső lesz egyszerre a fontos, és minden külső kép vagy történés csak eszköz és hasonlat, mint ebben is: "a szív iskolája". A keresztény író tekinti először a világot saját életének illusztrációjaként, s Szent Ágoston Vallomásai az első belülről látott lélekrajz a világirodalomban. Belülről látott: s így nem teheti a kész és tökéletes benyomását. Ez a benyomás nem is célja a keresztény és modern irodalomnak olyan értelemben, mint a klasszikusnak. Hanem előttünk alakul, és ez új varázs: nem körüljárható, de átélhető. S ez új, bensőséges irodalom számára új műfajt is teremtett Ágoston: a pszichologikus önéletrajzot, mely éppen ellentéte a régiek autobiográfiájának. Nem külső események, hanem csupa imponderábiliák története. Teljesen belső és személyes. Ágostontól mi sem áll távolabb, mint hogy harmadik személyben szóljon önmagáról, mint Iulius Caesar. Ez az igazi keresztény műfaj: a gyónás, a vallomás. És, mint Ibsen is mondta, a keresztény korok minden nagy költői művében, az egész modern költészet lényegében, van valami vallomásszerű.

Ágoston filozófus: s egy filozófus vallomásai összeesnek filozófiájával. Könyve önéletrajz és filozófia egyszerre. "Rég-régi vágyakozásom" (kiált Istenéhez) "elmélkedve megvallani Neked, mit tudok és mit nem, vagyis: mennyi bennem első megvilágosításod, és mennyi az én maradék sötétségem." Íme, a keresztény gondolkodás, s a modern egyúttal. A gondolat mint belső fejlődés, megvilágosodás: nem többé kész és a világra alkalmazandó kategória. Ágoston megtérésének rajza egy filozófia fejlődéstörténete: mint a Discours de la méthode (Descartes: Értekezés a módszerről). Formailag is: egy nagy, nyilvános gyónás. S ez a forma is fennmaradt, minden külsőségeivel; még mikor a szent gyónásban való hit kialudt is. Mert nem az ész hite a döntő, hanem a szív kívánsága. Rousseau Vallomásai nem a keresztény hitből fakadtak immár, de még mindig a keresztény kívánságból; s elég célozni erre a nagy hatású könyvre, hogy elgondoljuk a páratlan pályát, melyet az Ágoston műfaja a világirodalom történetében, csak mint külsőleges műforma is, Ágoston művétől a Strindbergéig, megtett. Vagy nálunk magyaroknál, Rákóczi Vallomásai-tól a Széchenyi Napló-jáig. A lélek vetkőzése szenvedély lett, az őszinteség igazi szellemi exhibicionizmus; bár ki lehetne mégis őszintébb, mint aki Istenéhez volt őszinte hajdan? Hozzá tökéletesebben tudunk azok lenni, mint az emberekhez, mint saját magunkhoz. Rousseau-nál már maga az őszinteség válik néha pózzá...

S aztán Ágoston afrikai születés, afrikai lélek: őszintesége egy afrikai lélek forró temperamentumából tör ki. Ez a forróság áthatja minden gondolatát, minden szavát. Írónak ő nagyon különös. Eszméi nem nyugodt ömlésűek, hanem szeszélyesen és szenvedélyesen torlódók. Egy-egy mondatban az ötleteknek valóságos záporát kapjuk; mintha ki akarnának áradni medrükből, szétvetni keretüket. Valami nyugtalan, ideges intelligenciavibrálás van ebben a stílusban. Nem normális stíl: különc. Távol a klasszikusok zártságától és formatürelmétől, művészete nem a mértéké, hanem a mértéktelenségé. Periódusai inkább gazdagok, mint kerekek. Minden szónak külön élete van, és kinyüzsög a periódusból: kiüti fejét, külön gondolkozni és játszani kezd; s a mondat egy rekesz eleven mozaikká válik. Minden szó itt a saját poénje, új ötlet: s minden mondat torlódó és türelmetlen ötletek egymás sarkába kergetőzése.

