Persze, amit mondtam, nem úgy kell érteni, hogy Lukianosz egyszerűen visszacsinálta a múltat, s az egész újabb kor, Alexandria hosszú századai, nyomtalanul szálltak el számára. Alexandria örökségéből övé a regény és a reálizmus. A kettő még egyelőre külön. A lukianoszi reálizmus főműve, a Hetérák beszélgetései (amit valaki Szép lányok egymás közt címen fordított magyarra) az ókori olvasó szemében nem volt regényszerű. Inkább mimus-sorozatként hatott. A modern műfajok közül azonban a Maupassant-féle novellával tart erős rokonságot. A lukianoszi gúny itt talán csak abban jelentkezik, ahogyan az Istenek beszélgetései-hez és a Halottak beszélgetései-hez e hetéracsevegéseket odacsapja. Egyébként a hetérasorozat komoly mű, komolyabb, mint a másik kettő. Igazi erkölcsrajz, amely a görög nagyváros szerelmi életét, félvilágának társadalmát egészen mai módon veti elénk.

De a görög regény nem erkölcsrajz. A görög regény kalandok vagy szerelmek egybefűzése, néha elég képtelen kalandoké, s nagyon is érzéki és édes szerelmeké. Lukianosz idején már annyira elburjánzott ez a műfaj, hogy ő már paródiát írhatott a kalandregényekre és robinzonádokra; páratlanul szellemes paródiát. A címe: Igaz történetek. Egy másik novellisztikus műve is paródiaszerű; egy Lukiosz nevű írónak elveszett, komoly novelláját fordítja tréfára. Valaki megpróbálkozik a varázslással: madárrá akar változni, és - szamárrá változik. Ez a téma arról nevezetes, hogy egy afrikai latin író, Apuleius, egész nagy regényt csinált belőle, "keretes elbeszélést", teletűzdelve novellákkal (amikből néhányat Boccaccióban látunk viszont). Van egy köztük, az Ámor és Psyché története, a Hamupipőke meséjének őse, amit nem lehet elfelejteni... Csodásan finom és édes történet, különös, pazar, dekadens, túlfűtött és ritmusokkal kacérkodó nyelven.

Apuleius Aranyszamara tipikus példája ennek az új könnyű műfajnak, a regénynek, mely lassankint uralkodóvá lett. Ez már csöppet sem klasszikus ízű. Mintha elég lett volna a magas irodalom mesterkélt föltámasztásának kísérleteiből! Túl kevés volt már ahhoz a hit! Túl kevés a klasszikus kultúra megmaradt ereje. Az "atticizmus" elég foglalkozást talált a regény nyelvének sziruposan édes, archaizáló és ritmizáló kiformálásában. A tartalom lassan elsekélyesedett, mint minden oly korban, mikor a legnagyobbat, ami az emberi lelkekben él, nem szabad és nem lehet nyíltan kifejezni. A kereszténység még föld alatt bujkált. A leginkább élő pogány világnézet, a sztoicizmus pedig, már Lukianosz óta kigúnyolt, hivatalos filozófiává merevedett: az utolsó nagy sztoikus Marcus Aurelius volt, a császár.

A kor regényirodalmának legnagyobb alkotása, a Iamblikhosz-féle Babyloniaka, csak bő kivonatban maradt meg. Ebben "görög műveltség és keleti mágia" keveredik. (Apuleius hőse is keleti rejtelmek avatottja.) A mese minden klasszikus egyszerűséget nélkülöz. Két szerelmes érdekfeszítő kalandjait mondja el: csupa összetévesztés, féltékenység, gyilkosság, bilincsbe veretés, aranybilincsbe, sőt keresztre feszítés, s mindehhez bőséges pornográfia. Kész volt már a ponyvaregény, úgy, ahogy ma ismerjük, minden kellékével. De a ponyvairodalom romlatag és buja termése trágyázza sokszor a szellemi talajt, amelyből egy-egy igazi remekmű kinőhet. Shakespeare-nek is, és Arany Jánosnak, vannak kapcsolatai a ponyvával. Longosz pásztortörténete, a Daphnisz és Khloé, a görög regény fatras-ából (középkori francia verses műfaj; szabad képzettársítások, szándékos képtelenségek, szójátékok jellemzik) nőtt ki. Goethe azt mondja erről a könyvről, hogy "minden évben egyszer el kellene olvasni", és hogy "a mai csúf időkben mindig újból meglep a szépségnek ez a ragyogása". Csúfosabb idő volt-e a Goethéé, mint a Longoszé? (Akiről különben semmit sem tudunk.) Bizonyos, hogy Longosz regénye azt a naiv érzékiséget idézte föl újra, amit már az ő idején megtagadni és elnyomni készült az emberi lélek... Azt a bizonyos "pogány életörömöt", amiről a mi századunk elején szerettek beszélni a költők.

