A lappangó irodalom nem volt csupa próza. Vallás és líra között, mondják, titkos kapcsolat van: de egy vallásra sem igazabb ez, mint a kereszténységre. Az Egyház lelke lírába ömlött, az első pillanattól. A közös ima már ének és költészet, s bizonnyal a katakombák is himnuszoktól zengtek. Gaston Boissier, a híres filológ, különösen téved, mikor azt állítja, hogy (harmadfél századig) az ősegyháznak nem volt költője, s nem volt költészete. Inkább azt lehetne elképzelni, hogy az első keresztények mind csupa költők voltak, a lelki ébredés hatalmas ihlettségében. Annyi azonban igaz, hogy próza és poézis sajátságosan egybeforrt őnáluk. Nem kellett mérték és ütem, a tartalom magában is fölgyújtotta az énekes kedvet. S másrészt a legszárazabb teológiai tartalom is jól megfér a szép "logaoedikus" (beszélve énekelt időmértékes verselési mód) anapesztusokkal, amiknek már a nevében is ölelkezik az ének és a próza. A legszárazabb teológia mélyén is költészet van és halálra szánt érzés.
Egyes helyein már az Evangélium is tiszta líra, és énekbe kívánkozik. Az Egyház énekelte is és énekli mind a mai napig. S a kereszténység legelső himnusza talán az a Μεγαλύνει (Dicsőítés), a Magnificat, amelyre a Botticelli Máriája teszi finom ujját a Szentkönyv kitárt lapján. Ez az őshimnusz már Mária-ének... S a titkos Jelenések számos részletét ma is énekszövegül használja a liturgia. De a szent szövegek mellett nyilván hamar jelentkezett az egyéni ihlet is, jelentkezett a költő, új meg új versekkel, ahogy már Tertullianus megírja: Ut quisque de scripturis sanctis vel de proprio ingenio potest, provocatur in medium, Deo cantare. Ahogy ki-ki a Szentírásból vagy a saját tehetségéből győzi, lépjen elő, s zengjen éneket Istennek! Hisz az Evangélium szerint maga Krisztus és tanítványai is ύμνήσαντες, azaz himnuszt zengedezve, vonultak föl az Olajfák hegyére. Sőt a hagyomány még az ének szövegét is megőrizte, amit az Üdvözítő dalolt volna. "Oldani akarok, s oldódni akarok. - Üdvözíteni és üdvözülni. - Nemzeni akarok és megfoganni. - Énekelni és énekké válni. - Mindenki táncoljon!"
Ezt már Szent Ágoston is apokrifnek tartja: az eretnekség illatát érzi rajt. Eretnekség és igazhit versengtek az éneklésben, és himnuszokkal harcoltak. A költő ihletét isteni jelnek érezték, és a szentség bizonyítványának. "Mutasson valami zsoltárt! - kiáltott Tertullián Marcionnak. - Valami víziót! imát, ami a lélek révületében született, in amentia, őrületben!" Mások, mint Szent Efrém, "édességbe burkolt méregről" beszélnek. A megtérteket avató himnuszokkal készítették elő a szent rejtelmek föltárulására. Szent Jusztin már a II. század közepén említi az úgynevezett Eucharistia-éneket, melyből a mai mise praefatiója és kánonja fejlődött. Arius világi dallamokra készít énekeket, "matrózok, molnárok, utazók" ajkára. S tudjuk, hogy Ágoston is, aki egyébként nem volt poéta, versben felelt a donatistáknak (afrikai eretnekek (IV. sz.); azt tanították, hogy bűnös ember nem lehet az egyház tagja), "hogy még az alsóbb rendű tömeghez s a tudományban járatlanokhoz is eljusson".
Ez az áradata a költészetnek, ez a szabadsága az egyéni ihletnek bizonnyal nem járt teológiai veszély nélkül. Az Egyház immár szervezet volt, s fegyelmet kényszerült tartani. A szellem galambjai túlontúl felelőtlenül szálltak összevissza, s egymás tollát tépték. Az égi üzenet veszélyben volt. Zsinatok hoztak végzéseket a "magán készítményű zsoltárok" ellen, amiket még könyvből is tilos volt olvasni.
Ezt a tilalmat a "matrózok, molnárok és utazók" nyilván nem nagyon tartották tiszteletben. A szent énekek már szakmányban zengtek, s az "édes méreg" mindennapi táplálék lett. A líra népszerűsége rendesen elárulja közönségének érzelmi hőfokát, belső szenzációkkal való telítettségét. A pogányság regényt szomjazott, nem lírát... Akár a mai közömbös nagypublikum. Ezeknek kaland kellett, mert életükben nem volt kaland. Mindig új meg új regény jött divatba; legújabban például az Aithiopiaka, amit Héliodórosz, a Napisten papja írt, s ami később a modern regény kezdeteire, a XVII. századi regényre is nagy hatással volt. Ez olyan módon érdekcsigázó, ahogy ma egy folytatásos regény: a "titok" csak a végén derül ki...
A keresztények szépirodalmi szükséglete más volt. Igaz, Alexandriai Kelemen is írt regényt. De nagyobb dolog, hogy ő az első ránk maradt himnusz szerzője. Akhilleusz Tatiosz viszont, az utolsó híres görög regényíró, keresztény létére teljesen pogány lesz, mihelyt regényt ír. Annál természetesebb kifejezést talált az új érzésvilág a himnuszokban. Gnosztikusok, elszakadt kis felekezetek, különös eszmék rajongói, százanként, százötvenenként gyűjtötték össze himnuszaikat. Az Egyház tilalma sem lehetett tartós. S nemsokára, ahogy épp Alexandriai Kelemen írja, a kereszténységnek "egész élete egy zengő ünnep. Dicséretekkel műveljük a földet, himnuszt harsogva hajózzuk a tengert, még az ebédet is zsoltárok hangja szenteli meg". A vértanúk énekelve léptek a kínpadra, s a költők vérükkel védték irattekercseiket a fanatikus képrombolók ellen, akik éppúgy üldözték a csengő ritmusokat, mint az arany ikonokat és hímzett pluviálékat (díszes papi palást; vecsernyepalást).
Persze, ezek az első himnuszok nem érték el azonnal a művészi tökéletesség tetőfokát. A hivatásos nagy költészettel nem is igen vetélkedtek. Az pogány volt, s inkább átok és szent borzalom tárgya. Az őskeresztény költők műveletlen vagy félművelt emberek lehettek, akik méghozzá meg is vetették a műveltséget, mint a mai kommunista a "polgári" kultúrát. A görög műköltés rafinált verstechnikájáról alig volt sejtelmük. Commodianus, az "első keresztény poéta" olyan sorokban írta verses vitairatait, amikről azt sem tudjuk megállapítani, hexameterek akarnak-e lenni vagy nem? De hát nem mindegy ez, ahol még éneknek is jó a próza is? Az ember dolga a Magasságbelit magasztalni. A többi hiúság. A legrégibb keresztény költészet szomjas lelkek szerény itala volt: alkalmi és szükségpoézis, melyben mindenki közreműködött, aki tudott, nem a maga, hanem az Isten dicsőségére.
- folytatjuk -