A kort, amelyről szó van, rendesen "Tacitus korának" szokták nevezni. Legnagyobb írójáról nevezik így, aki természetesen történetíró volt, s megadatott neki, hogy néhány nyugodtabb év intermezzójának szigetéről tekinthessen vissza a rémuralmak viharaira. Tacitus megérte Traján és Hadrián idejét, de nem nyugtatta meg őt a jövőről a pillanatnyilag biztatónak látszó jelen. Ő másként nézte a dolgokat, mint kortársai s a fiatalabbak. A történetírás valósággal föllélegzett a szabadság fuvallatán: Suetonius kéjelegve ásta föl a letűnt claudiusi császárság gazdag botránykrónikáját, s Florus szellemes históriája költői panegírisz az örök és mindig újjászülető Rómára. Tacitus azonban nem tud szabadulni a közelmúlt sötét tanulságaitól. Ő pszichológus, mint Sallustius; látja a romlás gépezetét, ismeri a kikerülhetetlen végzetet. A botránykrónika nála a tragédia levegőjével telik. Emberrajzairól a kor kegyetlenül leleplező arcképszobraira gondolunk. Egy-egy mondatában sorsnovellák és jellemregények csírái rejlenek, melyekből ma is sok író élősködik. Sine ira et studio (harag és elfogultság nélkül) ír. Nemcsak a rothadásra és gyarlóságokra van szeme. Észreveszi az erőt, erényt és egészséget is; de sajnos, ezt ritkán leli Rómában. Annál gyakrabban a barbároknál, akiket e zilált Rómának kellene megszerveznie. Így írja meg a Germaniá-t, amely sejtelmes mű. Stílusa nagy változáson ment át, mióta első, szónoki tárgyú munkáját kiadta. Ő távolodott legmesszebbre a kor írói közül a cicerói ideáltól. Aki "ezüstkori stílusról" beszél, az övére gondol. Ezekre a rövid, különös mondatokra, melyek annyi mindent tudnak jelezni egy szóval. Erre az ideges szigorúságra. Erre a vibráló tömörségre. Ez a stílus fukar, borús és kemény, és mégis költői, egyszerre.
A levegő sötétedik, de az ember vért és tüzet lát, mint alkonyatkor.
Körös-körül már lesnek az árnyékok. Mi készül a sötétség visszatarthatatlan káoszaiban? Tacitus nemcsak Germánia fenyegető árnyékairól ír, hanem arról a veszedelmes zsidó felekezetről is, amely ez időben kezdett terjedni Rómában, ahova "minden különös és bevallhatatlan áramlat összefolyik". A Betlehemben megszületett új Istenről senki sem sejthette még, hogy valamikor Zeusz utóda lesz. De rejtelmes szektája keleti varázzsal izgatta a dekadens római fantáziát. Annál kevésbé látszott ártalmatlannak, mert Nero üldözései bizonyos részvétet keltettek iránta. Bár eleinte csak az alsóbb néposztály körében hódított, hamar rátalált a műveltebb lelkek szomja is.
Apostolai mind tudtak legalább görögül. Hisz Palesztinából jöttek, s e világnyelv nélkül alig is bírtak volna eljutni ily távolságokra. Sőt volt egy közöttük, aki büszkén római polgárnak vallotta magát. Bizonnyal nem voltak művelt emberek. Nem értettek a magas retorikához. De nagy buzgalommal tanulták meg a görög betűvetést, hogy "örömhírüket", mely csodálatosmód az egész világnak szólt, a nem zsidók között írásban is propagálják. Ha Tacitus többet foglalkozik velük, megtudhatta volna, hogy a híres, művelt irodalom mellett, melyet a kor nagyjai írnak, s rabszolgák ezrei másolnak eladás céljaira a könyvkereskedők boltjaiban: egy másik, földalatti irodalom van itt keletkezőben. Egy irodalmi igények nélkül való irodalom, mely még nyelvhelyesség tekintetében is kívánnivalót hagy, s egyáltalán nem törődik stílussal és kompozícióval. Egyszerű emberek írták, akik csak azért érezték erre hivatva magukat, mert tanúi voltak egy csodálatos életnek, s fültanúi olyan szavaknak, amiket "minden népekkel" kellett közölniök.
Ezek a szavak kimondhatatlan tisztaságban s szinte az élőszó egyenességével hallatszanak ki mesterkéletlen görögjükből. Az egyszerű elbeszélés, amely keretezi őket, a galileai mezők illatát árasztja. A valóság íze van abban; s éppoly valóságosan csap ki belőle a golgotai kivégzés borzalma is. Ez az együgyű valóságíz jobban szuggerál minden költői eszköznél. Mily különös csoda: a világ legmagasztosabb vallásának könyve szegény emberek műveletlen írása, s ereje mégis legyőzi az egész kultúrát. Az olvasó, aki hisz, isteni rejtelemre gondol, és sürgeti, hogy térjek vissza az emberi irodalomhoz. De az evangéliumok könyve is hozzátartozik ehhez az irodalomhoz, ha magában több vagy kevesebb is irodalomnál.