Ez a temperamentumos, soha nem nyugható, soha el nem ereszkedő stílus: az író maga. Vallomás nála nemcsak amit mond, hanem ahogy mondja. Sohasem adta író magát teljesebben: annyira minden kifejezés nála, hogy a kifejezés nem marad meg külön kifejezésnek, hanem összeesik az élettel, amelyet kifejez. Annyira író ő, hogy sohse csupán író. A nyugtalanság, mely stílusában vibrál, az élet szenvedélye. De nem a külső életé. Ha külső események drámai előadását várjuk, csalódunk. Hanem maga a könyv lesz élet és szenvedély, maga a gondolat; s a megtért Ágoston ugyanavval a türelmetlen, soha ki nem elégíthető mohósággal veti magát, egész izgatott akaratát, a saját belső életének, lelkének sodrába, mint ifjúságában a világi gyönyörök és kalandok sodrába vetette.

Így válik a gondolkodás akcióvá; s az alkuvás és nyugvás nélküli vágy az Igazság felé az akció izgalmává. E filozóf nem hideg: mert életkérdés neki az igazság. E szenvedélynek megvannak a tévedései, paroxizmusai és kétségbeesései. A legbonyolultabb logikai levezetés közben érezni ezt a lüktető izgalmat, mely a gondolkodó agyát mozgatja. Meg-megszakítja magát, felkiált, felijed; türelmetlenkedik és könyörög. Amint felvetődik előtte egy probléma, rettenti és vonja, mint egy örvény. Sohsem jelentkezett ily erővel a filozófiai Erósz: a természeti törvény erejével, amihez Ágoston maga hasonlítja. "Az én nehézkedésem az Igazság vágya: az szabja meg az irányt, amerre szárnyalok."

Az Igazság ily szenvedélyes szeretőjének semmi türelme a nem igaz iránt: vallásos lélek az, és gyűlöletes neki a hazug Poézis. De még gyűlöletesebb az álmodozó filozófia, mely az igazság külszínével ámítja a lelket. Ezt a minden józansággal oly ellentétes szellemet épp szenvedélye viszi így a szkepticizmus józansága felé. Legszkeptikusabb önmagával szemben. Megfogni az igazságot ott, ahol éget, mint a tüzes vas; legyőzni a nagy lélek természetes becsvágyát; meztelenné tépni önmagát az igazságért: ez a mindennél nagyobb küzdelem csábította. Az őszinteséggel sohasem telik be. Élete végén kiad egy könyvet, aminek a címe "Visszavonások": Retractationes. Ebben visszatekint régi műveire, szigorú lelkiismeret-vizsgálással. Leleplezi a saját hazugságait, önkénytelen pózait, önáltatásait s költészetének gyönyörű hazugságait is.

Csak a tökéletes Igazság nyugtathatja őt meg: a platóni Eszme. De ez nincsen ebben a világban: kívül van téren és időn. Aki egyszer megsejtette ezt a hely és idő nélküli világot, azt a változástalan boldogságot, amit az Igazság birtoka jelenthet, nem elégülhet többé a változó és hazug földi létben. Ez az örök elégedetlenség hajtja Ágoston lelkét. Az arisztotelészi tudomány kicsiny és praktikus igazságai nem adhatnak neki megnyugvást. Még kevésbé a jelenségek bája, a formák szépsége. Pedig távolról sem érzéketlen formák és szépség iránt. Mikor a Szentírást először olvassa, visszariasztja nyelv és forma kezdetlegessége. De mikor a stílművész Cicero kerül kezébe, csak a tartalmat lesi. Csak a tartalmat lesi az életben is. A külső események, politikai mozgalmak, a "világ játéka", nem érdeklik. Szent Ambrus és Justina császárnő nagy, világtörténeti összeütközése hidegen hagyja... Korrajzot egész könyvében alig ad, legfellebb önkénytelen, egy-egy lelki élmény rajzán keresztül: mint a vérlátó cirkuszi közönség lelkiállapotának nagyszerű elemzésében. Embert alig fest. Csak akit belülről festhet: önmagát és anyját, Monicát, kivel ő majdnem egy. Írása csupa bensőség: mert nem kívül van az, amit keres. Ha az igazságnak nincs helye és ideje a külső világban, akkor az csak bensőnkben, a lélekben élhető meg. Krisztus is mondja: "Bennetek a mennyek országa!" De akkor csak egy fontos: az igazság megélése! A külső világ csak mikor ebben gátol vagy segít.