De milyen sohsem látott tisztaságban! Dacos és szinte szűzies ragyogásban! Paradicsomi álom egy dekadens korban! Amikor az ember éppen már nagyon is ráébredt bűnbeesésére! Álom a bűnbeesés előtti időről! Longosz a Theokritosz pásztori nosztalgiájával kapcsolja a regényt. Evvel egyszerre leegyszerűsíti s művészivé teszi. Szó sincs itt már a Iamblikhosz-féle írók obligát kalandjairól és izgalmas rémhelyzeteiről. Minden kaland csupán "futó felhő". Az egész egy gyermeki szerelem csodálatosan szűzies és mégis érzéki ébredése és kifejlődése. Goethe a "költemény" nagyszerű egységét dicséri: olyan zárt és mégis olyan gazdag! S a karakterek finomsága és életteljessége! S a természeti miljő folytonos kísérőzenéje! A tájképek pazar muzsikája! Az évszakok lírai és érzéki ritmusa, a két gyermek kibimbózásának hátterében! Egy téli, havas hangulat...S a tavaszi lombok bujasága...

Mitológia nincs már e művekben. Csak a természet és szerelem istenségei élnek. Pánok, nimfák, erószok, szatírkák. Azok a bájos, dekoratív kis istenségek, akiket Alexandria kapott föl, s a modern rokokó majd oly kedvtelve idéz. De Longosznál nincs szó üres dekorációról: itt minden a tájat és a lelkeket leheli. Mondják, a görög vallás természetbűvölettel kezdődik. Mindenesetre azzal végződik. Pán halála előtt még egyszer föllélegzik, a kis erószok vagy ámorok nyilaznak, s anyjuk, Venus, kitárja szépségét. A pogány-latin költészet utolsó ránk maradt nagy gyönyörűsége is, a Venus virrasztása című elragadó tavaszi költemény (melynek szerzőjét nem ismerjük), ezt az erotikus természetmitológiát ünnepli. Klasszikus trocheusai már hangsúlyos ütemek ízét éreztetik, mint valami modern népies vers. Ugyanebben a versben zeng nemsokára a Hilariusnak tulajdonított nagy himnusz is. De az nem Venushoz már, hanem Krisztushoz.

Míg Pán utolsót lélegzett, s az erószkák gyanútlanul ugrándoztak a mezőn, az "ismeretlen isten" serege is nőtt a városokban. A természetbe olvadás legédesebb erotikája is csak pótléknak bizonyult: nem elégítette ki a szomjat, mely a világban égett. Ez a szomj már oly Erószra szomjazott, aki több a testnél, és túlvezet a test játékain, oly Pánra, aki méltó nevéhez, mert Pán a Mindenség. Az emberi lélek végtelenre vágyódása volt ez, amelynek az erotika csak alacsony lépcsője. A császári szadizmus árnyékában, s a fenyegető barbárság gyűrűjében, a kultúra igét és eszmét áhított, hogy túlemelkedjék e világon. Az új platonizmus virágkora jött már, s nemsokára megjelent Plótinosz, a nagy filozófus, életében is igazi aszkéta és ideálista, kinek magas és a platóni elvont istenbe fogózó filozófiája oly nagy hatással volt a kereszténységre. De a keresztény szellem is kezdett kiemelkedni föld alatti bujkálásaiból. A lappangó irodalom lassanként napfényre jött. Nagy műveltségű emberek nyíltan keresztény íróknak vallják magukat. Alexandriai Kelemen, a Szőnyegek tudós szerzője, keresztényregényt ír. Minucius Felix Octavius-ában, ebben a költői párbeszédben, a természet szerelme egybeolvad Krisztus szerelmével. Tertullianus, egy megtért nagy ügyvéd, a Lélekről értekezik, vértanúságra buzdít, s az erotika és asszonyi fényűzés ellen mennydörög. S Origenész, a keresztény újplatonikus, megcsonkítja magát, hogy a testet, a húst, végleg megtagadja.

A Megfeszített legyőzi Erószt.