Bizonyos, hogy az Evangélium szerzői többé-kevésbé telítve voltak egy másik irodalommal, amely kívül áll a görög-római "világirodalom" áramkörén. Egy zsidó nemzeti szellemű irodalommal, melynek főművei az Ótestamentumban maradtak ránk. Mégis ha az Ó- és Újszövetséget olvasom, egészen különböző érzésem van: a kettőt nem tudom közös nevezőre hozni. Az Ószövetség idegen számomra. A Mózes barbár regéiben, a család és üzlet patriarchális kapcsolataiban, a szerelmi könyvek sűrű érzékiségében, a Jób embertelen türelmében, a próféták dühkitöréseiben, az Istennel való nemzeti viszonyban, a Prédikátor cinikus szkepticizmusában egy magába vonult fajnak zárt és fülledt levegőjét érzem. Persze ez a faj nagy kincset őrzött az emberiség számára (s talán azért vonult úgy magába). Literatúrájában is hatalmas értékek és erők szunnyadtak. De a világirodalomhoz csak az Újszövetségen keresztül van köze: ahogyan hatott rá. Sőt igazi hatása csak a protestantizmussal kezdődik.
Egészen másképp van az Újszövetséggel. Ha ezt fölnyitom, azonnal otthon vagyok. Tiszta, friss levegő áramlik belőle, minden szava nekem szól, mintha csak tegnap írták volna. A világirodalom nyelvén írott könyv ez, s születésével azonnal be is kapcsolódott a világirodalomba. S noha eredetileg nem irodalmi célok szülték, hatását a világirodalomból sohsem lehet többé kitörölni.
Egy könyvről beszélek, pedig nem egy könyvről és nem is egy íróról van szó. Sőt az evangéliumok irodalma messze túlterjed azon a négy rövid íráson, amit az Egyház kánonjába fölvett. És irodalmi szempontokkal nézve, a négy között is feltűnő különbségek vannak. Az első három (Máté, Márk és Lukács) maga a mézédes galileai egyszerűség. Ezek egymással bizonyos viszonyban is állnak, úgyhogy "együttlátóknak" (szünoptikus-oknak) is nevezik őket. A negyedik, a sassal jelképezett János, már magasabban jár. Őrá már a görög filozófia is hatott: egy kicsit platonikus, mint honfitársa, Philón. A négy közül az ő írása legkéseibb. A kereszténység nagy fejlődésen ment át e pár évtized alatt. Pál apostol, a "római polgár", már egy terjedő világvallás propagátora. Az apostolok kozmopoliták lettek: utazók és levélírók. Pál elsősorban szervező, a cselekvés embere. Levelei mégis írói egyéniséget mutatnak, s nagy hatással voltak, Szent Ágostonon át, későbbi korok irodalmára is. Ebben az egyéniségben őszsidó hagyományok olvadnak össze a görög és római civilizáció hatásával, s az ószövetségi írás szent szavai a hellén gondolattal... A görög világszellem asszimilálja a kereszténységet, mint ahogy eddig is asszimilált minden keleti és barbár hatást.
Nem kell hát félteni a nyugati kultúra hatalmas áramát egy ellentétes áram interferenciájától. A két áram közös irányt talál, s hamarosan együtt fognak hatni. A kereszténység jókor érkezett, szinte logikus volt, éppen Rómában, s éppen ebben a pillanatban. Nemsokára már egészen nyugati terméknek tűnik föl. Alexandriai Kelemen már nem is a zsidóságból származtatja, hanem a görögségből.
Pillanatnyilag mégis különös zavar fut végig a lelkeken, s valóban rémek állnak a láthatáron. Isten országa jő? Mi szükség akkor még akármiféle kultúrára? A véres császárok birodalma talán az Antikrisztus birodalma. János jelenései vad álmokat idéznek. Milyen korszerű könyv; amellett, hogy örök példája az emberi fantázia legmagasabb szédületeinek! A kor valóban apokalipszis kora. A római panteon bizonnyal befogadná az "ismeretlen istent" is. De ez egyedül akar lenni. A keresztények inkább a kínpadon halnak, hogysem a régieknek, az állam isteneinek áldozzanak. Úgy tűnik föl, mintha szakadás volna itt, pedig a görög filozófia rég előkészítette ezt az egyistenhivést s szellemibb hitvallást. Zeusz rég halott, összes társaival, s akik megtagadják, azok épp a görög-római gondolatnak logikus továbbgondolói.
- folytatjuk -