A test, az érzékek mindenesetre gátolnak. Senki sem érezhette ezt annyira, mint a féktelen temperamentumú Ágoston. Lelki élete örök küzdelem: rixa domus interioris (belső viszály). "A test a lélek ellen kíván, s a lélek a test ellen" - mondja a Szentírás. A test élete logika nélküli. Zavaros vágyaival elhomályosítja az értelmet, s útjában áll az Igazságnak. Ezért az Igazság birtokába csak a test mennél nagyobb megtagadásával juthatunk. Ágoston éppoly végletekig levonja ezt a konklúziót, mint Schopenhauer. De milyen lehetetlen ez a gyakorlatban: küzdeni, ahol mi magunk vagyunk az ellenség! "Úgy éreztem, igen boldogtalan leszek asszonyi ölelések híján" - nyög föl a szent.

"Nem ellentmondás tehát az, hogy a lélek akar is, meg nem is" - mondja másutt, egész modern ízű töprengései közt. Érzi, hogy ez a két akarat, mind a kettő egyformán mi magunk vagyunk: "test magam is, lármáztam a test ellen!" Az akarat gyengeségének problémája ezen a ponton a jó és rossz duálizmusának problémájává szélesül. Ez a probléma az ágostoni filozófiának is gyökere. Hogy lehet rossz a világ? Hiszen az egész világ csak az Igazság tükrözése, akármilyen tökéletlen is! Az eszme emanációja, ahogy az újplatonikusok mondják! Az Isten alkotása! Ez a probléma vitte Ágostont a manicheizmusba, ez vitte a szabad akarat, az eredeti bűn és a kegyelem különös tanaihoz, melyekkel a protestantizmus modern hitvitáinak fölidézője lett. Port-Royal (Pascal működésének helye, a janzenizmus szellemi központja) éppúgy belőle indul ki, mint Leibniz híres Theodicaeája. Nehéz volna túlbecsülni azt a hatást is, amit gondolatai az irodalomra, főleg a XVII. század francia irodalmára tettek. Ez a különös gondolkodó, aki sohsem elégedett meg az olcsó megoldásokkal, és sohsem riadt vissza a legvégső következésektől sem, nemcsak a gondolatvilágát kavarta föl az emberiségnek, hanem az érzésvilágát is. A "felvilágosodás" monstruózusnak találja; Charles Lamb egy kis esszéjében a "minden anyáktól gyűlölt szentnek" nevezi, mert "ártatlan gyermekeket bűnre és kínra ítél". Schopenhauer azonban éppen az eredeti bűn tanát tartja a kereszténység legmélyebb gondolatának. S századunkban az egész emberiség rémélménye lett az ágostoni lélek centrális élménye, a video meliora: "a jót látom, a rosszat követem". Az akarat romlott: az egész világ ártatlanul vétkezik és szenved. Az egész világot egy monstrumnak látjuk. A credo quia absurdum (hiszem, mert képtelen) közelebb áll értelmünkhöz, mint valaha. Csak egy pelagiánus (egy nyárspolgár) gondolhatja, hogy a világ mind oly laposan okos, igazságos.

De evvel az ágostoni pesszimizmussal szemben áll az ágostoni optimizmus: aminthogy a megromlott emberi akarattal szemben áll az isteni akarat, a bűn világával a kegyelem világa. Ágoston egész könyvet szentel arra, hogy megírja a Kegyelem munkájának történetét az emberi világban. Ez a könyv a Civitas Dei. Végzetes időkben íródott: Rómába betörtek a barbárok! Alarik végigpusztított Itálián! A rémek már nem a láthatáron ültek. Ott csüggtek a város falain, a középületek ormain. Minden perc katasztrófával fenyegetett. A konzervatív szellemű rómaiak az újítókat vádolták, a keresztényeket. Hisz soha a kereszténység előtt nem érték Rómát ily csapások! (Mint ahogy a mi történelmünkben vádolták a protestánsokat; hogy az ő bűnük a török veszedelem!)

Ágoston ekkor érezte szükségét, hogy egy nagy könyvben megmutassa a fölvilágosodás szerepét, amint a népek életében munkál. Amely sohasem lehet átok, hanem mindig áldás. Ágoston legalább így látta. Ő bizonnyal hajlandó volt a kultúrát, mint mindent, föláldozni az igazságért. De álma és törekvése mégiscsak a kultúra és Igazság harmóniája lehetett. Ahogy egyike volt azoknak, akik a kultúrát az Igazság hordozójává tették: úgy az Igazságban sem lerontóját látta a kultúrának, hanem magasabbra emelőjét. Nem sejtette, s talán nem is hitte volna, hogy az Igazság győz, de a kultúra századokra elbukik.

- folytatjuk -