Egyelőre ezek a "logikus továbbgondolók" hiszterikus rajongóknak tűnnek föl. A kor nagy szellemei nem vesznek róluk tudomást. "Logikájuk" valóban csak nagyon képletes értelemben nevezhető logikának. Inkább sötétbe ugrásnak tetszhetik, öngyilkos őrületnek! Igaz, a régi istenekben nem hitt már senki sem. Senki, legalább aki a "kor csúcsain állott". De mi lesz, ha az istenek végképp meghalnak? Ők mégis jelentettek valamit: nem ők voltak-e, akik a birodalmat összetartották? A császár maga is isten a nép előtt, s ezt a fikciót fenntartották a panegíriszek. Az istenítő dicsbeszédek. A század irodalmának egyik fő műfaja, amit még az ifjabb Plinius sem restellt.

A vezető elmék nem a rombolást érezték itt szükségesnek: inkább a konzerválást. Az irodalom példákat akart adni, régi és nemes példákat. Plutarkhosz ekkor írta Párhuzamos életrajzai-t. Ő görög volt, de Rómában élt, sőt a császári udvarnál is kegyben állott. Morálista és konzervatív filozófus, platóni párbeszédek szerzője; de hírnevét történeti művének köszönheti. Az az érdekes ötlete támadt, hogy a görög és a római történet egy-egy nagy alakját páronként párhuzamba állítja: mintegy a világkultúra egységét, közös hagyományait, összeolvadt dicsőségét akarva hangsúlyozni. Könyvénél alig van lelkesítőbb olvasmány. Nagy emberekre emlékezni bizonyos korokban lelkesítőbb, mint az istenekre. Az istenekben lehet nem hinni: de ki az, aki nem hisz Démoszthénészben vagy Caesarban? Annál inkább, mert Plutarkhosz egészen közel hozza embereit. Regényhőst csinál belőlük, s legendahőst, abból a fajtából, amit a nép még élő nagy embereiből szokott csinálni. Életrajzai egy-egy személy köré fűződő anekdoták elbeszélései, apró, fényes vonások mozaikja. Minden érdekli, ami hőseire vonatkozik, mint a fejedelmek lojális történetíróit, akik még a kisebb gyarlóságokat is följegyzik, nem az igazság, hanem a kegyelet kedvéért. Műve becses bánya a történetírónak. Még inkább a költőnek, aki a történetet anyagul használja. Shakespeare sokat merített belőle. Plutarkhosz halhatatlan írótípus: az emberi nagyság megörökítője. Még a XIX. század diákjai is belőle lelkesedtek.

S mégis mindez a hatás, a "klasszikus" ókor legnagyobbjainak tettei és jeles mondásai, nem ellensúlyozhatták azokat az egyszerű biográfiákat és "logiá-kat", amiket az evangéliumok irodalma jegyzett föl egyetlenegy, teljesen ismeretlen valakiről. (Aki méghozzá nem volt görög, sem római.)

Pedig titkos, hogy úgy mondjam, tudatalatti céljuk valami ilyen ellensúlyozás. Az egész kor klasszikus és klasszicizáló irodalma ilyesmit akart: konzerválni valamit, ami letűnőben volt, újra föltámasztani valamit, ami meghalt. Szinte idegesen gyűjtik és takarítják be az ókor kincseit, mintegy vihar előtt. A Quintilianusok és Pliniusok az egész római-görög kultúrát számba vették és leltározták. A század már birtokában volt egy irodalmi lexikonnak (ez Quintilianus retorikai műve) s egy valóságos enciklopédiának (Plinius maga nevezte így hatalmas kompilációját, mely a természettudományoktól a műtörténetig mindent felölelt). "Eleven könyvtárnak" nevezték Longinosz rétort is, akinek A fenségesről szóló rendkívül finom esztétikai esszét tulajdonítják.

Az írók iparkodtak visszatalálni a legklasszikusabb formákhoz. Az ifjabb Plinius Cicero stílusában levelezett Traján császárral a keresztény veszedelemről. Statius, egy kitűnő költő, akit Dante titkos kereszténynek tartott, a klasszikus kor homérikus eposzköltését akarta fölújítani Thebais és Achilleis című költeményeiben. Ő már nem Alexandriához fordult mintáért. Lassanként az atticizmus lett a jelszó: visszatérni a Periklész-korabeli Athén irodalmának tisztaságához és tökéletességéhez. Még Arrianosz is, aki a legmodernebb sztoikus filozófiának, az Epiktétoszénak, volt adeptusa és irodalmi propagátora, történeti műveiben Hérodotoszt utánozta és Xenophónt. Még a zsidó Iosephus Flavius is görögül és római szellemben írta meg lerombolt városa s szétszórt népe történetét.

Ez az irodalmi reakció, s maga az "atticizmus", legnagyobb diadalait a szépprózában aratta. Itt nagyot alkotott, s csodálatos módon legnagyobbat épp egy oly író műveiben, aki tipikusan destruktív és modern szellem. Lukianosz talán szintén zsidó volt, mindenesetre szíriai származás; de a világ minden kultúrmetropoliszait bejárva, végül is Athénban telepedett meg. Élete folytonos csalódás. Szobrász akart lenni, majd ügyvéd, majd filozófus, majd recitátor. Platonikus párbeszédeket írt, a legtökéletesebb attikai nyelven és formában, úgyhogy aki Platónt olvasta, őt is könnyen érti, dacára az évszázadoknak és világrészeknek, amik a két író születését elválasztják.

E konzervatív forma mögött a tartalom csöppet sem látszik konzervatívnak. Az istenekről például, a régi istenekről, igazán nem nagy tisztelettel beszél Lukianosz. Sőt egész arzenált hágy az újkori valláscsúfolókra és ateistákra, akik ebből az arzenálból bőségesen merítettek is. De cinizmusa és csúfolódása nem ellenkezik a tiszta klasszicizmus szellemével, amelyet képvisel. Hisz a klasszikus idők egyik legklasszikusabb költőjének hagyományába kapaszkodik, Arisztophanészbe. Nagy műfajújítása éppen az, hogy a platóni dialógust a vígjáték groteszk pezsgésével tölti meg, bolondos élettel és fantasztikus élccel.

Az élc és filozófia e házassága különösen termékenynek bizonyult. A filozófus csúfolódó új jelenség a világirodalomban. Arisztophanész kigúnyolta ugyan a filozófiát, de maga nem is volt filozófus. Az író, aki élceivel a kor gondolatának kritikusa és formálója lesz: itt jelenik meg először. Lukianosz valóban az ókor Voltaire-e. Gyilkos dialógusaiban éppúgy járnak pórul a szakállas és köpönyeges sztoikusok, mint Voltaire Candide-jában az optimista, leibnizi filozófus, Pangloss. Sok-sok és mindig sziporkázó írásában a kor egész kultúrája kés alá kerül, akárcsak Voltaire-ben. Az emberi dolgokat egy-egy élces ötlettel hirtelen az alvilág és a halál megsemmisítő távlatába veti. Olykor megvesztegetően mulatságos, máskor végletesen keserű, mint az embergyűlölő Timon, akinek alakját ő hozta az irodalomba, és Shakespeare-re hagyta örökül.

Nagyszerű író. Ha olvasom, ismét Athénben vagyok, és Periklész korában, távol mindenféle római császárságtól és misztikus prédikációktól. Lukianosz az utolsó klasszikus. A költészet, amelyet elsirat, hanglejtésében él. A mitológia, amelyet kigúnyol, mondataiban zeng. Áll még az Olümposz, és a kedélyes Zeusz uralkodik. Nehéz legyőzni az isteneket.